Negyedszázad mérlegen – Orosz Ildikó beszéde a XXIII. KMPSZ közgyűlésen

Két feladatunk van a mai közgyűlésen: megvonni az utóbbi év és az elmúlt huszonöt év mérlegét.
Annak érdekében , hogy jobban lássuk az elmúlt évet, egy kicsit hátrébb kell lépnünk, és látnunk kell az oktatási rendszerre ható folyamatokat. A kárpátaljai magyar nyelvű oktatást a „Majdan”-ként ismertté vált események kapcsán több irányú befolyás érte az utóbbi években.
Ukrajnában 2011 és 2016 között 192 %-al növekedett a benzin literenkénti ára, a gázolajé 168 %-al, a villamosenergiáé 131 %-al, a földgázé 178 %-al, a hulladékelszállításé 203 %-al, az internethasználaté 213 %-al, a telefon percdíja pedig 511 %-al. Az áremelkedések mellett jelentősen csökkent a helyi pénz, a hrivnya dollárhoz viszonyított értéke. Míg 2011-ben a minimálbér dollárban kifejezett értéke 142 dollárt tett ki, addig 2015 végére már csak 49 dollárt ért. A pedagógusok bére ebben az időszakban alig növekedett, így 2015-ben 30 000-60 000 forintnak megfelelő összeget tett ki. 2015-ben a Beregszászi járásban dolgozó pedagógusok átlagbére 3599 hrivnya, ami 42 350 forintnak felel meg.

A fentebb leírt folyamatok mellett a kárpátaljai magyar pedagógusok előtt azzal, hogy a magyar nemzet részeként visszakaphatták magyar állampolgárságukat kinyíltak az anyaországi és európai lehetőségek. Az anyaországban a pedagógusok életpálya-modell bevezetésével jelentősen nőtt a bérük, tervezhetővé vált jövőjük. Magyarországon egy pedagógus 150 000 – 200 000 forint közötti fizetést is kaphat. A Kárpátaljához közeli térségekben jelentkező pedagógushiányt Kárpátaljáról pótolták a települések, több helyen szolgálati lakást is biztosítva a jelentkezőknek. Az ajánlatok házhoz jöttek, miután az álláshirdetések a kárpátaljai magyar lapokban is megjelentek. A Petőfi-programban résztvevők, egyenrangú magyarokként ugyanazt a bért kapják, amit egy magyarországi pályázó, ha más országban tevékenykedik, ami havi 500 000 forintot tesz ki. Amennyiben szülőföldjükön, otthon vállalnak hasonló feladatot, már ez a bérezés nem jár nekik, így többen a kárpátaljai szórvány helyett a külföldi pályázatot célozták meg.

A komplex események hatására a 2016. október 5-i állapot szerint a 98 kárpátaljai magyar iskolából a nyár folyamán 221 tanár távozott. A mai napig 115 állás betöltetlen. Az iskolákban 131 pedagógus nem szakirányának megfelelő munkát lát el. Az iskolák adatai szerint 137, különböző szakos pedagógusra lenne igényük.
A legnagyobb számban a tömbmagyarság iskoláiból távoztak a pedagógusok. Volt olyan oktatási intézmény, ahol a tantestület jelentős része hagyta ott az iskolát: Tiszabökényből 13, Csongorról 10, Nevetlenből 8, Dédából és a Beregszászi 7. sz. Iskolából 7-7, Badalóból, Fornosról, Tiszacsomáról 6-6, a Sztojka Sándor Görög Katolikus Líceumból, Nagymuzsalyból, Nagypaládról, Tiszaújlakról, Beregújfaluból, Barkaszóból 5-5 pedagógus ment el. A szórványban a helyzet még rosszabb, mert itt helyenként pótolni sem sikerült hiányukat. Ebben a tanévben Rahón nem indult magyar osztály a pedagógushiány miatt, Aknaszlatinán a magyar nyelvet és irodalmat a Petőfi-programos tanítja.
Ezen nem kell csodálkoznunk, mert lényegében a Kárpát-medencében visszaállt a Trianon előtti állapot a munkaerőpiaci mozgás terén. A Kárpát-medence ismét úgy működik, mint ezer éven át: egy „közlekedő edény”, ahol természetes a népmozgás. Az 1920-ban elzáródott csatornákat feloldotta a visszahonosítási eljárás és onnét elkezdődött a kiáramlás, amit csak a gazdasági-politikai egyensúly beállta stabilizálhat, vagy ellensúly hatására csökkenthető a kiáramlás. A kérdés az, hogy mikor kerül egyensúlyba? Hogyan lehetne ellensúlyozni a gyors kiáramlást. Amennyiben van akarat az ellensúly létrehozására, úgy növelni kellene a támogatást olyan arányban, hogy a reálfizetés alulról megközelítse a válság előtti reálbér vásárló erejét, kissé kiszámíthatóbbá tegye a pedagógus-létet. Ennek érdekében szükség lenne egy kárpátaljai magyar pedagógus-életpálya modell kidolgozására is, amit a magyar kultúrához és a magyar nyelvű oktatás minőségéhez hozzáadott érték és teljesítményhez kötött támogatásként lehetne meghatározni.
A szórványoktatás megőrzése érdekében az itthoni gazdasági viszonyok arányában, a Petőfi-program keretén belül alprogramot lehetne hirdetni, ahová azok pályázhatnak, akik szülőföldjükön saját településüktől 50-150 km-re hajlandóak munkát vállalni.

De ma nem ezért gyűltünk össze, hanem azért, hogy megvonjuk a KMPSZ negyedszázados tevékenységének mérlegét.
A fiatal kollégák kedvéért hadd idézzem meg a negyedszázaddal ezelőtti évet.
1991 a Kárpátalján élők számára meghatározó időszaknak számított. Ebben az évben az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság lakossága, melyhez a történelem sorsfordulóinak köszönhetően Kárpátalja is éppen oda tartozott kétszer is az urnákhoz járult, hogy a meghirdetett országos népszavazáson Ukrajna hosszú távú sorsa felől döntsenek. Először 1991. május 17-én tartottak országos a referendumot a Szovjetunióban a birodalom egységének megőrzéséről, melynek eredményeként a lakosság többsége a szövetség fennmaradása mellett döntött. Kárpátalján bár az ukrajnai átlagnál kevesebben, de így is a lakosság 62 %-a az unióra szavazott. Ugyanebben az évben, 1991. december 1-én az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságban (USZSZK-ban) tartottak országos referendumot, ahol a lakosság 92,59 %-a támogatta a köztársaság függetlenségét, elszakadását a Szovjetuniótól. A két referendum között eltelt időszakban, 1991. augusztus 24-én az USZSZK Legfelsőbb Tanácsa, az akkori parlament rendkívüli ülésszakán kihirdették Ukrajna függetlenségét. A következő napokban betiltották az ukrán kommunista párt tevékenységét, ami szinte elképzelhetetlennek tűnt az ott élők számára a több évtizedes szovjet tapasztalatok alapján. 1991. december 3-án Lengyelország és Kanada után az elsők között Magyarország is elismerte Ukrajna függetlenségét. Egy nappal később 1991. december 4-én Magyarország elsőként a külföldi államok között megnyitotta Kijevi Nagykövetségét. A referendumhoz kapcsolódva két helyi, Kárpátaljára vonatkozó lokális lakossági akaratot kinyilvánító népszavazásra is sor került. A referendumon részt vett választópolgároknak a 78 %-a szavazott arra, hogy Kárpátalja Ukrajnán belül különleges státusú önkormányzati egységként jöjjön létre. A Beregszászi járásban a szavazópolgárok 81,4 %-a egy Beregszász központú magyar autonóm körzet mellett kötelezte el magát szavazataival.
Az itt élők számára nemcsak abban a politikai térben volt nagy zavar, ahová éppen tartoztak, hanem Magyarországon is, abban az országban, ahonnét a régiót 1945-ben kiszakították. 1991. május 31-én a magyar parlamentben aláírták Magyarország és Ukrajna közötti kapcsolatok alapjairól szóló nyilatkozatot. Ukrajna függetlenségéről szóló referendum határozatán még meg sem száradt a hitelesítők aláírása, amikor 1991. december 6-án Antal József magyar miniszterelnök és Leonyid Kravcsuk ukrán államfő Kijevben aláírta a magyar-ukrán alapszerződést, amelynek tartalmával kapcsolatban a kárpátaljai magyarság és annak akkor még egyetlen érdekvédelmi szervezete, a KMKSZ semmilyen információval nem rendelkezett.
A fenti események szerint mozgalmas, sorsfordító év volt 1991, amely kárpátaljai magyar közösségünket megmozgatta, akik nagy várakozással tekintett a jövő elé. A lehetőségek megvillantása, a gazdaságilag és kisebbségi szempontból is élhetőnek tűnő jövő reményében nagy energiák szabadultak fel, megpezsdült a szellemi élet, dinamikus, kisebb-nagyobb tervek születtek közösségünkben. Különösen nagy lendületet kapott, és nagy elvárással tekintett a jövőbe a szovjet rendszerben kétszeres nyomás alatt élő kárpátaljai magyar közösségünk, nemzeti kultúránk, anyanyelvünk, oktatásunk fellendülése terén. Úgy tűnt, az adott történelmi pillanat ismét teret biztosít az itt élő magyarok számára, hogy életüket szabadon élhessék a számukra legtermészetesebb anyanyelvi közegbe, amibe beleszülettek. Ez az erő nemcsak megmozgatta a vidéken élő magyar lakosságot, különösen annak legaktívabb korban lévő részét, akik a korábbi kommunista korszak nyomása alól az anyaország puha diktatúrájába törekedtek, hanem az itthon maradottakat is tettre késztette.
A kárpátaljai magyar oktatási intézményekben egyre több pedagógus tekintett az anyaország és nyugat felé átvéve onnan tapasztalatokat, ötleteket. Az érettségizők elindultak az anyaország felsőoktatási intézményei felé, amire az itthon maradottak harcias daccal, a „minden áron maradni és óvni a szülőföldet” eltökélt szándékával válaszoltak. Kihívásként tekintettek minden itthoni és otthoni eseményre, és ebből a dacos ellenállásból erőt merítve egy rétegük egyre cselekvőbbé vált.
1991. december 8-án megalakul a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség, amely a helyi magyar oktatás reformját tűzi ki céljául. Elkezdődik a közös gondolkodás, a tervezés időszaka, és az idő sodrában ezzel párhuzamosan új magyar nemzeti institúciók jönnek létre.

25 év telt el azóta, ami okot ad arra, hogy megvizsgáljuk mi valósult meg mindazokból a tervekből, amit a kor pezsgő közege felszínre hozott, mi lett a lelkesedésből. A helyzetfeltárásban, az értékelésben természetesen igyekszem törekedni az objektivitásra, tárgyszerűségre, de miután ennek a negyed százados tevékenységnek egyike szubjektuma voltam, azon a szemüvegen keresztül láthatom, amit én hordok. Ezt egyébként természetesnek tekintem, mert senki sem tudja kizárni saját szubjektumát az értékelésből, mert minden információ saját tapasztalatain, mint sajátos szűrőn át kerül megfogalmazásra.
Nem akartunk mást, mint részt vállalni a saját életünk alakításából. Azt gondoltuk, hogy új rend jön, ahol a mi szavunkat is hallják, ahol partnernek, egyenrangú állampolgárnak tartanak minket, kisebbségieket. Önálló tankerületet akartunk és önálló irányítást, olyan rendszert, ahol azok veszik a kezükbe ügyeiket, akiket leginkább érint. Nagy csalódás volt, hogy azok, akik még néhány hónappal a függetlenség előtt értették mit akarunk, amikor mi vetettük fel elképzeléseinket, már elzárkóztak minden jogos kisebbségi igényünktől. Mintha a hatalom rögtön megváltoztatta volna emlékezetüket, jellemüket és minden javaslatunkra ugyanazt a választ kaptuk: bár lehetne, de még nem szabad, nincs itt az ideje, majd ha megerősödik az új állam. Ezek a válaszok sokszor azok a válaszok voltak, amit kisebbségiként a Szovjetunióban az oroszoktól elszenvedtek. Ez az ellenállás meghatározta az elmúlt 25 évet. A negyed század alatt állandóan tiltakoznunk kellett valami kisebbségi sérelem ellen, hangosan óvni és védeni, ami kialakult. Állandóan a pillanatot lestük, hol és mit lehet megvalósítani terveinkből, és amikor eljött a pillanat – éltünk vele.
Terveinkhez közelebb kerültünk ugyan, de nem oldottuk meg.
A tankerület nem teljesedett ki, de sikerült elérni, hogy a megyei tanácsban vannak általunk delegált magyar képviselők, a megyei oktatási főosztály vezetőjének elnöke az általunk delegált személy, a Megyei Továbbképző Intézet Beregszászi Fiókintézete azt a feladatot kapta, amit szerettünk volna létrehozásakor. Igaz nem csupán a kárpátaljai magyar iskolák tartoznak hozzájuk, hanem a hét kárpátaljai román és két orosz tannyelvű oktatási intézmény is.
Fennen hirdettük, hogy állami feladatokat nem vállalunk, elérjük, hogy felvetésünkre az állam oldja meg a problémákat, mert az oktatási rendszerbe ukrán adófizetők gyerekei járnak. Ahogy teltek az évek egyre több feladatot kényszerültünk magunkra vállalni, ellenben összeomlott volna a kárpátaljai magyar intézményhálózat és oktatás.

A teljesség igénye nélkül vegyük sorjába.
Bábáskodtuk iskolák újraindításánál például Szolyván, Rahón, Kőrösmezőn, Gyertyánligeten, Huszton, Kisgejőcön, Teleken, Szalókán, Tiszaásványban.
Kezdeményeztük és segítettük a református líceumok létrehozását itthon a csengeri Ady Endre Gimnázium kárpátaljai református osztálya helyett.
Külföldi civil támogatással építettünk iskolát Somban, óvodát Fornoson, Ásványban, segítettük az iskola tetőcseréjét Huszton.
Írtunk szakkönyvet, gyermeklapot és pedagóguslapot, mikor mire volt szükség. Ha kellett, abécés könyvet és ukrán szótárt is mi adtunk ki, és a mai napig a mi feladatunk a munkafüzetek kiadása minden tantárgyból, különben nem tudnának miből tanítani pedagógusaink.
Szerveztünk versenyt, táborokat, nyári akadémiát. Több mint tízezren vettek részt ezeken a programokon, de nem a statisztika, hanem a gyerek számít, akár egy is, akinek élményt, tudást, lehetőséget adhattunk. Erről szól az általunk alapított „GENIUS” Jótékonysági Alapítvány tehetséggondozó programja is.
A teljes, egész és ép oktatási rendszerre törekedve kezdeményeztük a magyar kart az Ungvári Állami Egyetemen még 1991-ben. Nagy volt az ellenállás, mert az egyetem védte akkor még monopol helyzetét. Végül az Illyés Közalapítvány támogatásával a matematika és fizika szakon alcsoportok szervezését engedélyezték, de nem legalizálták azokat, a diákoknak nem számították be, így értelmetlenné vált az ügy. 1994-ben az új oktatási törvénynek köszönhetően önálló főiskola szervezésébe kezdtünk. A kishitűség, a még nagyobb ellenállás és harcok után 1996-ban létrejött a KMTF, melynek jogutódja a II. RFKMF, az az intézmény, ahol ma is vagyunk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a gyermekünk ad otthont ma nekünk. Ez viszont már egy évtized múlva, mikor többszöri kísérlet után sem sikerült bezáratni a főiskolát indikálta az UNE magyar karának megalapítását. Az is a magyar állam indirekt támogatásával jött létre és működik. Sajnos egyelőre a szakok tekintetében nagy az átfedés, ami hosszú távon rivalizálást és a két intézmény közötti feszültséget konzerválja egy ilyen szűk merítési közegben. A szűk képzési piacon létrehozni ugyanabból a forrásból két azonos profilú intézményt nem célszerű, nem racionális, nem gazdaságos. Egyelőre a szervezetünk által kitűzött cél, hogy az állami egyetemen olyan szakokon, ami kurrens és Ukrajnában főleg állami feladat (orovosi, fogorvosi, mérnöki, gépészmérnöki, jogi) a magyarok számára biztosítsanak regionális részarányuknak megfelelően államilag finanszírozott helyeket, melyekre egymás közti versenyvizsgával nyerhetnének felvételt – továbbra is cél marad. Mint az is, hogy ezeken a szakokon magyar szaknyelvi képzést is szervezzenek a felvételt nyert magyar diákoknak.

A szervezeti életünk sem volt mindig felhőtlen, pontosabban sokan és sok alkalommal szerették volna azt megzavarni, megosztani a szervezetet, mert a huszonegyedik században is működik az oszd meg és uralkodj elve. Mindig akadtak erők, akik ezen ténykedtek. Négy alternatív szervezet életrehívását kezdeményezték, melyek ideig-óráig működtek, majd megszüntek, vagy ma már nem tevékenykednek. Pedagógusaink többsége értette a helyzetet és kitartott a szövetség mellett. Köszönöm. Így a 2015/2016-os tanévben a KMPSZ-be 2616 pedagógus és 486 óvodapedagógus regisztrált. Az ő nevükben ma a küldöttek mellett itt vannak velünk és közöttünk azok is, akik már e földi létet elhagyták. Most egy perc néma felállással emlékezzünk rájuk.

Amit az eltelt negyedszázadban elértünk nem a mi érdekünk, Kazinczy szavaival „Eszközei voltunk az Isten kéznek, egy nem haszontalan része az egésznek, Férfiak kell ennél gyönyöróbb dolog”. Az Isteni kéz mindig küldött segítséget szorult helyzetünkben. Közvetett segítséget mindig az anyaország felől kaptuk politikai és anyagi támogatás formájában. A különböző magyar állami és civil szervezeteknek köszönhetően sikerült fenntartani oktatási intézményhálózatunkat. Ezúton is köszönjük mindannyiuknak, akik ma eljöttek, és azoknak is, akik gondolatban ma velünk vannak.
Megtudjuk-e őrizni az iskolarendszerünket, esetleg fejleszteni is képesek leszünk? – az a jövő lehetőségeitől függ, hogy mennyi figyelmet kapunk az anyaországtól, mert csupán rájuk számíthatunk e globalizált világban.
Tegyük a dolgunkat, ahogy eddig, és ügyünk érdekében ismerjük fel az alkalmas pillanatot, legyen bátorságunk megragadni azt, erőnk, hogy kihozzuk belőle a lehető legjobbat. A lehetőségekhez képest a legjobb tudásunk szerint szolgáljuk a jó ügyet, mert Rákóczival együtt valljuk, hogy „A jó ügyet nem hagyja el az Isten.”
Mi a jó ügy? Minden, ami hivatásunkhoz tartozik, ami egy-egy elhívatott pedagógus munkája. Ezt jól és tömören Kányádi Sándor fogalmazta meg számunkra, legyen ez a következő évtized vezérgondolata minden kárpátaljai pedagógus számára: „Aki megért és megértet, az egy népet megéltet.”
Sok sikert hozzá mindannyiunknak a következő évtizedekben!

Beregszász, 2016. december 3.
Orosz Ildikó