Nagycsaládok Kárpátalján: a Baráth család
Családcentrikus, keresztény, harmonikus – leginkább ezek a jelzők jutnak eszembe Baráth István és felesége, Ági családjáról, akik Beregszászban élnek négy gyermekükkel.
Elsők között voltak a városban, akik már akkor vállalták a nagycsaládos életformát, amikor az még újdonságnak és meglepőnek számított.
Házasságukról, családalapításukról és mindennapjaikról beszélgettünk.
– Sok szempontból hasonló családból származtok: mindketten Beregszászban nőttetek fel, egy-egy testvéretek van, s egyaránt keresztény neveltetésben részesültetek…
Ági: – A családomban mindig is fontos volt a keresztény szellemiség, gyermekkoromban sokszor láttunk vendégül római katolikus lelkészeket, magam pedig szívesen jártam hittanórára. A 8. sz. Általános Iskola (ma 10. sz. iskola – a szerk.) tanulója voltam, s már igen hamar eldöntöttem, hogy a pedagógusi pályát választom. A tizedik osztály elvégzését követően jelentkeztem a munkácsi tanítóképzőbe, ahol négy évig tanultam. Ezután Beregszászban, a 6. sz. Általános Iskolában helyezkedtem el, közben pedig újabb három évet tanultam a tanítóképző levelező tagozatán a felsőbb végzettség megszerzése érdekében. Mivel a hitoktatás is érdekelt, elvégeztem a Munkácsi Római Katolikus Püspökség által szervezett katekéta-lelkipásztori munkatárs képzést, s bekapcsolódtam a beregszászi hitoktatásba. Itt ismerkedtem meg Baráth Juliannával, aki jó barátnőm lett, s ő mutatott be a bátyjának, Istvánnak.
István: – Julika a húgom, ketten vagyunk testvérek. A családunk először Beregszász búcsúi részében lakott, majd a város másik végébe költöztünk. Ezért többször is iskolát váltottam: a 3. sz. Általános Iskolában kezdtem a tanulmányaimat, majd a 6-os iskolában folytattam, végül a Kossuth-középiskolában érettségiztem le. Ezután a Lembergi Vasúti Technikumban tanultam tovább segédmozdony-vezető szakon. Egy rövid ideig dolgoztam is a vasútnál, de a rendszerváltás idején nehéz idők jártak, sokszor késett a fizetés, s kénytelen voltam más megélhetés után nézni. Üzleti vállalkozásba kezdtem. Huszonnyolc éves voltam, amikor megismerkedtem Ágival. Komolyak voltak a szándékaim, fél év udvarlás után, 2003-ban feleségül is vettem.
– Hol rendezkedtetek be a közös életre?
Ági: – A szüleimhez költöztünk, ahol volt egy különálló lakrész, melyet korábban a bátyám használt a családjával. Később cseréltünk a szüleimmel, s átköltöztünk a ház első részébe, melyet azóta átépítettünk.
Így egy portán élünk ugyan a nagyszülőkkel, de külön háztartást vezetünk – ehhez István is ragaszkodott.
István: – Ágival ezen a téren eltérő volt az elképzelésünk: én sokáig csak két gyermekben gondolkodtam, ő inkább hármat szeretett volna. Én kislányra vágytam, ő kisfiút akart.
Ági: – Az első gyermek nem is váratott sokáig magára, 2004 nyarán megszületett Réka. Én mihamarabb szerettem volna kistestvért a lányunk mellé, mert gyermekkoromban megtapasztaltam, hogy nem jó a testvérek közötti nagy korkülönbség. A bátyám és az én születésem között nyolc év telt el, így alig volt közös gyermekkorunk, tulajdonképpen úgy nőttem fel, mintha nem is lenne testvérem. Nagyon örültünk, amikor két és fél év múlva, 2007-ben megszületett Bence fiúnk.
István: – Akit Ági Gergőnek akart hívni, de nekem sehogy sem jött a számra ez a név, így a kérésemre másik keresztnevet választottunk.
– Hol születtek a gyerekek?
Ági: – Rékát Fehérgyarmaton szültem, mert akkoriban még áldatlan állapotok uralkodtak a beregszászi szülészeten. Bencét viszont már itthon hoztam a világra, s nagyon elégedett voltam a beregszászi körülményekkel. Az egyetlen negatívum, amelyet mindkét kórházban megtapasztaltam, az volt, hogy nem támogatták a csecsemő szoptatását, már kisebb nehézség esetén is inkább tápszeres táplálásra biztatták az anyukákat. Egyébként nagyon kedvesek és szolgálatkészek voltak a kórházakban.
– Réka és Bence megszületése után is terveztetek még újabb gyermeket?
Ági: – Volt bennem egyfajta félelem, hogy mivel már van egy lányunk és egy fiúnk, esetleg nem ragaszkodunk majd egy újabb gyermekhez. Sokat imádkoztam, hogy a Jóistené, s ne az enyém legyen a döntés ebben a kérdésben. Különben mindenféle kifogással csak elhárítanánk az újabb gyermekáldást.
– Igen hamar választ kaptál a kételyeidre…
Ági: – Bence másfél éves volt, amikor 2008 őszén újból dolgozni kezdtem a 6-os iskolában. Otthon találtam egy terhességi tesztet – valamikor régebben vettük –, s elvégeztem. Nagyon meglepődtem, amikor pozitív lett az eredmény. Gyorsan felhívtam Istvánt, hogy vegyen egy másikat, hátha csak tévedésről van szó. Rögtön kettőt hozott. Az egyiket elrontottam, de a másik ugyanazt mutatta, mint a legelső.
– Hogyan fogadtátok a hírt?
István: – Bár korábban csak két gyermeket akartam, amikor megszületett Réka, annyira gyönyörű volt, hogy akár ötöt is elfogadtam volna. Azóta engem gyermekáldással nem lehet megijeszteni. Minden örömöm a gyermekeinkben van.
Ági: – Én azért nem voltam ennyire nyugodt, hiszen csak néhány hónapja mentem vissza dolgozni, s újra át kellett szervezni az életünket. Karácsonykor jelentettük be a családnak a gyermekáldást. Meglepődtek, mert akkoriban még nem volt szokás kettőnél több gyermeket vállalni. Később sokan követték a példánkat.
– De az igazi meglepetés csak ezután következett…
Ági: – Hamarosan elmentem ultrahangos vizsgálatra, ahol az orvos közölte velem: „állapotos, és ketten vannak”. Nem akartam elhinni, de az orvos felém fordította a monitort, s megmutatta mind a két magzatot. Erre nem számítottam. Kérdések sokasága tört fel bennem: Hogy fogom kihordani őket?, Mi lesz a munkámmal?, Az ikerterhesség nem veszélyes? Aztán arra gondoltam, hogy nincs elég ruhánk, és babakocsit is venni kell. Az autónkba sem férünk be… Sírva mentem haza.
István: – Nem értettem miért sír Ági. Arra gondoltam, hogy valami baja van a magzatnak. Ági csak annyit mondott, hogy két baba van. Erre azt válaszoltam, hogy akkor kétszer kell örülni. „Könnyű neked” – vágta ő a fejemhez.
– Hogyan viszonyult a kettős gyermekáldáshoz a család és a környezet?
István: – A család megdöbbent, az ismerősök tragédiaként fogták fel. Volt, aki a kockázatokkal ijesztgetett bennünket, más azzal hencegett, hogy nekik is ikreik lettek volna, de elvetették őket. Még a „legkedvesebbek” is csak annyit mondtak, hogy „majd csak lesz valahogy”. Ágit nagyon megviselte ez a hozzáállás. Bár miden rendben volt a terhesség alatt, ha valahonnan rossz hírt hallott, nagyon elcsüggedt. Ezért sokat kellett támogatni őt a várandósság alatt.
Ági: – Igyekeztem az interneten minél több irodalmat elolvasni az ikerterhességgel kapcsolatban, részt vettem ilyen témájú fórumokon. Igazából az utolsó két hónap volt nehéz, amikor már a járás is nehezemre esett. Végül két héttel a kijelölt időpont előtt, császármetszéssel jöttek világra a lányok. Julcsi 3200, Orsi 3000 grammal született. Öt nap múlva haza is engedtek bennünket beregszászi kórházból. A kórházi ellátással most is elégedett voltam, egyedül a már említett tápszerezéssel nem értettem egyet. A várandósság ideje alatt sokat olvastam arról, hogyan lehet ikreket szoptatni, s felkészültem rá, hogy bármi történjen is, én anyatejjel fogom táplálni őket.
– Sikerült?
Ági: – Eleinte segítségre volt szükségem, hogy egyszerre tudjam mind a két lányt szoptatni, de végül már egyedül is ment. Julcsi és Orsi több mint egyéves koráig kapott anyatejet.
– Ki segített, miután hazamentetek a kórházból?
Ági: – A szüleim az első két hónapban nagyon sokat segítettek. Aztán édesapám nyugdíjas lett, s rá bármikor lehetett számítani.
Ági: – Még kicsik voltak, amikor Julcsi és Orsi megszülettek, örültek, de igazából fel sem fogták, hogy mi történt. Ugyanúgy két és fél év van az ikrek és Bence, mint Réka és az öccse között.
István: – Mára szépen összenőttek. Nincsenek párok, mindenki mindenkivel játszik. Úgy vettük észre, hogy a kicsik okosodnak a nagyokhoz, s nem fordítva, ahogy az sokszor lenni szokott. Az ikrek ragaszkodnak egymáshoz, bár érdekes módon az óvodában külön játszanak és még a barátaik is mások.
– Kétpetéjű ikrek, de nekem teljesen egyformának tűnnek.
Ági: – A könnyebb megkülönböztetés érdekében eleinte különböző takarót használtam, aztán más-más fülbevalót kaptak. Van, aki csak azok alapján tudja megkülönböztetni őket. A lányok mostanában maguk kérik, hogy másképp fogjuk össze a hajukat.
István: – Én az első pillanattól fogva tudtam, hogy melyik Orsi, s melyik Julcsi. A mai napig felismerem őket, még akkor is, ha háttal állnak, vagy csak a hangjukat hallom. Bár amikor a régebbi fényképeket nézegetem, elbizonytalanodom. Egyszer megpróbáltak becsapni, s helyet cseréltek az ágyukban, de rögtön észrevettem a turpisságot.
– Az ikrek már óvodába, Réka és Bence pedig iskolába járnak. Hogyan telnek a mindennapjaitok?
Ági: – Nemrég változás történt az életünkben, munkahelyet váltottam. Eddig napközis tanárként dolgoztam a 6-os iskolában, de március elsejétől a Beregszászi Római Katolikus Egyházközség főállású hitoktatója vagyok. Nagy öröm számomra ez a munka, mindig is fontosnak tartottam a hitoktatást. A korábbi években csak kedvtelésből végeztem ezt a feladatot, de most lehetőséget kaptam, hogy csak ezzel foglalkozzak. A magyar nyelvű óvodák mellett a 4. sz. és a 6. sz. iskolákban, illetve a plébánián is hitoktatok. A szombati nap kivételével minden nap van foglalkozásom.
A két nagyobbik gyermekünket István viszi el reggel az iskolába, én pedig az ikreket kísérem el az óvodába. Aztán mindketten végezzük a munkánkat.
István: – Én tisztítószerek forgalmazásával foglalkozom a beregszászi piacon. Ha korán végzek, én viszem haza a gyerekeket. Sajnos a munkám miatt kevés a szabadidőm, még vasárnap is dolgoznom kell. De igyekszem a szombati szentmisére elkísérni a családot, illetve a vasárnapi ebédet már együtt fogyasztom el velük.
– Melyik iskolában tanulnak a gyerekek?
István: – Amikor Réka iskoláskorú lett, nagy nyomás nehezedett ránk a család részéről, akik azt szerették volna, hogy ukrán tannyelvű intézménybe adjuk. Ági mindenképpen magyar iskolába akarta íratni Rékát, én pedig elfogadtam a döntését, hiszen tudtam, hogy az elfoglaltságom miatt leginkább ő fog vele foglalkozni. Bence pedig követte Rékát.
Ági: Mindketten 6-os iskola tanulói, Réka negyedik osztályos, Bence elsős. Emellett mindketten táncra járnak, illetve Réka zongorázni is tanul. Hamarosan a cserkészet világába is bevezetjük őket.
Egyébként jó képességű gyerekek, bár Rékában több a szorgalom. Ő már most eldöntötte, hogy tanár lesz. Bencének még nincs konkrét elképzelése, de minden érdekli, ami elektronika. Mi azt szeretnénk, hogy amikor majd eljön a pályaválasztás ideje, tudják, hogy mit akarnak. Hogy az elképzelésük melyik oktatási intézményben fog megvalósulni, az még a jövő kérdése. Addig még sok munka vár ránk.
– Terveztek még gyermeket?
Ági: – Én még örülnék egy kisfiúnak, de a gyerekeink nem emlegetik, hogy kistestvért szeretnének. Azt viszont már el sem tudnánk képzelni, hogy ne nagycsaládban éljünk. Hiányérzetünk van, ha valamelyik gyermekünk nincs itthon.
– Adjon az Isten erőt, egészséget és hitet a gyermekeitek nevelésében, s áldja meg a családotokat!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma