Magyar feltalálók: Selye János és a stressz
Napjaink egyik népbetegsége a stressz. Az állandó feszültség, a teljesítési és megfelelési kényszer, az idegeskedés – mind a stressz kiváltó okai. A téli fáradtságot, a rövidebb nappalokat és sötétséget már ne is említsük. Sok pihenéssel, alvással helyreállhat az egyensúly, ám ha a stressz állandósul, és nem szakítunk időt a pihenésre, kikapcsolódásra, számolnunk kell különböző betegségek kialakulásával is.
100 évvel ezelőtt a stressz még ismeretlen fogalom volt. Az 1930-as években használták először a kifejezést. Ebben nagy szerepe volt egy magyar származású kutatóorvosnak, Selye Jánosnak.
A huszadik század egyik legnagyobb hatású orvos-biológus professzora 1907. január 26-án született Bécsben – olvashatjuk Köteles Viktória 88 magyar találmány című könyvében. Elemi iskolába és gimnáziumba Komáromban járt, az orvosi egyetemet Prágában végezte el, világhírű kísérleteihez a feltételeket Kanada teremtette meg számára. Igazi világpolgár volt, aki anyanyelvi szinten írt, olvasott és beszélt négy nyelven (és további hat nyelven adott elő), de magyarságát soha nem tagadta meg. Intézete mindig tele volt magyar kutatókkal. De ne szaladjunk ennyire előre az időben.
Apja magyar, anyja osztrák volt, ami nem csodálható, hiszen a monarchia korszakában született. Apai ági felmenői ükapjáig visszamenőleg magyar orvosok voltak, ezért számunkra Selye egyértelműen magyar. Ugyanakkor magukénak vallják az osztrákok, a csehek és a szlovákok (a révkomáromi egyetem az ő nevét viseli), és természetesen – joggal – a kanadaiak is. A kutatók többségéhez hasonlóan a középiskolában nem volt igazán jó tanuló, viszont 29 évesen már berobbant a tudományba stresszelméletével.
Selye János az 1930-as években kezdett el foglalkozni a stressz kutatásával. A Prágában töltött évei alatt figyelt fel arra a jelenségre, hogy egyes betegségek jellegzetes tünetei között mindig lehet találni egy közös pontot, melyet ő általános betegségszindrómának nevezett el. Amikor egy élő szervezetet valamilyen speciális inger ér, arra a test meghatározott módon reagál. Ha például valamilyen tárgy közeledik hirtelen a szem felé, a szemhéj lecsapódik, de csak a szemhéj, más nem mozdul. Ha szálka szúródik a kezünkbe, elkapjuk, de csak azt a kezünket, amelyikbe a szálka fúródott. Ezek úgynevezett specifikus reakciók, amelyek nem érintik a szervezet egészét. Ha viszont a sínek között állunk, és megpillantjuk a felénk rohanó vonatot, akkor menekülni próbálunk, amihez az egész szervezet aktiválódására van szükség. Erre figyelt fel Selye.
Amikor Kanadába került, ugyanilyen, az egész szervezetre ható reakciókat váltott ki állatokon végzett kísérleteivel. Megállapította, hogy az ártó tényezők károsodásokhoz vezetnek. Első publikációja ebben a témában 1936-ban jelent meg a Nature című folyóiratban. Neve mind a mai napig elválaszthatatlan a stressz fogalmától. Annak meghatározásával olyan lökést adott az orvostudomány fejlődésének, ami a maga nemében páratlan. Megállapítása szerint a stressz általános alkalmazkodási tünetegyüttes, fiziológiai mechanizmus, amely a károsodás, mint olyan ellen védekezik.
Az igazi áttörést azonban az Életünk és a stressz című könyve hozta, mely 1956-ban jelent meg. Ebben kutatási eredményeit rendszerezte. Munkájával Selye elindított egy lavinát, melynek eredményeként kutatók serege kezdett el foglalkozni az általa megnevezett jelenséggel, melynek később nemzetközi fórumokat is szenteltek. Az 1971-es stockholmi stressz-kongresszus meghatározása szerint „a stressz a szervezet nem fajlagos válaszreakciója bármely különböző behatásra mint terhelő ingerre„.
Selye János munkája során még számos területtel foglalkozott, mint például az endokrinológia, a szívvel kapcsolatos szövetelhalás kérdése, a kalcium anyagcseréje, a hormonszabályozás, valamint a tejképzés körülményei. Ezeket mind olyan sajátos szemszögből vizsgálta, hogy ráirányítsa a figyelmet arra tényre, miszerint ha a szervezet saját védelmi készültségét a stresszel szemben felerősítjük, elősegítjük a betegségek leküzdését is.
Kutatásai az egész világon óriási befolyással bírtak más kutatóorvosok szemléletére, s az egész orvostudományra. A stresszelméletnek egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak az orvosok.
Végül pedig gondoljunk magunkra: sokszor érezzük azt, hogy nincs erőnk megálljt parancsolni a stresszes életmódnak. Mégis erőt kell vennünk magunkon, hogy változtassunk életmódunkon és kilépjünk a stresszspirálból. Merüljünk el egy kád forró vízben, egy jó könyvvel a kezünkben…
Gál Adél
Kárpátalja.ma