Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: műszaki értelmiségi

Tisztesség, megbízhatóság, szavahihetőség – Lukács József, a számítástechnikai eszközöket forgalmazó és szervizelő ungvári SMOK vállalkozás igazgatóhelyettese szerint ezek az üzleti siker alapjai. Az eredetileg szakképzett mérnök a ’90-es évek közepén az elsők között kezdett el Kárpátalján informatikai eszközökkel és irodai gépekkel foglalkozni. A magát műszaki értelmiséginek valló szakember vállalkozása a mai napig szilárd lábakon áll. Vele beszélgettem.

– Honnan származik?

– Beregszászban születtem, de kisgyermekkorom óta Csapon élek. A családom felmenői Kárpátalja más-más vidékéről származnak. Édesanyám Máramarosszigeten született, ott volt görögkatolikus lelkész a nagyapám. Édesapám Mezőkaszonyból való, az ő apja uradalmi mezőgazdasági intéző volt. Négyéves voltam, amikor szüleim Csapra költöztek. Eleinte albérletben, majd egy négyemeletes panelházban laktunk. Szomszédjaink nagy része orosz ajkú volt, s én is elsajátítottam a nyelvüket. Sajnos az ukrán nyelvről ezt nem mondhatom el, az államnyelvet a mai napig nem beszélem tökéletesen, ennek ellenére a partnereinkkel és az ügyfeleinkkel problémamentes a kapcsolatom, megértetem velük magam.

 

– Mivel foglalkoztak a szülei?

– Édesanyám tanítónő volt, édesapám a vasútnál dolgozott. A papa munkájának köszönhetően – kihasználva az ún. szabadjegyet – minden évben elutaztunk valahová, s ez nálunk kimerítette a pihenés fogalmát. Beutaztuk a volt Szovjetunió európai részét a Baltikumtól a Kaukázusig. Külföldön élő rokonoknak köszönhetően pedig ellátogattunk Magyarországra és Csehszlovákiába.

 

– Hova járt iskolába?

– A szüleim magyar tannyelvű iskolába írattak: a Csapi 2. számú Középiskola tanulója voltam, ott érettségiztem le 1977-ben. Nagyon sokat köszönhetek a tanáraimnak, az egykori igazgatónknak, Skotnyár Józsefnek. Elmondhatom, hogy minden tudásnak az anyanyelven történő középiskolai oktatás az alapja. A lányaim is a csapi magyar tannyelvű iskolába jártak, több olyan tanáruk volt, aki már engem is oktatott. A gyermekeimnek semmi hátránya nem származott abból, hogy az anyanyelvükön tanultak. Megállták a helyüket az Ungvári Nemzeti Egyetemen. Az első év nehéz volt számukra, de aztán kitűnő eredménnyel fejezték be tanulmányaikat.

Örülök, hogy van magyar tannyelvű főiskola Kárpátalján. Erre ma alkotmányos, elemi jogunk van, s kötelességünk ezzel a jogunkkal élni! A beregszászi Rákóczi-főiskola indulásakor voltak fenntartásaim: sikerül-e a semmiből felépíteni egy magyar tannyelvű főiskolát, lesz-e rá igény, az oktatás szintje megfelel-e majd a kor követelményeinek? Ma már belátom, hogy kételyeim alaptalanok voltak. Hála és köszönet annak a sok jó embernek, akik ezt létrehozták!

 

– Visszatérve a középiskolás éveire, ön hol folytatta az érettségi után a tanulmányait?

– Nem voltam egy rossz tanuló, szerettem iskolába járni. Második otthonomnak tekintettem azt, s fakultatív szakkörök tucatjának voltam tagja. Műszaki beállítottságom jelei korán jelentkeztek. Tudtam, hogy a felvételi komoly megmérettetés, ezért alaposan felkészültem a vizsgákra. Több egyetem, főiskola levelezőtanfolyamán vettem részt, végül a Leningrádi Finommechanikai és Optikai Főiskolára jelentkeztem. 1983-ig tanultam ott, s eközben magamba szívtam a nagyvárosi élet minden előnyét, hátrányát. Szentpétervár a világ csodáinak egyike. Nagyon jó baráti társaságba cseppentem. Megismertették velem a város zenei, színházi életét és a múzeumok világát. Rendszeres eljártunk operába, színházba, rock- és jazzkoncertekre. Ez utóbbinak nagy hagyománya volt az akkori Leningrádban, s én is jazzrajongó lettem.

 

– Nem gondolt arra, hogy az orosz városban marad?

– De igen. Úgy mentem el Kárpátaljáról, hogy sohasem térek haza. Aztán az idegenben eltöltött néhány év alatt rájöttem, hogy valami nagyon hiányzik: az anyanyelvem gyakorlása. Az űrt szépirodalmi művek olvasásával töltöttem ki, rabul ejtett az olvasás öröme. Azóta is rendszeresen olvasok, manapság inkább a versek érdekelnek. Vannak olyan könyvek, amelyeket tízévente újraolvasok, s mindig másképp hat rám, hiszen közben én is változom. Jó lenne, ha a felnövekvő nemzedék többet olvasna, hiszen ez az egyetemes kultúra egyik alapja. A másik ok, ami miatt nem maradtam Leningrádban az volt, hogy családalapításra készültem, s tudtam, hogy a társam csak  magyar lehet. Nem vagyok híve a vegyes házasságoknak. Továbbá rájöttem, hogy sehol máshol nem érzem olyan jól magam, mint itthon.

 

– Mi történt a diploma megszerzése után?

– A munkahelyekről szóló országos pályázati listán Kárpátalja nem szerepelt, de meghívásos pályázattal kérelmezhettem a pályázati bizottságnál, hogy engedjenek haza. Megengedték, így lettem az ungvári Speciális Analitikus Műszerek Tervezőhivatal munkatársa. 13 éven át dolgoztam ott. Lett volna rá lehetőségem, hogy elmenjek: a ’80-as évek közepén Magyarországon, a Magyar Optikai Műveknél ajánlottak munkát; olyan szakemberre volt szükségük, aki a magyar mellett az oroszt is jól beszéli. A családommal együtt átköltözhettünk volna az anyaországba, de mi inkább maradtunk.

 

– Mivel foglalkoztak a hivatalban?

– Kárpátalján nem volt hagyománya a műszergyártásnak. A II. világháború után telepítették ide a gyárakat. Ungváron több is működött. Ezek számára terveztünk környezetvédelmi (optoelektronikai) műszereket. Ez egy jó értelmiségi csapat volt. Sokat tanultam és fejlődtem az itt eltöltött évek alatt.

 

– Miért váltott munkahelyet?

– A Szovjetunió széthullását követően az ungvári gyárak elveszítették az orosz kapcsolataikat, s velük együtt a mi hivatalunk is leépült. Néhány munkatársammal megalakítottunk egy műszergyártással foglalkozó vállalkozást, majd létrehoztunk még egy céget, de egyik sem fejődött ütemesen. A műszergyártás mellett a ’90-es évek közepétől számítástechnikai eszközök és irodai gépek forgalmazásába kezdtünk. Észrevettük, hogy ez sokkal jövedelmezőbb tevékenység, mint a műszergyártás. Ez idő tájt már minden a pénzről szólt. Úgy éreztük, hogy váltanunk kell. A dolgozók egyik fele megmaradt a régi vállalkozásban, míg a másik fele új céget alapított. Ez 1997-ben volt, ekkor jött létre a SMOK. Heten hoztuk létre a vállalkozást, közülük öten most is benne dolgoznak. Sajnos olyan is van, akit véglegesen elvesztettünk.

 

– Mivel foglalkozott/foglalkozik a vállalkozás?

– Számítógépek, perifériás egységek, szoftverek, telekommunikációs eszközök, hardverek, nyomtatók és fénymásolók forgalmazásával kezdtük, idővel szervizeléssel bővült a szolgáltatásunk. Ma már a tevékenységünk kétharmadát a szolgáltatások – garanciális szervizelés, javítás, felújítás, alkatrészek cseréje, hálózattelepítés stb. – teszi ki. Kezdetben a szervizelést a beszállító végezte, idővel részben átvettük ezt a szerepet. Megfigyeltük, hogy a vásárló olyan terméket vesz meg szívesen, amelyet helyben is meg lehet javíttatni, ha elromlik. Az egyik legnagyobb elismerés az volt, amikor az egyik vásárlónk két évvel ezelőtt frissíteni hozta azt a számítógépet, amelyet még 2001-ben vásárolt nálunk, s azóta semmi gondja nem volt a készülékkel.

 

– Hol működtették a vállalkozást?

– Kezdetben a belvárosban béreltünk irodahelyiséget, később lehetőségünk nyílt arra, hogy saját irodát nyissunk. Az Eximbank és az Európai Unió közösen meghirdetett innovációs pályázatának köszönhetően 2004-ben jutottunk egy olyan méltányos kölcsönhöz, melyből megvehettük azt az ingatlant, amelyben jelenleg is dolgozunk. 2008 tavaszán fizettük vissza az utolsó részletet.

 

– Aztán jött a gazdasági válság…

– Mi is megéreztük a válságot, többet kellett dolgoznunk, jól át kellett gondolnunk a tevékenységünket, hogy tartani tudjuk a korábbi szintet. Azóta újabb nehézségeket hozott a háborús helyzet. Magas az infláció, a termékek ára emelkedik. Azt azonban elmondhatom, hogy nálunk még nem volt szükség létszámleépítésre, senkit sem küldtünk el. Az alapító tagok mellett további tíz alkalmazott dolgozik nálunk.

 

– Mi kell ahhoz, hogy egy vállalat életképes maradjon?

– Minőségi számítástechnikai termékek, korrekt szolgáltatás. Fontos, hogy ne veszítsük el az ügyfelek és a partnerek bizalmát. Ehhez tisztesség, megbízhatóság és szavahihetőség kell. Nálunk még értéke van a kimondott igennek és a kézfogásnak. Emellett arra törekszünk a munkatársaimmal, hogy konfliktus nélkül mindent megbeszéljünk. Problémák voltak, vannak és lesznek, de ha jó rálátással, több szemszögből elemezzük azokat, akkor képesek leszünk jó irányba váltani. Ezt a szemléletet még Leningrádban, a főiskolán tanultam meg.

 

– Mit szeretne a jövőben elérni?

– 1997-ben, amikor alapítottuk a SMOK-ot, az volt a jelmondatunk, hogy „mindörökké, mindörökre”. Úgy kell felépíteni egy vállalkozást, hogy az örökké legyen, s a gyermekeink, unokáink büszkén folytathassák. Szeretném, ha így lenne. Mindehhez egészség kell. Tíz ével ezelőtt Kínában jártam, sokat tanultam az ottaniak életfelfogásából. A kínai ember három évvel a betegség kialakulása előtt változtat az életmódján, míg az európai a halála előtt három évvel. Miután hazajöttem Kínából, rájöttem, hogy változtatnom kell az életvitelemen. Arra törekedtem, hogy egészségesen étkezzem, abbahagytam a dohányzást, megpróbáltam kezelni és elkerülni a stresszt. A környezetem szerint sokat változtam. Végül, de nem utolsó sorban, szeretnék egy békés, gazdaságilag, kulturálisan, jogilag fejlett európai típusú országban élni, melyet Ukrajnának hívnak. Remélem, hogy megérjük!

– Köszönöm, hogy megosztotta velünk a gondolatait!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma