Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: egyháztörténész

Bendász Dániel nemcsak gyermekkorában nem készült történésznek, felnőttként is teljesen más hivatást választott magának.

De – ahogy a régiek mondják – „a vér nem válik vízzé”. Édesapja a 25 évi kényszermunkára ítélt görögkatolikus egyháztörténész Bendász István volt, aki egész életében hűséges maradt hitéhez, egyházához és elveihez. Az atyai szavak és példa, a gyermekkortól megélt keresztény életmód nem maradt hatástalan: Bendász István egyetlen fia, Dániel 50 évesen úgy döntött, maga is papi pályára lép – akkor, amikor még csak illegálisan működhetett a görögkatolikus egyház. Dániel atya civil munkáját megtartva gyakorolta papi hivatását, s közben segített édesapjának a görögkatolikus egyház történetéről szóló iratok rendezésében, majd lefordította magyar nyelvre a kanonok visszaemlékezéseit a GULÁG éveiről. Eközben maga is sokat tanult: megismerkedett a görögkatolikus egyház múltjával, az egykor élt kiemelkedő egyházi személyiségekkel, a templomok és egyházközségek történeteivel. Szinte észrevétlenül – s bármilyen szakképesítés nélkül – vált egyházunk történelmének szakavatottjává.
A ma is aktív egyháztörténésszel és kiskopányi parókussal, a 78 éves nyugalmazott esperes Dániel atyával nagyszőlősi otthonában beszélgettem. Filmbe illő módon elevenedett meg előttem Dani bácsi (ismerősei csak így hívják) gyermekkora, a család viszontagsága, a KGB zaklatása, a szovjet éra, a ’90-es évek enyhülése…
Nehéz mindezt néhány oldalban összefoglalni.

– Mire emlékszik a gyermekkorából?

– 1938. november 6-án megszülettem Ungváron, négy nap múlva bejöttek a magyarok, és az első bécsi döntés értelmében Kárpátalját déli, magyarok lakta sávját visszacsatolták Magyarországhoz. Édesapám akkoriban a Técsői járásban, Taracújfaluban volt görögkatolikus lelkész. Hároméves voltam, amikor átköltöztünk a Nagyszőlősi járásba, Felsőveresmartra (Nagykopány – a szerk.). Itt kezdtem meg 1944-ben a magyar tannyelvű iskolát, de még be sem fejeztem az első évet, amikor 1944 októberében bejöttek az oroszok, és újra kellett járnunk az első évfolyamot, de már ukrán nyelven. Az oroszok a görögkatolikusokat az ószláv nyelvű szertartás miatt az ukránok közé sorolták be.

– Ugyanakkor megkezdődött a görögkatolikus egyház üldözése…

– A szovjetek tevékenysége a görögkatolikus egyház megszüntetésére (az ortodox egyházba való

beolvasztására) irányult. A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye, élén Romzsa Tódor püspökkel és papjai többségével elutasította a Rómával való egység megtagadását és a pravoszláv egyházba való áttérést. Édesapám sem volt hajlandó megtagadni a hitét, ezért csak egy szobát tarthattunk meg a parókiából, abban laktunk a szüleimmel és a két nővéremmel, az épület többi részét átadták a kolhoznak. Később már innen is ki akartak rakni bennünket. 1949 márciusában édesapám éppen Ungváron volt, amikor a távollétében kiköltöztettek bennünket a parókiáról. Az akkori kurátor házában leltünk menedékre. Amikor édesapám hazajött, el akarták fogni, de elbújt a keresői elől. Másnap hajnal négykor meghúzta a harangokat, s elbúcsúzott a templomba összegyűlt hívektől és a családjától. Elment Nagyszőlősre és jelentkezett a hatóságoknál. Akkor még hazaengedték. Két hónappal később, május 27-én tartóztatták le a szemem láttára. 25 évi kényszermunkára ítélték és Karagandába szállították.

– Mi történt itthon a családdal?

– Nehezen boldogultunk. Továbbra is a kurátorék házában laktunk. Az egyik nővérem még tanult, a másik már dolgozott. Ő próbált meg segíteni nekünk. Én közben középiskolába jártam. Édesapámat a Sztálin halála utáni enyhülésnek köszönhetően 1955 januárjában felmentették a vádak alól és hazaengedték. Súlyos betegen tért haza Felsőveresmartra. Sokáig munkaképtelen volt és csak alkalmi munkákat kapott. A család ekkor hazaköltözött Beregszászba a nagyszülőkhöz. Édesapám más lelkészekkel együtt a megyei levéltár beregszászi fiókintézetében kapott munkát. Rengeteg iratot dolgoztak fel, melyek nagy részét ma is használják a kutatók.

