Nagycsaládok Kárpátalján: a Ják család

Ezúttal a Nagyszőlősi járásba, a Tisza partján fekvő Tiszaújhelybe látogattam, ahol a Ják családot kerestem fel. Az ötgyermekes édesanyával, Anikóval beszélgettem, aki a Magyarországon dolgozó férje távollétében mutatta be családját.

 

−Egyedül vagy itthon a gyerekekkel.

− Igen, a férjem, János Magyarországon dolgozik.

 

− Mióta vagytok házasok?

− Tizennyolc éve vagyunk együtt.

 

− Milyen családból származtok?

− Jómagam Mátyfalváról származom, nagycsaládban nőttem fel. Öt testvérem van, én vagyok a legkisebb. Édesapám ukrán nemzetiségű volt, de beszélt magyarul. Nemrég hunyt el. Édesanyám magyar származású, ő a mai napig Mátyfalván él. Már idős, betegeskedik, a bátyámék gondozzák. A családunk otthon magyarul beszélt, viszont a testvéreimmel a helyi általános iskola ukrán osztályába jártunk. A szüleink a falu kolhozában dolgoztak, nem tudták támogatni a továbbtanulásunkat.

A férjem a szomszéd faluban, Tiszaújhelyben született, neki egy lány ikertestvére van.

 

− Hogyan ismerkedtetek meg egymással?

− Tiszaújhelyben találkoztunk egy szórakozóhelyen. Hét hónapig udvarolt, aztán 1998 szeptemberében összeházasodtunk. Akkor már állapotos voltam az első gyermekünkkel, Istvánkával, aki 1999 januárjában született meg Nagyszőlősön.

 

− Akkor már itt laktatok Tiszaújhelyben?

− Igen, hiszen akkor már a férjem testvére nem lakott a szülői házban, anyósom és apósom egyedül lakott. Átadták nekünk a ház nagyobbik felét. Nehezen szoktam meg az új környezetet. Sokszor hazagyalogoltam Mátyfalvára a szüleimhez úgy, hogy Istvánkát a babakocsiban toltam.

 

− István milyen baba volt?

− Ő egy enyhébb agyvérzéssel jött a világra, s egy úgynevezett agyi bénulás (DCP) alakult ki nála. Ennek következtében a jobb oldalát nem tudta megfelelően mozgatni. Hála Istennek lehetőségünk volt rá, hogy a Nagyszőlősi Rehabilitációs Központ kezelését igénybe vegyük. Masszázsra, tornára és parafinos terápiára jártunk. Emellett egy beutalóval a Krím-félszigetre is eljutottunk, ahol további kezelésben részesült Istvánka. Mindezeknek köszönhetően a jobb kezét ma már tökéletesen tudja használni. A jobb lába azonban sérült maradt, csak lábujjhegyen tud vele járni. A fiunk már két operáción is átesett, de hátravan még egy csipőműtét Debrecenben. Ezeknek köszönhetően javulhat a lába állapota.

 

− Miközben az első gyermeketekről gondoskodtatok, tovább bővült a család.

 

− Igen, nagycsaládra vágytunk. 2002 decemberében megszületett Klaudia lányunk, őt Nikolasz követte 2006-ban, majd 2008-ban világra jött Dzsesszika. A legkisebb gyermekünk, Rebeka, 2012-ben született meg.

 

− A párodnak ikertestvére van. Nem gondoltatok arra, hogy talán nektek is ikreitek lesznek?

− Dehogynem. Nagyon szerettük volna, ha ikreink születnek, azonban nem sikerült. Talán majd a gyermekeinknek azok lesznek.

 

− Hogyan boldogultatok, amikor még kisebbek voltak a gyerekek?

− A férjem többnyire külföldön vállalt munkát, hogy eltartsa a családot. Kilenc éven át Magyarországon dolgozott. A két legnagyobb gyermekünknek minden alkalommal, amikor hazajött János, újra meg kellett ismerniük az apjukat. Aztán két éven át itthon dolgozott a párom. Utána rövid ideig Csehországban próbált szerencsét. Most ismét az anyaországban, Budapesten állt munkába egy építkezésen. Havonta egy hétre tud hazajönni.

 

− Egyedül vagy a gyerekekkel itthon…

− Nincs más választásunk. Míg a férjem Magyarországon van, addig én itthon állatot tartok és kertet művelek. A nagyszülők is velünk élnek, ha vigyázni kell a gyerekekre, ők segítenek.

 

− Beszéljünk a gyerekekről! István hol tanul?

− Ő Nagyszőlősön jár középiskolába, pénzügyet tanul. Nem szeretne továbbtanulni, külföldön akar munkát vállalni. Fizikai munkát azonban nem végezhet.

 

− Klaudia?

− A Tiszaújhelyi Általános Iskola ukrán osztályában végzős. Egy időben fodrásznak készült, most viszont nem tudja, hogy milyen pályát válasszon. Örültem volna, ha jelentkezik a Karácsfalvi Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumba, s ott szerez érettségit, de ő nem akart ott tanulni.

 

− Ugyanakkor Nikolasz nagyon is tisztában van a céljaival.

− Nikolasz nagyon eleven fiú, mindig is szeretett focizni. Idén szeptembertől a Tarpai Sport Kollégiumban tanul. Nemrég voltam szülőértekezleten, s a tanárai elégedettek vele. Pedig itthon ő is ukrán osztályba járt négy éven keresztül. Hétfőn reggel megy el Tarpára busszal, s péntek délután érkezik haza. Az iskola Tarpán van, a kollégium pedig Tivadarban.

 

− A két legkisebb gyermeketek, Dzsesszika és Rebeka még itthon vannak.

− Dzsesszikát nyolc és fél hónapos korában egy komoly szívbetegség miatt majdnem elveszítettük. Sürgősen meg kellett műteni Kijevben. Az egész család összefogott, hogy legyen pénzünk az operációra. Hála Istennek minden jól ment, a lányunk gyorsan felépült, s azóta egészséges. Hatéves koráig minden évben visszajártunk vizsgálatra Kijevbe. Most már csak kétévente járunk kontrollra. Jelenlegt harmadik osztályos a tiszaújhelyi iskolában. Jól tanul, s nagyon szeret olvasni. Cukrász szeretne lenni.

Rebeka ugyanolyan eleven, mint Nikolasz. A helyi magyar nyelvű óvodába jár.

 

− Hogyan tudtok kikapcsolódni a mindennapok mókuskereke mellett?

− Sajnos erre nincs lehetőségünk. Egyedül vasárnap van némi pihenőidőnk. Reggeli után görögkatolikus szent liturgiára megyünk a gyerekekkel, ehhez szigorúan ragaszkodom. Utána megebédelünk. A vasárnap délutánt a nagyobbak a barátaikkal töltik, én a kisebbekkel elmegyek a testvérem családjához.

 

− Milyen terveitek vannak?

− Azt tervezzük, hogy Magyarországra költözünk egy időre, ugyanis itthon nehezen boldogulunk. Ahhoz, hogy bármilyen támogatásban részesüljünk, munkahelyre van szükség. Azonban én nem tudok munkát vállalni a gyerekek mellett. A férjem szülei is idősek. Anyósom csak mankóval tud járni. Ugyanakkor az sem „élet”, hogy a férjem folyamatosan távol van a családjától. Megpróbáljuk az anyaországban.

 

− Isten áldását kívánom mindehhez!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma