Kovács Áron: Dubaj
Már megint itt fekszel,
mormogsz valami érdemtelent.
Már megint itt fekszel,
mormogsz valami érdemtelent.
Varázsigéül mondom
magamban: „London, London!”
A tenger mosolyától messze hulltam, föld ölel át öblösen…
Volt egy lány. Sok szó esett felőle.
Senki sem tudta, ki a szeretője.
Elmegyek valahová,
ott találkozom, aztán megint
elmegyek, elfelejtem.
Óh ifjuság, ugy lengsz
mögöttem,
mint mikor könnyü fellegek
rózsaszinü, hüs habja röppen.
Egyszerre lélegzetet vettem,
torkom hirtelen szabadult,
a kő, mely majd bezúzta mellem…
Mi atyánk: Tavasz,
Ki vagy a fűben, a fában, a kőben,
A ködben, a vérben, a vágyban, a hőben…
Ó, milyen vak homályba futnak
kik nélküled indulnak útnak.
A kezemet nézem: leszárad;
szívem sívó homokkal árad.
Táncot kivánnék látni, hintázó női testet…
End of content
End of content