– Dani bácsi közben leérettségizett…

– A középiskola befejezése után 1956-ban felvételiztem Lembergbe az Erdészeti Főiskolára, de hiába voltak eredményesek a vizsgáim, az apám múltja és tevékenysége miatt nem vettek fel. Tudni kell, hogy édesapám 1959-ban visszatért Karagandába és ott missziós feladatokat látott el. A KGB hamar felfigyelt a tevékenységére és hazatoloncolta. Itthon először éjjeliőr volt a Beregszászi Internátusban, majd a közétkeztetési kombinátnál kapott munkát. Mivel nem vettek fel a főiskolára, én is munkát kerestem: a Munkácsi Erdészeti Hivatal kutatóállomásán helyezkedtem el. Ennek köszönhetően bejártam a Kárpátok egész területét. 1957-ben ismét jelentkeztem a lembergi egyetemre, de ugyanúgy jártam, mint egy évvel korábban. Hamarosan pedig elvittek katonának, s három évig szolgáltam Grúziában.

– Hogyan folytatta az életét a katonai szolgálat letöltése után?

– A beregszászi bútorgyárban helyezkedtem el, s közben azt terveztem, hogy megint megpróbálom a felvételit Lembergbe. A felvételi kérelem beadása előtt néhány héttel hivatott a KGB. Rá akartak venni, hogy menjek teológusnak, s legyek az ő besúgójuk. Egy hét gondolkodási időt kaptam, de titoktartást kellett fogadnom. Hazamentem, s három év szünet után újból rágyújtottam. Kihívtam édesapámat a kertbe, s elmondtam neki, hogy mit akarnak tőlem, s hogy természetesen nem leszek

a KGB kémje. Egy hét múlva nekik is megmondtam a választ, s azt is, hogy nem megyek el a felvételi vizsgára, mert ezek után tudom, hogy úgysem vesznek fel semmilyen főiskolára. Így azt terveztem, hogy maradok a bútorgyárban, de otthon a nővérem kiokosított, hogy csak az utolsó pillanatban adjam be a felvételi kérvényemet, s akkor nem érkeznek utánanézni a személyemnek. Így is tettem: szabadságot vettem ki a gyárban és elutaztam Lembergbe. Az utolsó nap délutánján, húsz perccel zárás előtt adtam be a papírjaimat. Nem vallottam be, hogy az édesapám pap, azt írtam, hogy gondnok a foglalkozása. S felvettek erdőmérnöki szakra. Mivel nappali tagozaton tanultam, a beregszászi munkámat otthagytam. Később persze kiderült az igazság édesapámról, de nem rúgtak ki az intézményből.

– Hol helyezkedett el a főiskola elvégzése után?

– Először a Harkivi Erdészeti Kutatóintézet ivano-frankivszki székhelyére kerültem, ahol három évre szerződtettek le. Ekkor már nős voltam, a feleségem, Marika angol szakon végzett az Ungvári Állami Egyetemen. De Ivano-Frankivszkban nem kaptam lakást, így ő nem lehetett velem. Beregszászban élt a szüleimmel. Már a harmadik évet kezdtem meg a kutatóintézetben, amikor a feleségem megtudta, hogy tanárt keresnek a Nagyszőlősi Politechnikumba. Én is jelentkeztem, s 1968 februárjában munkába is álltam. Mechanikát, szilárdságtant, geodéziát és rajzot tanítottam. Fél évet Beregszászból jártam be Nagyszőlősre, majd a feleségemmel kaptunk egy szolgálati szobát, amelyet később egy kétszemélyes lakásra tudtunk lecserélni. Már nagyobbak voltak a gyerekeink, amikor megkaptuk ezt a mostani háromszobás lakást. A technikumban egészen 2000-ig dolgoztam.

– A civil élete révbe ért, mennyire tudott a hitbeli kérdésekkel foglalkozni?

– Édesapám példamutatása nagy hatással volt az egész családra. Minden nap misézett: otthon, titokban. Emellett keresztelt, esketett. Gyakori vendég volt nálunk Szemedi János püspök és Ortutay Elemér görögkatolikus lelkész, akik nemegyszer megkérdezték tőlem, hogy nem akarok-e pap lenni. Sokáig érlelődött bennem a gondolat. Végül 1988-ban elmentem Ortutay Elemérhez, és elmondtam neki, hogy szeretnék pap lenni. Szemedi János tudtával öt éven át jártam Elemér atyához, aki átadta nekem a szükséges teológiai tudást. Mások is jártak hozzá, de sohasem találkoztam velük. Én szombatonként utaztam fel Ungvárra Elemér atyához. Csak a feleségem, az édesapám és az anyósom tudta, hogy hová megyek. Az elméleti oktatás után még volt egy rövid gyakorlati képzés Királyházán Csépes László atyánál, s Szemedi püspök közölte, hogy készen állok a szentelésre. Csak annyit kértem, hogy várjunk néhány hónapot, s akkor meg lesz a 25 év munkaviszonyom. Így ha el is bocsátanak a munkahelyemről a papságom miatt, akkor sem maradok nyugdíj nélkül.

– Mikor és hol volt a szentelése?

– Nagyszőlősön szentelt pappá Szemedi püspök 1993. augusztus 29-én. Mondanom sem kell, hogy ez nagy meghökkenést keltett a munkahelyemen és a környezetemben. Sokan el sem hitték. Épp kezdődött az új tanév, s arra számítottam, hogy biztosan elküldenek a munkahelyemről. De nem így történt. A kollégáim és a vezetőség elfogadta a papságomat, s végig támogattak abban, hogy össze tudjam egyeztetni a papi hivatásomat és a technikumban végzett munkámat. Először Szászfaluban teljesítettem szolgálatot, majd egy időben helyettesítettem a tiszántúli vidéken, 1994 januárjától pedig Alsóveresmart (KIskopány) parókusa vagyok. A mai napig én látom el a községet.

– 50 évesen lett pap. Mikor kezdett egyháztörténettel foglalkozni?

– Magam sem tudom. Észrevétlenül történt. Sokat beszélgettem édesapámmal a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye múltjáról, a püspökökről, a papcsaládokról. Számtalanszor segítettem édesapámnak a kutatásaiban, az anyagok feldolgozásában. A halála után hozzám kerültek az összegyűjtött munkái, a kéziratai. Később Tarasz Lovszka atya, mostani püspöki helynök is gyakran betért hozzám, s vele is megosztottam a gondolataimat. Amikor Tarasz atyát kinevezték az Ungvári Boldog Romzsa Tódor Görögkatolikus Teológiai Akadémia és Papnevelő Intézet rektorává, megkért, hogy tanítsak egyháztörténetet a kispapoknak. Először nem akartam elvállalni, de addig erősködött, míg belementem, hogy egy évet végigtanítok. Korábban a szeminaristák egy tantárgyon belül

tanulták az egyetemes egyház történelmét a Munkácsi Egyházmegyéjével. Mi ezt kettéválasztottuk, s én csak az egyházmegyével foglalkoztam. Hodinka Antal A munkácsi görög-katholikus püspökség története című könyvét vettem alapul, de a magyar nép múltjából is tartottam egy rövid bevezetőt a hallgatóknak. Ez a tematika annyira bevált, hogy tíz éven át oktattam a Munkácsi Egyházmegye történetét a kispapoknak.

– Az oktatás mellett saját kéziratok is kikerültek a keze alól.

– Igyekeztem feldolgozni és kiegészíteni az egyházmegye történetét. 1994-ben jelent meg az édesapámmal közösen írt könyv, a Helytállás és tanúságtétel, mely a Munkácsi Egyházmegye hitvalló és meghurcolt papjairól szól. Jelenleg ennek a könyvnek az átdolgozási munkálatai zajlanak. Igyekszem még több információval kiegészíteni a kötetben szereplő papok életrajzát. Emellett írtam többek között az egyházmegyénkben folytatott legális és illegális papképzésről, édesapám hagyatékáról, részt vettem Romzsa püspök életének feldolgozásában, digitalizáltam számos levéltári anyagot. Nagyon sokat segített ezekben a munkákban a feleségem, Marika.

– Az ungvári akadémián talált olyan fiatalt, akinek átadhatná a tudását, s aki folytatni tudná a munkásságát?

– Sajnos nem. Volt ugyan egy fiatal kispap, akiben nagyon bíztam, de ő más irányban indult el a tanulmányait illetően. Van két felnőtt gyermekem és három unokám. Eddig ők sem érdeklődtek az egyháztörténet iránt, de bízom az időben. Én is csak 50 évesen kezdtem komolyabban foglalkozni egyháztörténettel.

– Adja Isten, hogy Dániel atya még sokáig szolgálja tudásával, hitével és példamutatásával a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegyét, s ha eljön az idő, méltó utódra találjon a Bendász-hagyaték!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma