Új frontvonalak a mellrák elleni háborúban

Az utóbbi évtizedek jelentős előrelépést hoztak a mellrák kezelésében. Míg az 1970-es évek elején a mellrákkal diagnosztizált nők alig több mint fele reménykedhetett ötéves túlélésben, ma ennek aránya 80 százalék fölötti.

Ebben a fejlődésben – a betegség korai felismerését célzó szűrőprogramok, illetve a sebészi és a sugárterápiás technika fejlődése mellett – óriási szerep jutott az újonnan bevezetett rákellenes gyógyszereknek.

Azok a több évtizedes kutatási erőfeszítések, amelyek az emlőrák sejtjeit minél célzottabban és hatékonyabban elpusztító, ugyanakkor az egészséges szöveteket minél kevésbé károsító gyógyszerek kifejlesztésére irányultak, mára gyökeresen megváltoztatták az emlőrák kezelésének lehetőségeit és a betegek életkilátásait.

Ennek ellenére a nők körében változatlanul a mellrák a legtöbb életet kioltó daganatféleség, amely csak Magyarországon több mint 2000 halálesetért felelős évente. A mellrákok egy részét még mindig igen későn ismerik fel, akkor, amikor a daganat áttétei már szétszóródtak a szervezetben, és a folyamat a ma rendelkezésre álló gyógyszerekkel nem állítható meg. Nem ritka az olyan emlőtumor sem, amely eleve nem reagál az ismert gyógyszerekre, vagy a kezelés során válik ellenállóvá az alkalmazott vegyületekkel szemben. Még egy sikeresen kezelt mellrák is hajlamos a későbbiekben – akár az eredeti helyen, akár áttétek formájában – visszatérni, s ezeken a kiújuló daganatokon sokszor roppant nehéz támadáspontot találni. Ha mindezekhez hozzávesszük, hogy a remélt daganatölő hatásért cserébe a betegek olykor nagyon súlyos, akár az életet is veszélyeztető, de mindenképpen roppant kellemetlen mellékhatásokat kényszerülnek elviselni, világossá válik, hogy a mellrák elleni kemoterápiás szerek fejlesztése terén bőven akad még tennivaló.

A kutatók és a gyógyszercégek évről évre új vegyületek tucatjait bocsátják a laboratóriumokból a klinikai kipróbálás futószalagjára. Folyamatosan tesztelik a más daganattípusokon már bevált szerek mellrák elleni bevethetőségét is. Az alábbiakban néhány olyan új vagy újszerűen alkalmazott szerről számolunk be, amelyekhez a szakemberek nagy reményeket fűznek a mellrák elleni küzdelemben.

A legújabb remény: PARP-gátlók

Az emlőrák ellen fejlesztett gyógyszerek e csoportja annyira új, hogy a tesztelt vegyületeket még el sem keresztelték. A célpontul szolgáló molekula, a PARP neve maga is rövidítés: a poli-ADP-ribóz polimeráz enzimet takarja, melynek a működését a kísérleti szerek akadályozzák. A PARP egyike a DNS épsége fölött őrködő molekuláris rendfenntartóknak. Ha a PARP-ot működésképtelenné teszik, a DNS-en apró törések keletkeznek. Ezeket az úthibákat egy normális sejt, amelyben a DNS-hibajavítás arzenáljának valamennyi egyéb összetevője sértetlen, játszi könnyedséggel befoltozza. Azok a sejtek azonban, amelyekből a DNS-javító masinéria más tagjai is hiányoznak, a PARP gátlása esetén végzetesen nagy számú DNS-károsodást szednek össze, és menthetetlenül elpusztulnak.

Az emlőrák-sejtekre különösen jellemző két olyan gén, a BRCA1 és a BRCA2 működésének kiesése, amelyek éppen a DNS-törések javításában nélkülözhetetlenek. A népesség egy része eleve a BRCA-géneknek olyan mutáns változatát hordozza, amely nem képes ellátni a feladatát; mások a BRCA-t tönkretevő mutációkat életük során szerzik be. Mivel a DNS-en időről időre óhatatlanul kialakulnak törések, s ezek megfelelő BRCA-funkció hiányában nem „forrnak össze” hibátlanul, a BRCA-hiány fokozatosan felhalmozódó genetikai elváltozásokhoz, végső soron mellrák kialakulásához vezet. (Éppen ezért vannak a mellrák fokozott veszélyének kitéve a BRCA-mutációt születésüktől fogva hordozó nők.) A kutatók azt remélik – s feltételezéseiket már komoly klinikai tapasztalatok is alátámasztják -, hogy a PARP gátlása, amely nem jelent akadályt a normális sejtek számára, a BRCA-működést nélkülöző mellrák-sejteket halálba kergeti, mert pozdorjává zúzza a DNS-üket.

Tomboló hormonok

Minden sejtnek szüksége van a túlélését támogató jelzésekre – olyanokra, mint amilyet a HER2-szerű receptorok továbbítanak. Akadnak továbbá olyan szervek, szövetek, amelyek ezen felül bizonyos hormonokat is fokozottan igényelnek növekedésükhöz és funkcióik fenntartásához. Kevéssé meglepő módon a női mell épp egy olyan szerv, amely női nemi hormonok – elsősorban ösztrogének – nélkül nem fejlődne és működne normálisan. A daganatsejtek, amint arra a HER2-nél már utaltunk, többek között abban térnek el ép társaiktól, hogy a növekedési jelektől kóros mértékben, s már-már monomániásan függenek. Ez magyarázza azt a régi megfigyelést, hogy az ösztrogének megvonása vagy hatásuk gátlása a mellrák növekedésének megállításához, sőt, a tumor zsugorodásához és pusztulásához vezethet. (A feltételes mód annak szól, hogy a mellrákoknak csak egy része mutat fokozott hormonfüggőséget, így a hormonmegvonás is csak ezekkel szemben hatékony.)

Mivel az ösztrogének túlnyomórészt a petefészekben keletkeznek előanyagaikból, a legkézenfekvőbb megoldás a petefészkek eltávolítása, amely drasztikus, ugyanakkor menopauza utáni nőkben elfogadható opció lehet. Ha a sebészkés mégis kerülendő, az ösztrogén-ellenes gyógyszeres beavatkozásra alapvetően két mód kínálkozik: az előhormonokat hatásos ösztrogénekké alakító enzim, az aromatáz gátlása (ez kimenetelében a petefészek-eltávolításhoz hasonló), illetve az ösztrogénekkel szerkezetileg rokon, ám a mellben azokkal mégis ellentétes hatást kifejtő „mimikri”-vegyületek bevetése.

Mindkét stratégia képviselői között akadnak sokat bizonyított öregek és feltörekvő ifjoncok. Az ösztrogénhatás-módosító gyógyszercsalád nagy klasszikusának, a tamoxifennek a története az 1970-es évekig nyúlik vissza, s mivel már a szabadalma is lejárt 2001-ben, immár generikus gyógyszerként árulják; ám ma is a mellrák kezelésének egyik fő tartóoszlopa. A változó kor utáni mellrákot hatékonyan megelőző, a tamoxifennel rokon raloxifent viszont csak 2007-ben, az aromatáz-gátló anasztrozolt pedig 2010-ben vezették be a klinikai gyakorlatba, s mindkét gyógyszercsoport további tagokkal bővülhet a közeljövőben.

forrás:origo.hu