„A megbocsájtás a Megváltó föltétele” – interjú a százéves Placid atyával

Jegyezzék meg, a Jóistennek van humora! – summázta már több ízben hallgatósága előtt Olofsson Placid, az egykor tízéves oroszországi kényszermunkára ítélt bencés szerzetes. A máig eleven szellemű, századik életévét betöltött pap tanúságtételét talán ez a mondat fejezi ki legjobban. Azt jelenti, nem csüggedni a legnagyobb reménytelenségben sem, és minden rosszban Isten jó szándékát keresni. Mindez nem az igazán golgotainak mondható életút konzekvenciája, hanem azé az Olofsson Placidé, akit húszévesen letartóztatott az ÁVH. Isten éltesse, Placid atya!

Sokak fohászkodtak azért, hogy Olofsson Placid atya advent negyedik vasárnapján, a századik születésnapja előtt tisztelgő ünnepi hálaadó szentmisén szólhasson az egybegyűltekhez: végül megadatott, az elmúlt hétvégén a zsúfolásig telt Villányi úti ciszterci Szent Imre Templomban köszönte meg a megélt száz esztendő kegyelmeit.

A bencés szerzetes, akinek élete és tanításai sokak előtt állnak követendő példaként, december 23-án töltötte be századik életévét. A hirado.hu kérésére – adjon nekünk karácsonyi interjút –, udvarias, ám racionális válasz érkezett már korábban: Olofsson Placid olyan szívesen és olyan hevülettel adna választ négyszemközti beszélgetés során a kérdéseinkre, hogy félő, nagyon kimerítené.

Bár a szellem és a lélek eleven és sziporkázó odabent, a test törékeny, s még az őt körülvevő szeretet is könnyen kárt tehet benne.

A hirado.hu előre megküldött kérdéseire az idős pap ezért írásban válaszolt.

– Olyan életút áll ön mögött, amely – egy hétköznapi ember számára – igazán embert próbáló időszakokkal terheltnek tűnik. Mikor érkezett el az az epizód az életében, amikor úgy érezte, szüksége van egyfajta állhatatosságra ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, meg tudjon maradni a hivatásánál?

– Letartóztatásom után öt hónapig teljes tanácstalanságban voltam. Pannonhalmán úgy tanítják a kispapokat, hogy az Isten akaratát a fogadalmas szerzeteseknek az elöljáró közvetíti. De engem nem a főapátom tartóztatott le… Mi tehát számomra az Isten akarata?

– Éppen a börtönben találta meg a hivatása értelmét?

– Már a szovjet hadbíróság ítélete után a Conti utcai szovjet börtönben kitüntettek azzal, hogy a reggeli után a folyosót moshattam fel, ez szinte jó volt nekem, hiszen nem kellett a cellában koslatnom. A szovjet katona azonban, mivel utánam kellett jönnie, unta magát és énekelni kezdett. Erre én is egyre hangosabban énekeltem, persze magyar nótát, hogy a cellában tudják, hogy ki takarít. Később azt is megénekeltem, hogy katolikus pap vagyok. Mikor megtudtam, hogy az egyik folyosó végén hat cellában 32 halálraítélt várja kivégzését, elénekeltem a föloldozás latin szavait a magyar nóta dallamára. Azt is hozzátettem, hogy ha valaki megbánja bűneit, ez érvényes szentgyónásnak számít. Két hét múlva a sopronkőhidai börtönben találkoztam egyik halálraítélt rabtársammal, aki kegyelmet kapott, ő mondta, hogy énekemet meghallgatva a cella levegője is megváltozott. Akkor értettem meg, hogy engem nem a szovjet büntető törvénykönyv szerint ítéltek el, hanem a Jóisten küldött ide, hogy tartsam a lelket a rabtársaimban. Ez lett tehát a hivatásom.

– Jól illusztrálja a diktatúra önhöz való hozzáállását, hogy „különlegesen veszélyesnek ítélt személyként” tartották nyilván jó ideig. Aki ismeri önt, az persze legfeljebb mosolyog ezen, de őket komolyan foglalkoztatta Olofsson Placid. Miért?

– Nem én voltam az érdekes, hanem amit Pannonhalmáról mondtam.

– Arra ugye hamar rájöttek, hogy besúgónak alkalmatlan, de mint kiderült, sok-sok oldalnyi jelentés készült önről. Azt nem kérdezzük, hogy meg tudott-e bocsátani besúgóinak, mert valószínűleg igen… De mennyire volt ez nehéz? Mi a megbocsátás kulcsa Olofsson Placid szerint?

– Olyan naiv voltam, hogy észre se vettem besúgóimat. Azóta se kértem ki a szöveget a Történeti Hivatalból. Pannonhalmán persze mind megvan. Van olyan, aki 96-szor jelentett. Tudtommal négyen voltak. Az világos, hogy egyszerűen megbocsájtottam nekik. Jézus kívánta ezt a Miatyánkban: bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek. A megbocsájtás tehát a Megváltó Jézus föltétele.

– A szenvedések dacára, valahogy mindig a helyes utat találta meg, vagy arra tévedt rá, és töretlen optimizmussal haladt rajta. A ma fiatalságára, a fiatal felnőttekre kevésbé jellemző az optimizmus, pedig az ő életüket már nem határozza meg sem háború, sem diktatúra, sem nemzeti tragédiák. Mit üzen nekik?

– Az igazi optimizmus Isten csodáinak fölismerése. Én nem tudtam nem észrevenni az isteni csodákat életemben. Amikor a Gulág rabtelep erdőirtásán annyira legyengültem, hogy alig álltam a lábamon, félreértésből festő lettem. Tehát nem fejszével, hanem ecsettel működtem. 39 olajportrét festettem. Közben jól fölerősödtem. Vagy például az, hogy több mint öt éven keresztül éjszakánként nagy titokban hason fekve, a felső priccsen, lengyel rabtársaimtól kapott oplatka-ostyával és a kaukázusi szőlőszem kinyomásával misézhettem. Hát nem csoda ez egy ateista országban?

– A karácsony adta elsősorban a beszélgetésünk apropóját, mégsem mehetünk el amellett, hogy december 23-án töltötte be századik életévét. Ez nagyon keveseknek adatik meg. Gondolkozott azon, hogy önnek mégis miért? Lehet összefüggés a – hadd nevezzük így – már-már golgotai életút, és a hosszú élet kegyelme között?

– Sohasem volt könnyű a keresztény tanítást megélni, de Jézus Krisztus nem kényelmes életet hozott, hanem küzdelmet és örök boldogságot.

Nos: ez utóbbit kívánja mindenkinek a százéves Placid atya.

Olofsson Károly, szerzetesi nevén Olofsson Placid
1916. december 23-án született Rákosszentmihályon.
A budapesti Szent Benedek Bencés Gimnáziumban tanult, 1933-ban lépett be a bencés rendbe. Pannonhalmán teológiát, a müncheni Lajos Miksa Egyetemen német nyelvet tanult, majd 1939-ben Budapesten magyar-német-bölcselet szakos tanári oklevelet és doktorátust szerzett. Ebben az évben szentelték pappá.
1945 őszén részt vett a nemzetgyűlési választási küzdelmekben, ezért a baloldali újságok sajtóhadjáratot indítottak ellene. Áthelyezték Pannonhalmára, de 1946. június 5-én az Államvédelmi Hatóság letartóztatta. Megpróbáltak vallomást kicsikarni belőle egy nagyszabású koncepciós per megindításához, majd szovjet kihallgatók kezére adták.
A szovjet katonai bíróság terrorcselekmény koholt vádjával 1946 szeptemberében a Szovjetunió munkatáboraiban letöltendő tíz évig tartó szabadságvesztésre ítélte. A Gulágra internálták, egy mordvinföldi táborba vitték.
1955 novemberében térhetett haza Magyarországra. Szabadulását követően sem papként, sem tanárként nem dolgozhatott. Volt fizikai munkás egy ládagyárban, majd tizenkét évig betegszállító, később mosodai munkás, végül mosodavezető. Innen ment nyugdíjba 1977-ben.
Papi hivatását sokáig csak titokban gyakorolhatta. A hetvenes évek közepétől kisegítő lelkészként dolgozik a budai (Ciszterci) Szent Imre Plébánián.