„Mindegyik versben megtalálom önmagamat” – Interjú Gál Natáliával és Kacsur Andrással

Gál Natáliát és Kacsur Andrást, a beregszászi színház két nagyszerű színészét nem kell bemutatni a kárpátaljai közönségnek, hiszen gyakran láthatják őket érdekes, megható vagy éppen vidám előadásban. Tavaly egy új műfajban, egy új produkcióval léptek fel. Gitárt, fuvolát, klarinétot ragadtak, és megzenésített versekből álló csokrot állítottak össze. Noha szerény elmondásuk szerint nem profi zenészek, műsorukkal sok szép estét szereztek diákoknak, felnőtteknek. Nem készült reprezentatív felmérés ebben a kérdésben, de biztos vagyok benne, hogy nekik köszönhetően tavaly óta Kárpátalján egyre többen szeretik a magyar költeményeket…

– Van-e nevetek? Duett, együttes vagytok, vagy csak két színész, aki egy zenés műsort készített?

András: Fontolgattuk, hogy legyen-e nevünk, de csak rövid ideig fontolgattuk, így elmaradt a végleges döntés. Talán tudat alatt, de valószínűleg fontosabbnak tartottuk azt, hogy előadjuk a verseket, hogy hallgassák mások, semmint azt, hogy megjegyezzék: megint született egy alkalmi társulás, amely a hírnév felé tör, karriert épít.

Nati: Így az irodalmi zenés műsorunk a színház produkciója maradt.

– Mikor, miért és kinek a fejében született meg az ötlet, hogy megzenésített verseket énekeljetek?

Nati: Úgy hiszem, hogy nekem. Én nagyon szeretem a verseket. Több olyan műsort készítettem már, ami költeményeken alapul.
Két és fél évvel ezelőtt a magyar költészet napjára április 11-én városunkban volt egy megmozdulás. Akkor néhányan összeálltunk és készítettünk egy irodalmi zenés műsort, amikor mások által megzenésített verseket adtunk elő. Ezután gondoltam arra, hogy próbáljuk ki magunkat mi is, és írjunk saját zenét.
Sajnos gyakran az emberekhez nem áll közel a vers. A diákok is csak kötelező jelleggel ismerkednek meg a költő életével, műveivel az iskolában. Ezért úgy gondoltam, hogy segítsünk nekik: bolondítsuk meg a szöveget egy kis zenével és mondjunk el olyan dolgokat a költőkről, melyet talán sehol sem hallottak. Tehát megpróbáltuk egy kicsit közelebb hozni a költészetet az emberekhez.

– Nati, te írtad a dallamot a szöveghez. Korábban is foglalkoztál zeneszerzéssel?

Nati: Nem, korábban nem írtam zenét. Azt tudom mondani, hogyha egyedül próbálom, akkor nem sikerült volna. A fejemben megszületett dallamsor még nagyon kevés az előadáshoz. Azt még hangszerelni kell. Ebben nagy segítségemre volt András, illetve néhány zenész.

– András, te hogyan csöppentél bele a történetbe?

– András: Nati megszólított. Mondta, hogy két évvel ezelőtt sikeresen felléptünk mások által megzenésített versekkel, és jó lenne egy újabb előadás. Az viszont kellemetlen, hogy mindig mások tollaival ékeskedjünk. Megkérdezte, hogy mi lenne, ha mi írnánk a zenét. Egyszer csak bejelentette, hogy készen van néhány dallam, és hogy hallgassam meg. Megpróbáltam zenei nyelvre fordítani, az öt vonal környékére helyezni, hogy legyen valami értelme.

– Öt vonal környékére helyezni. Mit jelent ez? Kialakítottad a stílust, a tempót?

András: Pontosan. Született például egy olyan dal, amelyhez egy milliószor, millió helyen használt rock’n roll motívumot adtunk hozzá. Nem kellett sokat gondolkodnunk, csak kicsit egymáshoz kellett igazítani a szöveget meg a zenét.

Nati: Előfordult, hogy a vers ritmusa nem egyezett a zene ritmusával, és meg kellett oldani, hogy a vers se sérüljön, ugyanakkor a zenei törvényszerűség is érvényesüljön.

– Mennyire egyezett az elképzelésetek?

András: A kollégám sok helyen tiltakozott. Mondta, hogy ő nem így képzelte a dalt. Voltak kisebb építő szakmai vitáink. Nehéz volt zeneileg formába önteni az anyagot, amikor ragaszkodott egy-egy hangsorhoz. Ugyanakkor, amint említette, a később csatlakozó zenészek is sokat alakítottak a produkción, színesítették a műsort egyéb instrumentális játékkal, egy-egy szünet vagy betét beiktatásával.

– Mennyi ideig tartott a dalok, az előadás elkészítése?

András: Nem tűztünk ki konkrét dátumot a bemutatáshoz, így hát nem kapkodtunk. Elég sokáig tartott, mire mi ketten, majd a többi zenésszel is megegyeztünk, megtaláltuk az arany középutat. Sajnos többször el-elmaradtak a próbák, szóval, bő félévig tartott az összehangolódás.

Nati: Valóban így volt: augusztusban mutattam meg először a megírt dalokat, és januárra állt össze a műsor menete. Ezután következhettek a próbák.

– Kik segítettek ennek a produkciónak a megvalósításában?

Nati: Dracskó Béla gitáros, aki nagyon sok saját ötletet adott hozzá a produkcióhoz, a dalokhoz. Ezen kívül két basszusgitáros is segített: Bak Attila és Császár István, valamint Kiss Julianna harmonikaművész.
Meg kell említenem egy fiatal művész, Nágel Kornél nevét, aki versillusztrációival járult hozzá az előadáshoz. A műsorban a dalok között megpróbálunk érdekes dolgokat mondani, illetve vetíteni a költőkről, családjukról, életükről. A művész úr engedélyt adott arra, hogy használhassuk a Pilinszky verséhez készített grafikáit az Örökkön örökké című költemény éneklésénél.

– Nektek honnan volt elegendő tudásotok és tapasztalatotok ehhez a munkához?

Nati: Nem sok tudásunk és tapasztalatunk volt. Azt mondanám, hogy inkább a lelkesedés, illetve a zene és az irodalom iránti szeretet volt a mérvadó.

András: Van egy kissé megkopott zeneiskolai alapképzettségem. Éreztük itt-ott a hiányát, de egyrészt hajtott a lelkesedés, hiszen megvolt a vers és a dallam, melyet valamennyire le tudtunk kottázni. Ezen kívül ösztönzött a kíváncsiság: mit tudunk ebből kihozni, sikerül-e valami szépet, maradandót alkotni.

– Milyen hangszereken játszotok?

Nati: Én fuvoláztam a zeneiskolában. Andrásnak pedig bármilyen hangszert adnak a kezébe, lejátssza azt, amit kell.

András: Megszólaltatom.

– Hány hangszert szólaltatsz meg?

András: Nyolcat-tízet. Igény szerint tizenkettőt-tizenötöt.

– Mi alapján választottátok ki a verseket?

Nati: Először is volt két kedvencem, amit mindenképpen szerettem volna megzenésítve visszahallgatni önmagamtól, önmagunktól. Miután ez kevésnek bizonyult, rengeteg verset olvastam, és azokat választottam ki, amelyekhez megszületett a fejemben egy dallam. Amikor elkészült a tizenkét dal, akkor megpróbáltam őket sorrendbe rakni. Megnéztem, hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és arra jöttem rá, hogy egy életutat mutatnak be: a születést, gyermekséget, első szerelmet, beteljesült szerelmet, férfikort, a fájdalmas szakítást, a csalódást, azután a megnyugvást és a bölcs öregkort.

– Az előadott dalaitok közül melyik a kedvenc?

Nati: Nekem három van: az egyik a legszeretettebb szerelmes versem, József Attilától az Óda, aztán Levél a hitveshez Radnótitól, a harmadik pedig Pilinszkynek az Örökkön örökké című költeménye.

András: Mindegyikhez kötődöm, hiszen mindegyikhez hozzányúltam, mindegyiken alakítottam. Személy szerint nekem az egyik kedvencem Kosztolányi Dezsőnek A Szegény kisgyermek panaszaiból egy részlet, ami nagyon jól sikerült. De ugyanúgy a szívemhez nőtt az Örökkön örökké Pilinszkytől, amit Natival együtt írtunk.

– A tizenkét dalból álló előadásnak a Koszorú címet választottátok. Miért?

András: Fölmagasodni nem bírhatsz. De lobogsz még szél-kaszabolta magyar nyelv, – írta Illyés Gyula Koszorú című versében. Valószínűleg emiatt.

Nati: Kettő oka van. Az egyik az, amit András elmondott: magyar verseket szólaltattunk meg, adtunk át magyar embereknek. A másik pedig a műsort jelképezi, amely egy versekből font koszorú.

– Essen szó a fellépésekről. Hol adtátok elő a dalokat?

Nati: Főleg a színházban. Ezen kívül többször meghívott rendezvényeire a Rákóczi Szövetség. Volt egy brüsszeli utazásunk is, ahol Magyar Napok keretében mutattuk be produkciónkat az ott élő magyaroknak.

– Melyik volt a legemlékezetesebb fellépésetek?

András: A műsor akkor emlékezetes, ha nagyon elrontunk valamit, vagy, ha minden könnyedén megy. Ilyen még nem volt, hiszen valahányszor fellépünk, annyiszor izgulunk. Végül nem is az előadás, hanem annak emlékezetes pillanatai maradnak meg.

Nati: Nekem a brüsszeli előadásunk volt a legemlékezetesebb, de nem a külföldi főváros miatt, hanem azért, mert nagyon megfogott a hely, ahol játszottunk. A háttér egy téglafal volt, amely nagyon érdekes légkört kölcsönzött az előadásnak.

– Nagy volt az érdeklődés a megzenésített verseitek iránt?

András: Szubjektív véleményem szerint nem olyan egyszerű betörni a piacra. Nagy hangsúly van, pláne egy színház esetében, a szervezésen. Fontos, hogy hogyan tálaljuk, hogyan és mennyire népszerűsítjük. Az volt az elsődleges célunk, mint ahogyan ez már elhangzott az elején, hogy megszerettessük a költészetet, mely tele van gondolatokkal. Úgy hiszem, hogy a legtöbb zenénk nagyon találóan kiemeli egy-egy versnek a mondanivalóját. Vegyék észre az emberek, hogy a vers nem egy kő, hanem, mondjuk, egy kitűnő fadarab, amit meg lehet munkálni. Attól lesz szebb, ha készül belőle valami.
Nem is tudom, nagy volt-e az érdeklődés. Sajnos nem. Sokan megijednek a költészeti tartalmú műsoroktól. Holott, aki beül az előadásra, az nem szeretne felállni.

Nati: Azt érzem, azt tapasztalom én is, hogy az embereket nem nagyon lehet megfogni költészettel. Bizonyára van egy olyan réteg, aki nagyon szereti ezt a műfajt. Ők szívesen eljönnek, másokat viszont nagyon nehéz behozni.

– Milyen hangulata van a műsornak?

András: Belülről csupa feszültség és izgalom, mert hiszen produkálni kell valamit, mi viszont nem vagyunk sem profi zenészek, sem énekesek. Bizonyos szinten a munkánkhoz tartozik, de ez egy külön előadói létforma, ráadásul csak ketten vagyunk a színpadon. Nem lehet rögtönözni vagy valami mással helyettesíteni a szöveget és a dallamot, nagyon szigorúan azt kell énekelni, játszani, ami bele van írva. Belülről mindig feszültség van, aztán menet közben, egy-egy dal közepe felé már nagyon élvezzük.

Nati: Engem mindig megérint az előadás, mert mindegyik versben megtalálom önmagamat, úgy hiszem, hogy András ugyanígy van vele. Nem csak a költő szavait tolmácsoljuk, hanem mindegyik költeményben önmagunk is benne vagyunk.

András: Egy költő nem verset ír. A költő elmondja azt, amit az ember érezhet, amit érezni kell.

– És a nagy kérdés: terveztek-e újabb összeállítást?

András: A kezdeti sikerek hajnalán gondoltunk rá, de akkor örültünk, hogy végre túl vagyunk rajta, végre megszületett. Aztán jöttek a nehézségek: a zene egy részét rögzíteni kellett, mert nem játszhatott mindenki élőben, a közönség szervezése sem volt egyszerű. Ezek azért valamennyire el tudják venni az ember kedvét. Most éppen függőben van az ügy. Nem adtuk fel, de egyelőre nem tervezünk folytatást.

Nati: Nekem most nincs ihletem. Nagyon sok dal úgy született, hogy közben főztem valamit. Most pedig valahogy hiába főzök, nem jön az inspiráció.

– Aranyos gyerekdalok is szerepelnek az előadásban. Jó lenne egy külön kisebbeknek szóló műsort is összeállítani.

Nati: Régóta szeretnék egy 45-50 perces kis műsort készíteni, amelyben óvodásoknak és kisiskolásoknak valami okosat és fontosat adunk át. A produkció terve már papírra van vetve. Ebben a műsorban vannak gyerekversek, és már nagyjából meg is vannak zenésítve. De ez inkább egy színházi előadás, tehát a hangsúly nem a dalokon van.

– Hol előnyösebb előadni a megzenésített verseket: utcán, színházban, rendezvényen, vagy éppen egy bálban?

Nati: Mindegy, hogy utcán, színházteremben, vagy valamilyen rendezvényen. Az a fontos, hogy olyan közönség legyen, amely értő füllel van ott és hagyja, hogy megérintse.

András: Az hallgassa, akit érdekel.

Nati: Csak az olvassa versemet, aki ismer engem és szeret, – írja József Attila. Tehát, akit megérint.

András: Vagy aki kíváncsi rá, hogy megérinti-e.

– A zenész vagy a színész szerepe áll hozzátok közelebb?

András: Én nem tartom magam zenésznek, nagyon műkedvelő szinten űzöm. Amit űzök, azt viszont szeretem csinálni. Szerintem jó ötleteim vannak, ha hangszerelni kell. Most nem szigorúan a Koszorúra gondolok, hanem egyéb muzsikálásaimra. A színészet pedig munka. Mondhatnám, hogy a hivatásunk fölötte áll a dolognak, a zenélés pedig olyan, mint a hobbi.

Nati: Ugyanezt mondhatom el én is. Én sem vagyok zenész, hanem színész. Viszont, ha a kettőt lehet kombinálni, és ebből valami olyan születik, ami saját és örömöt szerez, akkor az ember belevághat bármibe.

– Ez azt jelenti, hogy számotokra a zenélés könnyebb, mert az kikapcsolódás?

Nati: Hobbi is, kikapcsolódás is, viszont én mindig azt mondom, hogy ez egy saját gyermek. Az ember a sajátot mindig jobban babusgatja, közelebb áll hozzá, mint az, amit valaki más készít el.

András: Hobbiból csináltuk, de újra és újra előadni, az már szigorúan véve munka. Nem tudnám kikapcsolódásnak nevezni azt, ha bárkinek felolvasok vagy szavalok verset. Abban a pillanatban, hogy öten hallgatják, felelősség és teljesítés.

– András, neked versfelolvasó estjeid is voltak. Melyiket szereted jobban, a költemények felolvasását vagy eléneklését?

András: Nem is tudom, a verstől függ. Jogosultsága van a szavalásnak és az éneklésnek is. Én akkor szeretem a legjobban a verseket, amikor békén hagynak: nem kell se énekelni, se szavalni. Felütöm az éppen aktuálisan nyitva tartott könyvemet és olvasgatok. És karnyújtásnyira van egy tál sütemény…

– Ha már versekről van szó, ki a kedvenc költőtök és melyik a kedvenc költeményetek?

Nati: Én nagyon szeretem József Attilát, Ady Endrét, Radnóti Miklóst.

András: Nem lehet hasonlítgatni Edgar Allan Poe műveit Shakespeare szonettjeivel. Képtelenség. Az egyiknek nem nagyobb a létjogosultsága, mint a másiknak. Vannak kedvenc versek bizonyos költőktől, de hogy lehetne kihagyni Goethét vagy egy Schillert? Miért feledkezzünk meg Szabó Lőrincről, Kosztolányi Dezsőről? Miért ne illene bele a kedvencek közé Balassi Bálint? Én azt mondanám, hogy az összes színvonalas költőnek két, de inkább öt-tíz verse kedvencem. Juhász Gyulának az Anna örökje nem sikkadhat el Edgar Allan Poe Hollója mellett. Legalább annyira fontos. Nem: fontosabb.

– Leginkább milyen témájú versek érintenek meg?

András: Ez is hangulattól függ. Anna Ahmatova művei valószínűleg semmilyen szinten sem érintik meg az embert tavaszi rügyfakadáskor. De ha esős őszi délután olvassuk, akkor megszakad a szívünk, hogy milyen igaz és találó, amit ír.

– Milyen zenét hallgattok szívesen?

Nati: Nagyon színes a paletta: jazztől egészen a klasszikus zenéig. Érdekes, hogy mindig van egy-egy zeneszerző az életemben, aki abban a néhány hónapban, félévben vagy évben közel áll hozzám. Most az utóbbi egy évben azt vettem észre, hogy állandóan Alfred Schnittkét hallgatom.

András: Nyilván klasszikus zenével kezdtünk. Tanulnunk kellett ezeket, ebből kifolyólag értjük a komolyzenét. De nem szoktam komolyzenét hallgatni. Azt se mondhatom ugyanakkor, hogy nem szeretem, hiszen értem. A könnyűzenét részesítem előnyben, például a Doors nagy kedvencem volt egy időben. A Pink Floyd értelemszerűen korszakalkotó együttes. A Led Zeppelin is nagyon jó. Michael Jacksont nem hallgatok, bár kétségtelen, hogy zseniális dolgokat művelt, viszont Stinget annál inkább. Volt alkalmam élőben hallgatni Harcsa Veronikát, az is tetszett.

Nati: Azt is nagyon szeretem, amikor a népzenét modern zenével kombinálják.

András: Én népzenét nem hallgatok, de ha élőben játsszák, az megfog.

– Szoktatok-e verséneklő együtteseket hallgatni?

Nati: Igen, szoktam. Nagyon tetszik a Kicsi Hang verséneklő együttes néhány dala.

Bundáné Fehér Rita

Kárpátalja.ma