Nagycsaládok Kárpátalján: a Gajdos család

Hosszú idő óta az első olyan családdal találkoztam, akik hittel és bizalommal tekintenek Kárpátalja jövőjére, s noha látják, érzik, átélik a mindennapok nehézségeit, nem futamodnak meg, hanem maradnak és tovább küzdenek. Pedig sohasem volt túl könnyű az életük, mindig is sok-sok munkával és erőfeszítéssel teltek a hétköznapjaik.

A Nagybégányban élő Gajdos József és Lívia családjáról szól ez a mostani interjú.

 

– Nagybégányban éltek, Lívia családjának ősi portáján.

Lívia: – Igen, ezt a házat, amelyben élünk, még a nagyapámék építették, akik kocsmát és boltot vezettek itt a faluban. A nagyanyám sváb származású volt, Budapestről került Kárpátaljára, míg a nagyapám az Ungvári járásban, Kincseshomokon született. Nagybégányba azért költöztek, mert úgy gondolták, hogy itt érdemes boltot nyitni. A nagyszüleim csak egy gyermeket vállaltak, az édesanyámat, aki viszont mindig azt mondta, hogy annyi gyermeket szeretne, mint egy cső kukorica szemei. Végül a nővéremmel ketten lettünk a szüleinknek, akik együtt laktak a nagyszüleimmel. A nagyapám erélyes ember volt, erősen összetartotta a családot. Nem sokkal a házasságkötésem előtt halt meg ő és a nagymamám is.

 

– Józsival hogyan ismerkedtetek meg?

Józsi: – Jómagam Beregdédában születtem, a családunk jóban volt Líviáékkal, az apáink egy brigádban dolgoztak. A szüleink annak idején részt vettek egymás esküvőjén. Érdekes módon, először Margónak, Lívia nővérének udvaroltam, majd miután vele szakítottunk, a húgához kezdtem járni.

Lívia: – Ami nekem eleinte nem tetszett, de aztán engedtem Józsinak. Az együttjárás a katonaság miatt elég hosszúra sikerült.

 

– Mikor kötöttetek házasságot?

Lívia: – Józsi leszerelt és négy hónap múlva már házasok is voltunk. Ennek már huszonkét éve.

 

– Miért döntöttetek amellett, hogy Nagybégányban telepedjetek le?

Lívia: – Egyértelmű volt, hogy az én családomhoz költözünk: édesapám és a nagyszüleim már nem éltek, a nővérem is férjhez ment, így édesanyám egyedül maradt a szülői házban. Nem akartuk magára hagyni.

 

– Mivel foglalkoztatok akkoriban?

Józsi: – Abban az időszakban nehéz volt munkát találni. Ha dolgoztunk is, nem kaptunk érte fizetést. Sokakhoz hasonlóan én is a határt jártam a megélhetésért. Emellett a szakmámban, festő-mázolóként dolgoztam.

Lívia: – Nekem Makkosjánosiban adtak munkát. Az érettségit követően az ottani középiskolában lettem gyermeknevelő. Igaz, nem túl sokáig dolgoztam, mert hamarosan állapotos lettem az első gyermekünkkel.

 

– Hány gyermeket terveztetek?

Lívia: – Gyermekkorom óta hármat szerettem volna. Aztán a fiunk, János születése után már nem voltam ennyira biztos magamban. A második gyermekünk, Adrienn világra jötte után pedig kifejezetten azt mondtam, hogy nem lesz több baba.

 

– Mégis lett egy harmadik gyerkőcötök.

Lívia: – Henrietta meglepetésbaba volt. Nem terveztük. Féltem és nem fogadtam kitörő örömmel a várandósság hírét. Később, amikor Heni koraszülöttként jött a világra, lelkiismeret-furdalásom is volt emiatt. Azt gondoltam, hogy mindez azért történt, mert nem akartam őt.

Sokat imádkoztunk érte, hiszen a nyolcadik hónapban született meg 1700 grammal, nem sok esélyt adtak neki az orvosok. Szabó Szilárd atya, az akkori nagybégányi görögkatolikus pap a kórházban keresztelte meg.

 

– Hála Istennek Heni életben maradt, s mára egy gyönyörű, fiatal lánnyá cseperedett. Meséljetek róla és a testvéreiről!

Lívia: – Jancsi a Nagybégányi Általános Iskola elvégzése után egy beregszászi szakközépiskolában tanult tovább festő-mázolónak. Azt gondoltuk, hogy a gyakorlati tudnivalókat majd elsajátítja az édesapjától. Azonban kiderült, hogy a fiunknak nincs érzéke ehhez a szakmához. A kötelező nyári gyakorlatot a helyi varrodában teljesítette – ahol mi is dolgozunk Józsival –, s megtetszett neki az ottani munka. Végül mellettem helyezkedett el a csomagolórészlegen.

 

– Adrienn és Heni?

Lívia: – Adrienn az általános iskolát követően Karácsfalván, a Sztojka-líceumban folytatta a tanulmányait. Az érettségi után bejutott a Rákóczi-főiskola magyar filológia szakára, most fejezte be a második évfolyamot. Emellett a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálatnál önkénteskedik.

Heni Makkosjánosiban, a mezőgadasági líceumban tanul, jövőre fog érettségizni. Aztán valamilyen szakmát szeretne kitanulni.

Józsi: – Mostanában az udvarlók kötik le a figyemüket. Lívia pedig árgus szemekkel figyeli a barátaikat, aggódik a lányokért. Jancsinak is van barátnője, hetente többször elmegy hozzá Haranglábra.

 

– Már nagyok a gyermekeitek. Ki segített nektek, amikor még kicsik voltak?

Lívia: – Sokat voltam a nővéremnél, amikor kisgyermeke született. A létező összes hibát elkövettük, amelyet egy csecsemő gondozásánál lehet. Sokat tanultam ezekből, s a saját gyermekeinknél következetesebb voltam. Nekünk édesanyám segített, pedig éveken át súlyos beteg volt. Nehéz idők jártak akkoriban, hamar munkába kellett állnom. Jancsi három és fél éves volt, még szoptattam, amikor állást ajánlottak a tehénfarmon. Számügyvivő laboráns lettem, reggel és este kellett dolgoznom, valamint akkor, amikor jöttek a tejért. A munkahelyemen nagyon megértőek voltak velem. Később megszűnt a farm és a varrodában helyezkedtem el, ahol Józsi is udvarmesteri és fűtői munkát kapott. Emellett itthon is rengeteg állatot, tehenet, sertést, kecskét és baromfit tartottunk. Míg mi dolgoztunk, édesanyám törődött a gyerekekkel és a háztartással. Sajnos már nincs köztünk, nagy veszteség számunkra a halála.

Nagyon szoros a kapcsolatom a nővéremmel és a családjával. A gyermekeink nem unokatestvéri, hanem szinte testvéri kapcsolatban állnak egymással.

 

– Milyen most az életetek?

Lívia: – Amióta a gyerekek nagyobbak, könnyebb az életünk. Sajnos az ukrajnai válság miatt még nehezebb a megélhetés. Nagy a csábítás, hogy külföldön vállaljon munkát az ember. Azonban mi nem akarunk elmenni innen, s eddig a fiunkat is lebeszéltük erről. Az én útlevelem több mint tizenöt éve lejárt, nem is akarok újat.

A gyerekeink ismerik az anyagi helyzetünket, sohasem titkoltuk előttük, hogy állunk.

Nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő, azonban azt már megtapasztaltuk, hogy semmi sem úgy történik, mint ahogy azt mi előre elképzeljük. A Jóisten tudja, hogy mit szán nekünk.

 

– Isten áldja meg a családotokat! Köszönöm a beszélgetést!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma