Legendák Kárpátalján: Técső és őre, a Nereszen

A Felső-Tisza-vidék magyarságának egyik legjelentősebb és legerősebb végváraként emelkedik Huszt és Rahó között Técső városa. A Tisza jobb partján elterülő egykori koronaváros a Kárpátalján élő nemzetiségek békés együttélésének mintapéldája, s mindezeknek tetejébe míves ékszerdobozként ragyog a környező hegyek ölelő karjaiban.
A várost valamikor az ezredforduló idején alapították. 1329-től koronaváros lett Huszttal, Viskkel, Hosszúmezővel és Máramarosszigettel együtt. Kiemelkedő szerepét az is bizonyítja, hogy ez a település lett az öt koronaváros központja. Itt volt a koronavárosok levéltára, és hol Técsőn, hol pedig Máramarosszigeten ült össze a koronavárosi bíróság.
A település ma nemcsak a nemzetiségek harmóniája miatt példaértékű, s nem túloztam az „ékszerdoboz” hasonlattal sem: Técső élenjáró a kárpátaljai városok fejlődését és szépülését tekintve. Családi szálak kötnek ide, így hát időről-időre meglátogatom a kisvárost, s minden alkalommal rácsodálkozom a városban tapasztalható rendezettségre, tisztaságra, amely – valljuk meg – nem erőssége vidékünk települései többségének.
A város nevét történelme folyamán többféleképpen használták – írták, mint: Thechew (1336), Techew (1406), Teczyő (1453), Thewche (1459), Tétső (1851), napjainkban szlávosítva: Tyácsevó, Tyacsiv. Érdekesség, hogy míg a település neve a fent említett módokban sokszor változott, volt és van olyan utcája, melynek neve hosszú idő óta nem változott. Ez nem más, mint a Kossuth Lajos utca, mely egyedülálló módon még a szovjet éra idején is megmaradt ezen a néven.
A técsőiek szívének igen kedves a fölöttük magasodó Nereszen–hegy. S bár a román határ elválasztja a lakosoktól a hegyet, s így nem mehetnek fel rá, a Nereszen hűségesen vigyázza a kisváros békéjét. A város és a hegy összetartozását keletkezésük története is megingathatatlanul igazolja:

„Valamikor réges-régen ellenség tört a hazára: annyian voltak, mint csillag az égen. Apró, gyors lábú lovakon száguldoztak, felperzselték a falvakat, városokat, az embereket leöldösték vagy rabszíjra fűzték és vitték a messzi keletre, ahonnan nem volt visszatérés. A király egy csapat hű katona kíséretében elküldte feleségét, gyermekeit, udvarhölgyeit a messzi rengetegbe, ahol nem találnak rájuk az ellenek. Akkortájt nem lévén még országutak, a menekülők a Tisza mentén igyekeztek fel a hegyekbe. Estére megpihentek egy hegy lábánál, ahol egy portyázó csapat megtámadta őket. A katonák derekasan verekedtek, sok támadót levágtak, a többit megfutamították. Az egyik menekülő, lován hátrafordulva megcélozta a királynét és kieresztette a nyílvesszőt. A királyné kedvenc udvarhölgye látván a veszélyt, testével takarta el úrnőjét és a nyílvessző a mellébe fúródott. A kis csapat, félve az újabb támadásoktól, felment a hegyre, ahol a királyné a saját sátrába vitte a sebesültet, ellátta sebét, virrasztott mellette. A hegy mögül kelő nap másnap reggel bearanyozta a tájat. A királyné kivitte halálosan sebzett udvarhölgyét a sátor elé, aki meglátván a csodás vidéket halkan megszólalt: „Felséges asszonyom, teccő nekem ez a hely.” A királyné sírva nyugtatta udvarhölgyét: „Nem fogsz meghalni, hamarosan meggyógyulsz! A király uram kiveri az országból az ellenséget és akkor neked adom ezt a vidéket, tied lesz.” Mosolyogni próbált szegény sebesült, köszönte a nagy kegyet, ám érezte, hogy eljött a búcsú perce, megragadta úrnője kezeit és könyörögve kérte: „Úrnőm, ne eresszen el!” De a halál erősebb volt. A királyné megparancsolta, hogy vigyék és temessék el a holtat a síkság közepén, mindenki hordjon rá földet: a férfiak egy sisakra valót, az asszonyok egy köténnyel. Úgy is lett: egy nagy domb emelkedett fel a kedvenc udvarhölgy teteme fölé. Évek múltával, amikor szabad lett az ország, a királyné udvarhölgye emlékére kápolnát építtetett a dombra: hadd őrködjék tartománya felett! A vidék lassan benépesedett. A hegy lábánál, a Tisza-parton az emberek házakat építettek, és úgy emlegették falujukat, mint azt a helyet, ami „teccő.” Ebből lett a város neve: Técső. A helyet, amelyen meghalt az udvarhölgy úgy nevezték: Nereszen. A dombot, amelyen a kápolna állt, ma is Kápolnának nevezik.”
(A legenda megtalálható Szőllősy Tibor: A Técsői Református Egyház története című könyvében)