Nagycsaládok Kárpátalján: a Pallagi család

Magyarnak maradni ukrán környezetben? Nehéz, de nem lehetetlen. „Mindössze” az kell, hogy legyen bennünk elég kitartás az anyanyelvünk, a kultúránk és a hagyományaink megőrzéséhez, emellett ne utasítsuk el a körülöttünk élő más nemzetiségeket sem. A Pallagi házaspárnak ez sikerült: Zoltán és Györgyi gyermekei Munkácson, ukrán környezetben nőnek fel, így tökéletesen beszélik az államnyelvet, azonban otthon és az iskolában magyar szót hallanak, aminek köszönhetően magyarságuk sem vész el.

Minderről az édesanyával, Györgyivel beszélgettem.

 

– Milyen családból származol?

– Egy munkácsi magyar családban nőttem fel. Ötéves koromig sem ukránul, sem oroszul nem beszéltem. A szüleim akkor valamiért úgy gondolták, hogy az lesz a legjobb, ha orosz nyelvű óvodába adnak. Eleinte nem jól éreztem ott magam, hiszen semmit sem értettem. Egy év után egy olyan óvodába kerültem, ahol megtanultam ukránul. Aztán pedig ukrán tannyelvű általános iskolába írattak be.

A nagymamámnak köszönhetem, hogy magyarul is megtanultam írni-olvasni. Érdekes módon azonban a húgommal ukránul beszéltünk egymás között. A nagymamám haragudott is érte.

 

– Hol tanultál az általános iskola után?

– Kicsi gyermekkorom óta tanítói pályára készültem. Ezért a kilencedik osztály befejezése után a munkácsi tanítóképzőben folytattam a tanulmányaimat ukrán nyelven. 1997-ben szereztem tanítói diplomát.

 

– Hol helyezkedtél el?

– Egy évig egy munkácsi ukrán tannyelvű iskolában dolgoztam napközis tanárként. Aztán férjhez mentem, és jöttek a gyerekek…

 

– Hol ismerkedtetek meg a pároddal, Zoltánnal?

– Ő a Munkács melletti Izsnyétéről származik. A falu lakosságának egyik fele magyar, a másik ukrán. Zoli édesanyja ukrán nemzetiségű, azonban miután férjhez ment, megtanult magyarul. Kiválóan beszéli a nyelvünket. A párom is tud magyarul, de amikor megismerkedtünk, csak ukránul válaszolt, ha kérdezték. Nem szeretett magyarul megszólalni, noha sok éven át Magyarországon dolgozott.

– A házasságkötésetek után is az anyaországban vállalt munkát?

– Igen. Ez azonban nagyon megviselt bennünket. Havonta csak néhány napra tudott hazalátogatni. Mire a gyerekek hozzászoktak a jelenlétéhez, ismét elutazott.

 

– Mesélj a gyerekekről!

– A legidősebb gyermekünk a Zoltán nevet viseli, ahogy az apja és a nagyapja is. Nagyon jó a kapcsolatunk, mindent megbeszél velem. Ő idén lesz 17 éves. A magyar tannyelvű Munkácsi 3. Számú II. Rákóczi Ferenc Középiskolában végezte el az első kilenc osztályt, majd egy ukrán szakközépiskolában tanult tovább. Rádió-elektronikusnak készül.

Krisztina lányunk hamarosan betölti 16. életévét. Csendes, nyugodt gyermek. Ő is oda járt általános iskolába, ahová a bátyja. Nála nem volt egyértelmű, hogy hol tanuljon tovább. Az én biztatásomra választotta a munkácsi tanítóképzőt, amelynek a magyar osztályába jár. Tina – így becézzük – nagyon sokat segít otthon, a főzésen kívül mindent elvégez a háztartásban.

A harmadik gyermekünk, Katica születésekor a férjem már itthon dolgozott. A legkisebb gyermekünk most másodikos. Ő a szívünk csücske. Az eső két gyermek után én nem terveztem újabbat, a férjem azonban szeretett volna még egy csemetét.

El is kényezteti Katicát, aki időnként vissza is él ezzel. Jómagam szigorúbb vagyok, és igyekszem következetesen nevelni a gyermekeinket.

 

– Milyen nyelvet használ a család?

– Zoli és Tina első életéveiben nem tudott ukránul, hiszen az anyukájuk és a nagyszüleik is csak magyarul szóltak hozzájuk, az édesapjukat pedig csak nagyon keveset látták. Amikor a férjem hazajött néhány napra, kénytelen volt a gyerekekhez magyarul szólni, azonban hozzám továbbra is ukránul beszélt.

A harmadik gyermekünk, Katica születésekor a párom már itthon dolgozott. Megfogadta, hogy ő csak ukránul fog szólni a kislányunkhoz. Így értük el, hogy Katica tökéletesen beszéli a magyar és az ukrán nyelvet is.

– Hogyan alakult a nyelvhasználat később?

– Zoli és Tina magyar nyelvű óvodába jártak, ott azonban nagyon sok ukrán anyanyelvű társuk volt, akiktől megtanulták az államnyelvet. Azon a lakótelepen, ahol élünk, szinte csak ukránok élnek. A gyerekeink nem egyszer sírva jöttek fel a játszótérről, mert kinevették őket az ukrán kiejtésük miatt. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább megtanulták az államnyelvet. Érdekes látvány, hogy a magyar tannyelvű Rákóczi-középiskolában a szünetben ukránul társalognak a gyerekek.

Aki Munkácson él, akarata ellenére is megtanulja az államnyelvet, hiszen mindenhol azt hallja a városban.

 

– Mennyire volt egyértelmű, hogy a gyermekeitek magyar óvodába és iskolába kerüljenek?

– Ezen egy percig sem vitatkoztunk a férjemmel. Magyarok vagyunk. Amikor az első két gyermekünk óvodáskorú lett, egy magyar óvodába kerültek, ahol aztán én is munkát vállaltam. Akkoriban az óvodához tartozott a Rákóczi-középiskola első két osztálya, s ott kaptam napközis tanári állást.

Később pedig felkértek, hogy vállaljam el az elsősök tanítását.

 

– Neked mennyire volt nehéz ukrán nyelvű tanítóképző után magyarul tanítani?

– Nagyon izgultam. Az első éveket végigtanultam a tanítványaimmal.

– Nemrég zárult egy újabb tanév. Mesélj a mostani osztályodról!

– Most fejeztük be az első osztályt. Csak a tanítványaim fele magyar anyanyelvű, a többiek ukrán családokból származnak. Munkácson az utóbbi években egyre inkább elterjedt, hogy az ukrán szülők magyar nyelvű intézetbe adják a gyermeküket, hogy azok megtanulják a mi nyelvünket is.

Amikor elkezdődött a tanév, megbeszéltem a szülőkkel, hogy az első két hétben még két nyelven szólok a gyerekekhez, utána azonban csak magyarul fogom tartani az órát. Különben nem tanulnak meg magyarul a diákok. Az első év végén elmondhatom, hogy jól fejlődnek a tanítványaim, a szülők visszaigazolása is pozitív.

 

– Az iskolai oktatás mellett különórákat is vállalsz.

– Az elmúlt években egyre többen kerestek meg azzal, hogy tanítsam meg őket magyarul. Eleinte csak a magyar állampolgárság felvétele miatt akartak megtanulni néhány mondatot a tanítványaim, azonban mostanában egyre többen keresnek meg, akiket a magyar nyelv érdekel. 66 éves tanítványom is volt már.

 

– Azt mondják, hogy nehéz elsajátítani a magyar nyelvet.

– Nem könnyű, akár évekbe is telhet. Nagyon sokat segíthet, ha valaki magyar környezetben tud lenni. Időnként egy-egy magyarul tudó anyuka is megkeres, hogy tanítsam meg a kamasz gyermekét a magyar nyelvre. Ilyenkor mindig elcsodálkozom, hogy ezt miért nem tette meg ő maga, amikor még kisebb volt a gyermeke.

 

– A férjed mivel foglalkozik most?

– Itthon van, építkezéseken vállal munkát. Közel húsz éven át Magyarországon kereste a kenyerét, emellett néhány hónapig Németországban is dolgozott. Nagyon tetszett neki az ottani élet.

 

– Megfordult a fejetekben, hogy elköltözzetek Kárpátaljáról?

– Igen. Gondolkodtunk azon, hogy áttelepülünk Magyarországra vagy Németországba. Azonban a férjem félt az ismeretlentől. Munkácson már kialakítottuk a családi fészket, amelyet nehéz lenne elhagyni.

A férjem most itthon van. Külföldön ugyan jobban keresett, most azonban sokat tud segíteni nekem a háztartásban, amelyre a különórák miatt nem sok időm jut. Zoltán remekül főz. Jó érzés úgy hazamenni, hogy főtt étel és rend vár.

Időnként lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy kevesebb időm jut a házimunkára.

 

– Hogyan tudtok kikapcsolódni?

– Többnyire vasárnap pihenünk: kirándulunk, piknikezünk. Még a nagyobb gyerekeink is igénylik ezeket a közös programokat.

 

– Hogyan tekintetek a jövő felé?

– Egyelőre maradunk Kárpátalján. Még akkor is, ha nehéz a megélhetés – pedig mindkettőnknek van munkája. Bízunk a pozitív változásokban.

 

– Ennek örülök! Isten áldja meg a családotokat!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma