A könyvek szerelmese

Beszélgetés Oros László könyvgyűjtővel, a felsőszeli Bibliotheca Pro Patria Könyvtár tulajdonosával.

Oros László nyugalmazott hadmérnök alezredessel tíz éve ismerkedtem meg a budapesti ünnepi könyvhéten. Azóta szinte minden évben ott találkozunk. Ezúttal az Irodalmunk emlékei című frissen megjelent kötete kapcsán beszélgettünk.

– Közel négy évtizede gyűjtöd a könyveket, kéziratokat, kisnyomtatványokat. Mikor és hogyan indult ez a szenvedély?

– Ez a szenvedély – ha lehet ezt így megfogalmazni –, még a hetvenes években kezdődött. Valamikor 1977 nyarán Dobos László író és Fónod Zoltán szerkesztő járt nálunk. Megnézték a szerény könyvtáramat, s szóba került az irodalom is. Akkor dedikálta Dobos az Egy szál ingben című regényét. Ez volt az egyetlen olyan könyvem, amely a csehszlovákiai magyar irodalmat képviselte. A suta beszélgetésünk közepette azt is tudatosítottam, hogy bizony alig ismerem az irodalmunkat! A klasszikusokat persze olvastam – ismertem Arany és Petőfi verseit, Jókai meg Móricz gyönyörű regényeit –, de például Duba, Monoszlóy vagy Gál Sándor neve nem sokat mondott nekem. Ennek a felismerésnek tulajdonítható hát az a késztető erő, amely megfogadtatta velem: gyűjteni, tanulmányozni és rendszerezni fogom az itt megjelent műveket. Meg aztán az is sokat nyomott a latban, hogy ebben az időben hivatásos katonaként a cseh országrészekben éltem. Itt magyar szót nem lehetett hallani, magyar könyvet is csak Prágában árultak.

Keresni és vásárolni kezdtem hát ezeket a műveket. 1985 végéig több száz könyvet sikerült beszereznem. Elolvasásuk után viszont a szerzőik is érdekelni kezdtek. Szerettem volna megismerni úgy az életüket, mint az irodalmi tevékenységüket. Abban az időben azonban alig volt olyan lexikon, ahol a csehszlovákiai magyar írókat vagy egyáltalán az irodalmunkat tárgyalták volna. Sőt, az iskoláink sem nagyon foglalkoztak a témával. Így hát levélíráshoz fogtam, ahol ezzel kapcsolatban faggatni kezdtem az írókat, illetve dedikált fényképet és kéziratot kértem tőlük.

Az első bátortalan kísérletek jól indultak. Sorban jöttek a levelek, fényképek, verskéziratok és a biztatások: csak folytassam a gyűjtést! Elsőként Csontos Vilmos válaszolt, majd Ozsvald Árpád, Dénes György, Rácz Olivér, Turczel Lajos, Mács József és fokozatosan a többiek is. Egyesek ugyan meglepődve fogadták az igyekezetemet, de senki sem utasított vissza. Sőt, olyan jól haladt az anyaggyűjtés, hogy néhány éven belül kapcsolatban voltam a szlovákiai magyar írók zömével, később pedig az egyetemes magyar irodalom jeles alkotóival is.

Nos, így kezdődött a könyveink begyűjtése, rendezése, majd az anyag katalogizálása. Ma már több mint 7300 kötetet tartalmaz a gyűjtemény, amelynek nagy része a szerző ajánlásával van ellátva.

– Elsősorban az 1918-tól megjelent könyveket és dokumentumokat gyűjtesz. Mikor kerültél kapcsolatba a kárpátaljai magyar irodalommal?

– Igen, 1918 ugyanis az az esztendő, amikor lényegében megszűnt az Osztrák–Magyar Monarchia, és az egyik utódállamként megalakult Csehszlovákia. Engem természetesen az itt megjelent magyar kiadványok érdekeltek. De nem sak a könyvek, hanem a korabeli dokumentumok, hozzáférhető folyóiratok, szórólapok, kisnyomtatványok stb. is, melyeket ugyanúgy igyekeztem megszerezni.

A Kárpátalján megjelent könyvekkel már gyermekkoromban találkoztam. Persze, akkor még fogalmam sem volt arról, hogy az a könyv kárpátaljai kiadvány, illetve hol is van Kárpátalja.  Egyébként, az egyik ilyen könyv a Sándor László szerkesztette Magyar népmesék c. kötet volt, amely a „Kárpátontúli Területi Kiadó, Uzsgorod” megjelöléssel látott napvilágot 1958-ban.

Sándor László abban az időben még Ungváron élt, csak 1962-ben költözött Budapestre. Később vele is felvettem a kapcsolatot, váltottunk néhány levelet, illetve dedikálta nekem a nyolcvanas években megjelent könyveit.

Komolyra fordítva a szót, természetesen a „valódi” kárpátaljai magyar irodalommal jóval később kerültem kapcsolatba. És hogy miért, annak is egyszerű a magyarázata: köztudott ugyanis, hogy 1919 szeptembere és 1939 márciusa között Kárpátalja is a  Csehszlovák Köztársaság része volt. Így hát nyilvánvaló, hogy az akkoriban ott élt és alkotó írók is az érdeklődési körömbe kerültek. Kutatásaimból tudtam, hogy például Sas Andor író és történész egy ideig a munkácsi középiskolában tanított, sőt első könyvét, melyben feldolgozta a munkácsi levéltár anyagát, orosz nyelvre is lefordították. Vagy az ismert költőnek, Mécs Lászlónak egyik kötete – a Hajnali harangszó –  Ungváron jelent meg 1923-ban. Nem is beszélve Győry Dezsőről, aki 1940–1949 között Beregszászban élt…

A régiek közül fel tudtam még keresni levelemmel Bellyei (Zapf) Lászlót vagy a fent említett Sándor Lászlót, habár az is igaz, hogy ebben az időben már mindketten Magyarországon éltek.

A nyolcvanas évek második felében aztán a mai kárpátaljai alkotókkal is sikerült kapcsolatba lépnem.

– Gondolom levelezés útján. Kiknek írtál, és mi alapján választottad ki alanyaidat?

– Igen, a levelezést választottam. Akkor még a számítógépes, illetve e-mailes kapcsolattartás nem létezett. Meg aztán engem már akkor is inkább az irodalmárok saját kezű aláírásai, kézzel írt levelei érdekeltek, és természetesen a munkáik, a könyveik.

Először azoknak írtam, akiknek volt még bizonyos köze az egykori csehszlovákiai magyar irodalomhoz vagy maguk is kapcsolatban álltak a szlovákiai írókkal. Így aztán az elsők között Balla Lászlónak írtam, aki nagyon jó viszonyban volt például Sas Andorral vagy Szabó Bélával. Van a gyűjteményemben néhány könyv Ballától, amelyet a fenti két írónak dedikált. A Rohanó évek sodrában című verseskötetét (1956) például még Bakó László néven jelentette meg.

Majd igyekeztem felkeresni a fiatalabb nemzedéket is. Nem volt ezzel kapcsolatban semmiféle koncepcióm. Vagyis talán annyi, hogy idővel szerettem volna az összes kárpátaljai magyar szerzővel legalább egy-egy levelet váltani. A nyolcvanas években nem volt még ez lehetetlen elképzelés, hisz alig volt egy tucat könyvvel (is) rendelkező fiatal(abb) író.

Írtam többek között Balla D. Károlynak, Füzesi Magdának és Nagy Zoltán Mihálynak. Mindegyikük szívesen fogadta az érdeklődésemet. Sőt, Nagy Zoltán Mihállyal, a későbbi József Attila-díjas íróval remek baráti kapcsolat is kialakult. Rengeteg levelet váltottunk és eljuttatta hozzám a könyveit is.

– Ki volt az a kárpátaljai irodalmár, akivel személyesen is sikerült találkoznod?

– Az elsők között éppen Nagy Zoltán Mihállyal, mégpedig 2001-ben, a budapesti ünnepi könyvhéten. Azóta is ott szoktunk összefutni – már ha eljön a könyv ünnepére –, és elbeszélgetünk úgy a kárpátaljai, mint a felvidéki magyar irodalomról, a könyvekről meg hát a politikáról is. Lényegében ő mutatott be aztán téged, illetve Bakos Kiss Károlytis.

Közben veled is kialakult a baráti kapcsolat és most már Te ajánlottad a figyelmembe a fiatal kárpátaljai szerzőket: például Lőrincz P. Gabriellát vagy Csordás Lászlót.

– Mennyire vagy naprakész a kortárs Kárpátaljai irodalom tekintetében?

– Odafigyelek az eseményekre, hisz a mai internetes világunkban naponta átböngészem a kárpátaljai magyar hírportálokat, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet honlapját, és szívesen beleolvasok a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának folyóiratába, az Együtt számaiba is. Szeretem ezt a lapot, mert valóban az ottani irodalommal, írókkal és eseményekkel foglalkozik.

Ezzel kapcsolatban még elmondanám, hogy a 2002–2008 között megjelent számai ma is megtalálhatók a könyvtáramban. Az utána következőket viszont már csak a netről ismerem. Ez az irodalmi folyóirat továbbra is rendkívül olvasmányos, színvonalas és tartalomban is gazdag maradt. Ez pedig mindenképpen a szerkesztők odafigyelését, törődését, illetve a szerzők tehetségét bizonyítja.

– Arra még nem gondoltál, hogy felvedd a kapcsolatot kárpátaljai magyar kiadókkal, szellemi műhelyekkel, így biztosan hozzá tudnál jutni a frissen megjelenő könyvekhez, kiadványokhoz?

– Őszintén szólva, erre is gondoltam már. Azonban a helyzet az, hogy halogatom a dolgot. Mindig közbejön valami, amit fontosabbnak tartok – egyszer az anyagszerzést az új könyvemhez, másszor magát az írást –, de valóban megfontolandó ez a kérdés.

– Az idei könyvhétre jelent meg az ötödik köteted, Irodalmunk emlékei címmel. Ebben tulajdonképpen a könyvtárad történetét meséled el. Röviden beavatnál a könyv keletkezésének történetébe?

– Könyvtáram történetének feldolgozása már évek óta mocorgott bennem. A szlovákiai magyar könyvkiadók vezetői – például Hodossy Gyula (Lilium Aurum) vagy Balázs F. Attila (AB-ART) – is erre bíztattak. Illetve a kollégák és a barátaim is, akik számtalanszor látták már a gyűjteményt, s jelezték: meg kell írni ennek a történetét…

A sok bíztatás után magam is beláttam: valóban érdemes lenne papírra vetni a történetet, mert ha úgy vesszük, akkor minden nálam lévő könyvnek, minden egyes iratnak megvan a maga története. Némelyiké bizony eléggé kalandos, de hát ez teszi még olvasmányosabbá, még érdekesebbé a kötetet.

– Tulajdonképpen ez a könyv határon túli magyar összefogással jelent meg, hiszen a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület jelentette meg. Hogy kerültél kapcsolatba velük?

– A Ruda Gábor vezette egyesület a határon túli magyar közösségek és a magyarországi nemzeti kisebbségek kultúrájával kapcsolatos tevékenységet végez, többek között könyvkiadást is. Mivel 2003-tól én is tagja vagyok az egyesületnek, időnként publikálok náluk, és mivel a munkám is egy kisebbségi magyar könyvtárról szól, így Gábor barátom felajánlotta a kötet megjelentetését. Az pedig már csak hab a tortán, hogy mindezt az idei könyvhétre időzítette. Sőt, az a megtiszteltetés ért, hogy a még nyomdaillatú könyvet a Vörösmarty téren dedikálhattam.

– A könyved előszavát Nagy Erika, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának titkára írta. Te mennyire veszel részt a Felvidék magyar irodalmi, illetve társadalmi életében?

– Nagy Erika titkárt és a társaság tagjait is – jelenleg 106-an vannak – személyesen ismerem. Mindegyiktől van valami a könyvtáramban, legyenek azok levelek, fényképek, s persze a dedikált könyveik. Gyakran bejárok a dunaszerdahelyi irodájukba, elbeszélgetünk az aktuális eseményekről és hát jónéhány riportot is készítettek már a könyvtáramról.

Az én tevékenységem pedig a könyvtár gyarapításán, rendszerezésén és katalogizálásán kívül annyiból áll, hogy magam is publikálok a lapokban, könyvbemutatókat tartok, illetve könyveket is írok. Igaz, ennek nagy része inkább egyháztörténeti munka, de úgy vélem, hogy ezek hiánypótló írások. Eddig ugyanis még senki sem foglalkozott komolyabban a felvidéki magyar evangélikusság múltjával.

Ami még a Szlovákiai Magyar Írók Társaságát illeti, nekem is felajánlották a tagságot. A legközelebbi választmányi ülésen erről(is fognak majd dönteni.

– Hosszú távon mi a terved a könyvtárral? Ez tipikus magánkönyvtár, vagy akár látogatni, kölcsönözni is lehet?

– A könyvtár jövőjével kapcsolatban azt tudom mondani, hogy nagy érdeklődéssel figyelik munkámat úgy a magyarországi, mint a szlovákiai intézmények, és ha úgy adódik a helyzet, akkor szívesen át is vennék ezt a jelentős anyagot. Én azonban azt szeretném, ha a gyűjtemény továbbra is Felsőszeliben maradna. Ennek is megvannak már a feltételei.

Egyébként, ez olyan magánkönyvtár, amit látogatni is lehet, de a könyvek csak helyben kutathatók. Azt hiszem, hogy ez érthető is, hisz rengeteg olyan ritka és értékes kiadvány van ott, amit a múzeumok sem adnának ki. Megvannak azonban a kutatás lehetőségei – számítógép használata, szkennelés vagy másolás –, amit ki is használnak a látogatók. Évente mintegy kétszázan tisztelnek meg az érdeklődésükkel.

Köszönöm a beszélgetést. Erőt és egészséget kívánok a további munkához!

Lengyel János

Kárpátalja.ma