Kárpátajáról jöttem, mesterségem címere: történész és muzeológus
Mitől lesz egy mesterség hivatás? Attól, hogy szabadon választjuk a szakmánk, vagy a keményen végzett, sok évi munkától? Netán a foglalkozásunk szeretetétől és a környezetünktől kapott elismeréstől?
Bizonyára mindezek együtt járulnak hozzá ahhoz, hogy megvalósuljon egy olyan értékes életpálya, amelyre érdemes visszatekinteni.
Az Ungváron élő, ma is aktív 73 éves Fülöp Lajos történész és muzeológus több mint 44 éves szakmai múlttal rendelkezik. Vele beszélgetve feltárul előttünk Ungvár városa, valamint a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye múltja.
Ismerjük meg őt!
– Lajos bácsi tősgyökeres ungvári?
– Igen, itt születtem 1943 telén a megyeszékhely területi kórháza melletti bábaképzőben.
Egy elszegényedett görögkatolikus kántortanítói család sarja vagyok. Anyai ágról a Pazuhánics családból származom, amelynek egyik őse, János 1735-ben görögkatolikus pap volt. Az ő utódai – köztük a nagyapám – mind kántortanítók lettek.
Nagyapám magyar ajkú ruszin volt, én is annak vallom magam. Nagyanyám magyar nemzetiségű volt, ezért ragaszkodott hozzá, hogy a Miatyánkot, a Hiszekegyet és az Üdvözlégy Máriát mind a két nyelven, ószlávul és magyarul is megtanuljam. Lizák Leontin atyánál voltam elsőáldozó Radváncon.
– Mit lehet tudni Lajos bácsi szüleiről?
– Édesanyám a lánytestvéreivel az ungvári görögkatolikus kántortanítók Erzsébet leányárvaházában tanult, miután nagyapám egy politikai merénylet áldozata lett. Aztán elvégezték a görögkatolikus tanítóképzőt, amelynek az épületét a helyiek „libavárnak” hívták.
Édesapám Kassán született és szintén kántortanító volt. Sajnos a szüleim 1954-ben elváltak.
– Lajos bácsi hova járt iskolába?
– A családunk Ungvár radvánci részén lakott, ott jártam óvodába, elemi iskolába és ott szereztem érettségit is.
– Milyen pályára készült?
– Két hivatás lebegett a szemem előtt: görögkatolikus pap vagy történész szerettem volna lenni. Azonban abban az időben csak pravoszláv papnak lehetett tanulni, ezt pedig nem akartam. A nagyanyám pedig mindenáron orvosi pályára akart küldeni, mert a családban többen azt a hivatást választották. Haragudott is, amikor megtudta, hogy végül az Ungvári Állami Egyetem történelem szakára adtam be jelentkezésem, s oda nyertem felvételt.
– Az egyetemi évek alatt családot is alapított…
– A feleségem is kántortanítói családból származik, a szüleink jól ismerték egymást. Az anyósom a Nagyszőlősi járásban, Batáron nőtt fel, az apósom az Ilosvai járásból, Kisrákócról (Малий Раковець) került Ungvárra. A feleségem ápolónőnek tanult Nagyszőlősön. Húszévesek voltunk, amikor 1962 karácsonyán összeházasodtunk. Holovács József püspök úr adott össze bennünket titokban. A nagybátyámtól béreltünk egy kis manzárdszobát a Marx téren. A feleségem főápolónőként helyezkedett el Ungváron, én pedig 1967-ben befejeztem az egyetemet.
– Hol kapott munkát?
– Amikor kezembe kaptam a diplomám, a professzorom, Eduard Albertovics Balahuri bekísért az ungvári várban működő Helytörténeti Vármúzeumba, ahol kisegítő munkatárs lettem. Fél év múlva, 24 éves koromban osztályvezetőnek neveztek ki. Enyém volt a történelem részleg, amely öt teremnyi anyagból állt, s az ókortól a jelen korig mutatta be Kárpátalja történelmét. Mindig is szerettem Ungvár és Kárpátalja múltját.
Jól ismertem a várat is, gyermekkoromban sokat játszottunk a várkertben lévő görögkatolikus temetőben.
– Mi volt a feladata a múzeumban?
– Kétszer építettem át a tárlatot. Kidobáltam mindent, ami nem kapcsolódott Kárpátalja történelméhez. A többi között az 1905. évi forradalom anyagának, a Kijevi Rusz történetének, Bohdan Hmelnickij portréjának és a kozákoknak is „menniük kellett”. A kijevi ellenőrzés nem örült, amikor ezt meglátta, kaptam is egy kis fejmosást, de azért maradhattam.
– Meddig?
– Egészen 2011-ig dolgoztam a múzeumban. Aztán átadtam a stafétabotot. Olyan utódot kerestem, aki megfelelt az elvárásaimnak. Az az elvem, hogy egy történésznek és egy muzeológusnak objektívnek kell maradnia. Emellett alapfeltétel, hogy az illető tudjon magyarul, szlovákul, ószlávul és latinul, különben nem tudja ezt a feladatot ellátni.
– A tárlat felügyelete és rendezése mellett milyen munkát végzett még?
– Időszakos kiállításokat rendeztem: Romzsa Tódorról, karácsony és húsvét ünnepéről, az ikonokról és a keresztekről is nyitottunk tárlatot. Ezeknek nemcsak történelmi tartalmuk volt, hanem egyházi és néprajzi elemeket is bemutattak. A pályafutásom alatt tizenöt múzeumot rendeztem be Kárpátalján: a Farkasfalván, Fancsikán, Bilkén, Nagybocskón és Kőrösmezőn látható honismereti kiállítás is a nevemhez fűződik.
Ezeknek a tárlatoknak az anyagát mindig helyben gyűjtöttük össze. Emellett voltak vándorkiállításaink is Leninről és a nagy októberi forradalomról – a kor elvárásai szerint.
– Hogyan lehetett a szovjet érában dolgozni?
– Sohasem voltam párttag. Azért fogadták el a munkámat, mert mindig igyekeztem a legtöbbet kihozni magamból. 1990-ben a városi tanács képviselője lettem, emellett húsz éven át voltam szakszervezeti vezető.
– Mikor került szoros kapcsolatba a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegyével?
– A pravoszláv időben a római katolikus templomba jártunk, majd 1989 után Ungvár ceholnyai közösségéhez csatlakoztunk, ahol a mai napig kurátor vagyok.
1990 karácsonyán szerkesztettem egy görögkatolikus újságot, ami annyira megtetszett az akkori püspökünknek, Szemedi Jánosnak, hogy áldását adta rá. Kinevezett mellém egy papot, Vaszkó József atyát, aki odafigyelt a lap teológiai tartalmára. 1991 húsvétján jelent meg a Blahovisznyik (‘örömhír’) első száma.Hivatalosan is beregisztráltuk a lapot, amelyet eleinte ezer példányban adtunk ki és főként az ungváriakhoz juttattunk el.
Aztán kétezerre növeltük a példányszámot, s már más településekre is eljuttattuk a folyóiratot. Az első időben Nagyszőlősön nyomtattuk az újságot, melyet aztán a lembergi vonaton hoztam el Ungvárra. A papok vállalták magukra a lap szétosztását.
Később Ungváron került nyomdába. A Blahovisznyikot 2006-ig szerkesztettem.
– Hogyan került kapcsolatba az ungvári papnevelő intézettel?
– 1998-ban bekéretett Szemedi János magához. Felajánlotta, hogy tanítsak egyháztörténetet a kispapoknak. Később az ószláv nyelv oktatását is rám bízta. Azóta itt vagyok a papnevelő intézetben.
– Mivel foglalkozik manapság?
– A történelmet ma már nem tanítom, hanem kutatom. Sok anyagot gyűjtöttem össze a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegyéről. Most ezeket leltározom. Sztojka Sándor püspök már 1935-ben elrendelte egy egyházi múzeum létrehozását, amely azonban az ő betegsége, majd halála, valamint a későbbi egyházüldözés miatt nem valósulhatott meg. Az az álmom, hogy az egyházmegyénknek legyen végre egy olyan tárlata, amely Cirill és Metód tevékenységétől kezdve napjainkig bemutatná görögkatolikus egyházunk történetét és értékeit. A püspöki palotában lennének is erre alkalmas szobák.
– Milyen anyagokat gyűjtött már eddig össze?
– Eddig több mint kétezer anyagot vettem leltárkönyvbe. Ezek között van a XVIII. századi szentek élete, negyven eredeti kép Romzsa Tódortól, több száz éves evangéliumos könyv és számos püspöki körlevél. Sokan megkeresnek és behoznak hozzám egy-egy régi tárgyat vagy emléket.
– Van segítsége ezek feldolgozásában?
– Sajnos eddig nem találtam olyan fiatalt, akinek átadhatnám a tudásom és a gyűjtéseimet.
– Szívből kívánom, hogy még sokáig ápolja és őrizze görögkatolikus egyházunk értékeit! Isten áldja meg a munkáját!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma