Nagycsaládok Kárpátalján: a Marosi család

Akasztják a hóhért. A nagycsaládokat bemutató sorozat elindulása óta az ismerősök és barátok számtalanszor feltették a kérdést: „Magatokat mikor mutatod be?”

Általában azt válaszoltam – tudva, hogy az még jó messze van –, hogy majd a századik interjú rólunk szól. Valójában sohasem mertem belevágni, hogy leírjam a családunk életét. Ha el is játszottam ennek a gondolatával, mindig jött egy házi perpatvar, egy iskolai intő, egy példásnak egyáltalán nem mondható viselkedés, amely elbizonytalanított. Ilyenkor az járt a fejemben, hogy ugyan mit adhat az olvasónak a mi családunk története.

Aztán úgy döntöttem, hogy mégiscsak leírok néhány gondolatot magunkról, noha a négy gyermekünkkel sokszor amolyan „szeleburdi család” módjára élünk, ahol a tizenegy éves Balázs fiunk rendszeresen elvész (szó szerint és a helyes magatartás útvesztőiben is); a 14 éves, kamaszodó Marcink többnyire őskövületnek tartja a családját; a 13 éves Zsófi és négyéves Anna lányunk pedig megőrjít bennünket a divatról alkotott korai és meglehetősen alternatív elképzeléseivel.

Mindezek ellenére mi élvezzük, hogy sokan vagyunk, hogy mindig van kihez szólni, van kivel játszani és csipkelődni; hogy hangosak az étkezések, s rumlis a ház és az autó… Másképp már el sem tudnánk képzelni (na jó, néha egy-egy pillanatra azért mégis).

A férjemmel, Istvánnal mindig is nagy családra vágytunk. A Jóisten megadta ezt nekünk négy gyermek képében, akiket szeretünk, óvunk és terelgetünk az élet ösvényén. A mostani nagycsaládos interjú rólunk és a házasságunkról szól, a soraimat István gondolatai egészítik ki.

Először hadd mutatkozzam be én. Debreceni születésű vagyok, nem származom nagycsaládból, egy bátyám van. Az általános iskolát Álmosdon végeztem, majd Hajdúszoboszlón jártam középiskolába. Gyermekkoromban nem részesültem keresztény nevelésben. 16 éves koromban döntöttem úgy, hogy megkeresztelkedem, s Isten tanítását követve élem az életem. Görögkatolikus vallású lettem. Az érettségit követően a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola hittan–történelem szakán folytattam a tanulmányaimat. Elsőéves koromban ismerkedtem meg Istvánnal, aki kárpátaljai származású teológushallgató volt a nyíregyházi Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán (az intézmény azóta felvette a Szent Atanáz nevet).

István Beregszászban született, bátyjával és szüleivel Beregdédában élt, ahol általános iskolai tanulmányait is folytatta. Ezt követően előbb egy évet a Beregszászi 11. számú Szakközépiskola hegesztő és vízvezeték-szerelő szakán tanult, majd átment a Beregszászi 3. Számú Zrínyi Ilona Középiskolába, s ott szerzett érettségi bizonyítványt. Ezután jelentkezett a nyíregyházi teológiára.

Másodéves volt, amikor találkoztunk. Éveken át csak barátok voltunk. Diploma előtt álltam, amikor komolyabbra fordult a kapcsolatunk.

Ő ugyan hamarabb kezdte meg a tanulmányait, de a hétéves teológiai képzés miatt később végzett, mint én. Ezért míg ő tanult, illetve az utolsó, gyakorlati évet tejesítette Királyházán, addig én a hajdúdorogi Görögkatolikus Gimnázium és Szakközépiskola (ma Szent Bazil Oktatási Központ) kollégiumában dolgoztam mint nevelőtanár.

Az udvarlás során sokat beszélgettünk arról, hogy ki hogyan képzeli el a házasságot, kinek milyen elvárásai vannak a leendő házastársával szemben. Istvánnak egyetlen komoly feltétele volt, amelyet már a kapcsolatunk elején tisztázott velem: a teológia elvégzése után szülőföldjére akart visszatérni, s Kárpátalján kívánt görögkatolikus papként szolgálni. Olyan feleséget keresett, aki vállalja mindezt.

Noha 16 évvel ezelőtt sokkal inkább szerelemből, mint tudatosan mondtam ki Kárpátaljára az igent, a házasságunk évei alatt mindig tartottam magam az ígéretemhez. A szüleim nem egészen így képzelték a jövőmet, s Kárpátalján – amelyet hasonlóan a mostani időkhöz, többnyire elhagytak akkoriban – is sokan furcsállták, hogy miért választottam az itteni életet. Én ezt nem áldozatként éltem meg, hanem természetesnek tartottam, hogy követem a férjemet oda, ahová megy.

1999 augusztusában esküdtünk meg, két hét múlva Istvánt pappá szentelték.

Szemedi János, a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye püspöke Tiszaújlakra helyezte Istvánt, illetve rábízta Tiszabökény és Csetfalva szolgálatát is.

Három évig éltünk Újlakon: először albérletben, majd a régi parókia egyik felében. Anyagilag szerény, de érzelmekben gazdag időszakot éltünk meg. Volt benne öröm és bánat, veszteség és ajándék.

Nekem minden új volt Kárpátalján, Istvánnak pedig a hatéves magyarországi tartózkodás után vissza kellett szoknia az itteni életbe. Bizonyos szempontból ez könnyen ment: nem zavart bennünket az akkoriban gyakori áramkimaradás, a boltok szegénysége, az egészségügy hiányossága. Ezekre valahogy mindig találtunk megoldást. Számomra inkább a család, a barátok távolléte, illetve a munkahely hiánya jelentett nehézséget. Magyarországi diplomával, ukrán nyelvtudás hiányában nem kaptam állást. Azzal vigasztaltam magam, hogy úgysem tanítanék sokáig, hiszen mihamarabb gyermeket szerettünk volna.

Az első babánk méhen belül meghalt, utána hosszú hónapokon át csak reménykedni tudtunk benne, hogy lesz még gyermekünk. A Jóisten kegyes volt hozzánk: Marcell fiunk 2001 májusában jött a világra Debrecenben. Emlékszem rá, hogy milyen rosszul esett, amikor a születési anyakönyvi kivonatba beírták, hogy „Az apa ukrán állampolgár”. István gyakran mondogatta, hogy a szemináriumi évek alatt mennyire bántotta, ha Magyarországon ukránnak nevezték.

Még Újlakon laktunk, amikor 2002-ben állapotos lettem a második gyermekünkkel, de már Karácsfalvára vittük haza Zsófi lányunkat. A szülés előtt, november elején költöztünk be a karácsfalvi parókiára. István lett a falu parókusa, emellett vezette a később a Sztojka Sándor görögkatolikus püspökről elnevezett egyházi líceum építését, illetve elindította az intézmény működését.

Öröm és üröm is vegyült azokba az évekbe. Marci születése után két hónappal meghalt a nagymamám, de még előtte kezében tarthatta a dédunokáját. Zsófi születése előtt három héttel édesapám távozott el közülünk.

Más változások is történtek az életünkben: Tiszaújlak viszonylagos nyugalmához képest Karácsfalván felgyorsult és feladatokkal túlzsúfolt mindennapokat éltünk át.

Miután felépült és 2003-ban megnyílt a líceum, Istvánnal mindketten az intézményben vállaltunk munkát: ő intézményvezetőként, én történelemtanárként dolgoztam. Marci addigra már óvodás lett, Zsófira egy helybeli lány vigyázott, míg az órákat megtartottam.

Igazából szerettük azt az eseménydús életet. Akartunk ugyan harmadik gyermeket, de kicsit későbbre terveztük. Nem így alakult: 2004 nyarán Debrecenben megszületett Balázs fiunk. Vele egy örökmozgó, vidám és a kópéságra mindig kész gyermekkel bővült a család. Nem is bántam, hogy egy kicsit otthon maradtam és babáztam. Amikor Balázs betöltötte az első életévét, visszamentem a líceumba tanítani, de csak néhány órát vállaltam, hogy maradjon elég idő a családra is.

Noha szerettünk Karácsfalván élni, s úgy tekintettünk a líceumra, mint negyedik gyermekünkre, számos gond, csalódás, fájdalom, meg nem oldott probléma övezte az ott eltöltött éveket. István így emlékszik vissza erre: „Egy darabig bírtam a feszültséget, mely azonban egy idő után az egész családnak terhessé vált. Nekem is. Végül meg kellett írnom az áthelyezési kérvényem. Kevés olyan nap van, amikor nem gondolok a karácsfalvi líceumra…”

Négy évet szolgáltunk Karácsfalván, 2006 nyarán helyezett át bennünket Milan Šašik püspök Beregdéda filiájába, Nagybégányba, ahol korábban nem volt helyben lakó pap. A templom melletti régi kántortanítói házat építettük át parókiává. Tizedik éve élünk itt.

„Nagybégányban újra megnyugodtam, befogadott bennünket és szeret a közösség. Vannak problémák, de ezeket könnyebb átvészelni” – mondja István, s én is így érzem. István egy fejlődő, energikus közösségre talált Nagybégányban, emellett ellátja Kisbégány és Gut híveit is, illetve létrehozta a beregszázi Rákóczi-főiskola görögkatolikus főiskolai lelkészségét, a Görögkört. Nagybégányban én is rögtön állást kaptam: a helyi általános iskolában lettem történelemtanár.

A gyerekeink is beilleszkedtek, a nagybégányi óvodában sok barátot szereztek. Amikor iskolakötelesek lettek, a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolába írattuk őket.

Nagybégányban otthonra leltünk. A család, a munka és az egyházközségi teendők mellett Istvánnal mindketten folytattuk a tanulmányainkat. István először a beregszászi Rákóczi-főiskolán szerzett történelemtanári végzettséget, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Doktori Iskolájába iratkozott be. Én a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola szakán szereztem gyermek és ifjúságvédelmi szakember diplomát.

Ahogy teltek az évek, egyre többször vetődött fel bennünk, hogy jó lenne még egy kistestvér.

2010-ben úgy döntöttünk, hogy vállalunk még egy gyermeket. Anna lányunk 2011 tavaszán jött a világra Fehérgyarmaton. A nagyobbak mellett élveztük, hogy újra lett a családban egy totyogó, gőgicsélő s persze alaposan elkényeztetett csöppség.

Közben a gyerekek a 4-es iskolából átkerültek a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumba (BMG). Marci fiunk pedig idén elhagyta a családi fészket: a Pannonhalmi Bencés Gimnázium, Egyházzenei Szakközépiskola és Kollégium tanulója lett. Zsófi lányunk ebben az évben magántanulóként itthon készül a felvételi vizsgákra, míg Balázs továbbra is a BMG-be jár.

Emellett mindhárom gyermekünket beírattuk zeneiskolába: Marci hegedűn, Zsófi zongorán, Balázs klarinéton – s néha mindhárman egyszerre gyakorolva az idegeimen – játszik. Hárman háromfélék. Marci tipikus elsőszülött: magának való, csendes, művészi hajlamokkal megáldott, kamaszosan lusta és öntudatos. Zsófi középsőként jól alkalmazkodó, hamar barátkozó és kedves gyermek. Nagyon sokat foglalkozik Annával. Balázs tizenegy éves korára is megőrizte elevenségét, kötekedő és csínytevő képességét. (Állítólag kiköpött apja. Akkor van remény…) Anna cserfes, mindenki kedvenckéje, a nagyszülők szemefénye, s ezzel alaposan vissza is él.

 

Már óvodás, így én is újra munkába álltam. 2012-ben elvégeztem a Rákóczi-főiskola médiaképzését, s hamarosan a Kárpátalja.ma internetes hírportál újságírója lettem. Emellett 2013-ban elvállaltam az örökbefogadással és beteg gyermekek gyógyíttatásával foglalkozó Kezünkben a Jövő Alapítvány irodavezetését.

Zajlik az életünk. Néha zűrzavarosak a hétköznapjaink, máskor rendezettebbek (valójában ilyenkor is nagy a káosz, csak jobban viseljük).

Az elmúlt hónapokban Marci továbbtanulása kötötte le a figyelmünket, most Zsófival kell végigjárnunk ezt az utat. Az iskolaváltás egyik oka az volt, hogy magyar állampolgárként a gyermekeink Magyarországon is iskolakötelesek, az Álmosdi Bocskai István Általános Iskola magántanulói, s minden évben vizsgát tesznek az ottani tananyagból. A felső évfolyamban egyre nagyobb az eltérés a kárpátaljai és a magyarországi tananyag között, ami évről évre nehezebbé teszi a felkészülést és a vizsgát. Másrészt a gyermekeinknek – akik csak magyar állampolgárok – nem lesz lehetőségük arra, hogy kárpátaljai felsőoktatási intézményben tanuljanak tovább.

Ennek ellenére nem félünk attól, hogy végleg elhagynak bennünket és Kárpátalját. Bár magyar állampolgárok és Magyarországon születtek, a szívük ide köti őket. Nem tudhatjuk, mi lesz belőlük, csak reméljük, hogy erős alapot, mély hitet kapnak tőlünk, a többi majd kiforrja magát. A férjem kedvenc gondolata Goethétől: „…a gyermekeknek két dolgot kell adnunk: gyökereket és szárnyakat.”

Itt be is fejezem a soraimat. Sokat írhatnék még magunkról, de minden úgysem fér bele ebbe a néhány oldalba. Így csak ízelítőt adok. Ez vagyunk mi: nagycsalád és más „őrültségek”. Mindenkinek kívánom!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma