Nagycsaládok Kárpátalján: a Csernáti család

Ha az ember nagycsaládokkal szeretne megismerkedni, netán interjút is akar egyikkel-másikkal készíteni, legjobban teszi, ha felkeresi a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete (KMNE) valamelyik rendezvényét. Ott aztán szabadon „válogathat” a szebbnél szebb családok közül.

Így tettem én is. A férjemmel részt vettünk a KMNE házaspárjainak szóló hétvégén, melyet idén az Ungvári járásban, Antalócon, a Bagolyvár nevű pihenőhelyen tartottak meg.

Több mint húsz nagycsaládos házaspár érkezett a párnapos kikapcsolódást, feltöltődést ígérő programra. A jelen lévő párok közül már többek szerepeltek a Kárpátalja.ma nagycsaládos rovatában, ám olyanok is akadtak, akiket eddig még nem szólaltattam meg.

Közéjük tartozik a Zápszonyban élő, három gyermeket nevelő házaspár, Csernáti István és Nóra. Ezúttal őket ismerhetjük meg.

 

– Mindketten Zápszonyi származásúak vagytok?

István: – Igen. Én egy kétgyermekes családban nőttem fel. Édesanyám agronómus volt a helyi kolhozban, édesapám pedig a vasútnál dolgozott. Sajnos őt nagyon hamar elveszítettük: 14 éves voltam, amikor elhunyt.

 

– Hova jártál iskolába?

István: – Az általános iskolát Zápszonyban végeztem el, majd villanyszerelőnek tanultam egy szolyvai technikumban. Az iskola befejezése után Zápszonyban találtam munkát: Ikarus buszokat újítottunk fel.

 

– Időközben megismerted Nórát…

István: – 19 éves voltam, amikor találkoztunk.

Nóra: – Én pedig a 16. életévemet töltöttem be akkor.

 

– Emlékeztek még arra a napra?

Nóra: – Ugyanarra az esküvőre voltunk hivatalosak. István az egyik fél rokonságához tartozott, én pedig a másikéhoz. Korábban nem ismertük egymást, pedig én is zápszonyi vagyok. Nekem is egy testvérem van. Édesanyám csoportvezető volt a zápszonyi kolhozban, édesapám pedig traktorista volt a bátyúi széntelepen. Az általános iskolát követően varrónői képesítést szereztem.

 

– Közben már udvarolt István?

Nóra: –Eleinte csak barátkoztunk, majd udvarolni kezdett István. Öt év együttjárás után, 2000-ben kötöttünk házasságot.

– Hol telepedtetek le?

István: – Az én szülői házamba költöztünk.

Nóra: – István édesanyja és nagymamája lakott velünk. Nagyon sokat tanultam tőlük, jó kapcsolat alakult ki köztünk. Mindig egy konyhát vezettünk.

 

– Hány gyermeket terveztetek?

Nóra: – Én csak két gyermekben gondolkodtam, István viszont ennél többet szeretett volna. Végül beleegyeztem egy harmadik vállalásába.

 

– Mikor születtek meg a gyermekeitek?

István: – 2001-ben jött a világra István fiunk, őt Róbert követte 2002-ben, majd hosszabb szünet után, 2015-ben Marcell-lal egészült ki a családunk.

 

– Hol születtek meg a gyermekek?

Nóra: – Az első két fiunkat Beregszászban, Marcit már Munkácson hoztam a világra. Ennek az állt a hátterében, hogy Róbert koraszülött volt, s a szülés után rögtön átszállították Munkácsra, mert a beregszászi kórházban nem tudták biztosítani a megfelelő kezelését. Egy hónapot töltött el az intenzív osztályon, de, hála Istennek, semmilyen maradandó sérülés nem alakult ki nála.

Azonban ezek után, amikor állapotos lettem Marcival, eldöntöttük, hogy Munkácsra megyünk kismama-gondozásra, és szülni is ott fogunk. Így is történt. Minden rendben zajlott le; két nappal a szülés után haza is vihettük Marcit.

– Marci és a bátyjai között nagyobb korkülönbség van…

Nóra: – Szerettünk volna egy harmadik gyermeket. Nagyon bíztunk benne, hogy hátha kislány lesz. Egy kicsit elbúsultam, amikor az ultrahangos vizsgálaton kiderült, hogy fiúval vagyok várandós.

István: – Számomra ez nem jelentett csalódást. Nekem csak az számított, hogy egészséges gyermekünk szülessen.

 

– Hogyan fogadták a nagytestvérek az öccsüket?

István: – István eleinte nem igazán tudott vele mit kezdeni. Róbert viszont nagyon lelkes volt, a mai napig sokat vigyáz Marcira. István inkább a huncutságokra tanítja meg. Igyekszünk odafigyelni, hogy ne kényeztessük el Marcit, de ez nem olyan egyszerű.

 

– István most 16 éves. Milyen gyermek?

István: – A nagyfiunk mindig is eleven, vidám gyermek volt. Számos apró baleset történt vele ebből adódóan. Úgy érezzük, hogy szinte észrevétlenül elrepültek az évek, s nagyon gyorsan felnőtt. Most Makkosjánosiba jár középiskolába, ám az a terve, hogy autószerelőnek tanuljon Nyíregyházán.

 

– Könnyű lesz elengedni?

Nóra: – Nem, de minden hétvégén hazajöhet majd az iskolából. Bízunk benne, hogy minden rendben lesz.

István: – Több zápszonyi fiú is tanul abban az iskolában. A szüleik elégedettek az oktatással és a kollégiummal. István Beregszászban járt általános iskolába, ennek köszönhetően hamar önállóvá vált. Ezért sem izgulunk annyira amiatt, hogy elengedjük Magyarországra.

– Meséljetek Róbertről is!

István: – Ideális kisbaba volt. Hat hónapos koráig csak evett és aludt. Mindig is nyugodt természet jellemezte. Ő a Beregszászi 5. Számú Középiskola tanulója. Úgy éreztük, hogy csak így tudjuk biztosítani, hogy megtanulja az államnyelvet. Ez sikerült is, jól beszél ukránul. Azt még nem tudja, hogy mivel szeretne felnőttként foglalkozni. Érdekli a mezőgazdaság, az állatorvosi szakma, valamint a turisztika. Van egy kis házunk Zápszonyban, ahol turistákat szoktunk fogadni, s Róbert rendkívül jól megtalálja velük a közös hangot.

Azt tervezzük, hogy a későbbiekben őt is az anyaországban fogjuk taníttatni.

 

– Végül beszéljünk a legkisebb fiatokról is!

István: – Ő a szemünk fénye. Kétéves, ám olyan magas, mint egy négyéves gyermek. Igényli és kiharcolja magának a szeretetet.

Nóra: – Már bölcsődébe jár. Könnyen ment a beszoktatás.

 

– Ti most mivel foglalkoztok?

István: – Benzinkúton vagyok rangidős operátor.

Nóra: – Én jelenleg főállású anyuka vagyok. Korábban a mezőkaszonyi varrodában voltam szalagvezető. Aztán megbetegedett édesanyám, majd édesapám is, őket kellett ápolnom. Utána pedig megszületett Marci, s otthon maradtam. Szeretnék újra munkába állni, ám még nem tudom, hogy hol.

– Említettétek, hogy turistákat is fogadtok?

Nóra: – Miután meghaltak a szüleim, megörököltük a házukat. Abban szoktunk turistákat vendégül látni.

 

– Nektek van arra lehetőségetek, hogy kikapcsolódjatok, pihenjetek?

István: – Marci születése után csatlakoztunk a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületéhez. Számos programjukon vettünk már részt a gyerekekkel, illetve általuk nyílt lehetőségünk ezen a hétvégén kettesben elutaznunk Antalócra a Bagolyvárba.

Most döbbentünk rá, hogy milyen fontos az ilyen jellegű együttlét. Még úgy is, hogy én itthon vagyok a családdal.

 

– Milyennek látjátok most a kárpátaljai életet?

István: – Feszültségekkel teli. Az anyanyelvünk végett számos bántás ér bennünket. Nagyon remélem, hogy a politikusok észhez térnek, s felhagynak a támadásunkkal.

Nóra: – Amikor ukrán vagy orosz turisták érkeznek hozzánk, gyakran tőlünk tudják meg, hogy kik is a magyarok, s mit keresnek Kárpátalján. Nekünk kell elmondanunk a történelmünket.

István: – Tudatlanok és félreinformáltak Kárpátalját illetően. Talán ebből adódik időnként az az agresszió, amely a részükről megnyilvánul az irányunkban.

Nóra: – Ugyanakkor a többség szereti ezt a vidéket s az itt élőket. Számos visszajáró vendégünk van.

 

– Sohasem gondoltatok arra, hogy átköltözzetek Magyarországra?

István: – Úgy döntöttünk, hogy itt élünk. Ez a szülőföldünk.

 

– Nagyon örülök, hogy így éreztek! Isten áldjon meg benneteket!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma