Egy népi író a fővárosban

Madár János költő, könyvkiadó, kulturmindenes, a Magyar Újságírók Közösségének alelnöke, a Kelet Felől című folyóirat alapító főszerkesztője, a Magyar Írószövetség választmányi tagja.

– Akkor menjünk vissza a kezdetekhez. Hogyan kerültél kapcsolatba az irodalommal, a költészettel?

– Azt tudni kell rólam, hogy Balkányban születtem, már gyermekkoromban elkezdtem írni, ha úgy tetszik, korán kezdtem próbálgatni a szárnyaimat. A költészet hamar a bűvkörébe vonzott. Elsőként Váci Mihály, Ratkó József, Krúdy és Bessenyei munkásságával ismerkedtem meg. Ezt követően, az első publikációim idején, megismerkedtem Juhász Ferenc, Rákos Sándor és Nagy László műveivel, továbbá fokozatosan bepillantást nyertem a kortárs magyar irodalomba. Gál István Kossuth-díjas író édesapja volt a tanárom, akinek nagyon sokat köszönhetek, mondhatni, ő indított el a pályámon, de ugyanezt mondhatom el Nagy Lászlóról és Rákos Sándorról, akik értékes szakmai útmutatással szolgáltak a számomra. Örök példaképek, leveleiket még mindig őrzöm.

– Amellett, hogy rendszeresen publikálsz a legismertebb irodalmi folyóiratokban, temagad is szerkesztője vagy a Kelet Felől című lapnak.

– Valóban, az Új Forrástól kezdve, az Alföld, a Napjaink, a Forrás, a Kortárs, a Magyar Napló stb. is publikálta már a verseimet.
A Kelet Felől három évtizede indult, pontosabban szólva indítottam, és máig a főszerkesztője vagyok. Sajnos az anyagiak, vagyis annak hiánya nagyban megnehezíti a dolgomat, de büszkén mondhatom, hogy a folyóirat, immáron harminc éve, többé-kevésbé rendszeresen megjelenik. Fő célom a népi, nemzeti írók munkássága által teremtett érték megőrzése és továbbadása. Ugyanakkor a folyóirat címe, utalva Váci Mihály versére, a magyar nép eredetét, történelmét is jelzi.

– De nem csupán lapkiadással foglalkozol, te vagy az alapítója és vezetője a Rím Kiadónak, emellett irodalmi közösséget vezetsz, írótábort szervezel. Hogy jut időd ennyi mindenre?

– Ha az ember igazán szeret valamit, időt mindig talál rá, magyarán szólva, amit szeretek, arra mindig van időm. A Rím Kiadó több mint harminc éve működik, s ezalatt közel háromszáz kötetet jelentettünk meg, többek között olyan szerzőktől, mint Váci Mihály, Bessenyei György, Móricz Zsigmond, Szabó Pál, Czine Mihály, Nádasdi Éva, Hargitai Gyula stb. A kezdetektől fontosnak tartjuk, hogy minden segítséget megadjunk a pályakezdőknek. Többen is a folyóiratban publikálhattak először, és vannak, akiknek már kötetüket is megjelentettük.
Negyvenhárom éve szervezem és vezetem a Tokajban működő Szabolcsi Írótábort, ahol minden nyáron nyolc napon át mintegy száz fő szokott részt venni.

– Manapság egyre nehezebb a helyzetük a hagyományos kiadóknak, főként, ha azok a szépirodalomra szakosodtak. A Rím Kiadónak hogy sikerül a fennmaradás?

– Igen, valóban nehéz dolgunk van, folyamatosan pályázunk, váltakozó sikerrel. Az így elnyert összeg kevés a kiadó zavartalan működtetéséhez, ezért igyekszünk más forrásokat is keresni, önkormányzatok, alapítványok, cégek és magánszemélyek támogatásával tudjuk megjelentetni az újabb köteteket. Nyolc éve indult az Arcok és Énekek című antológia, melyet évente jelentetünk meg. Célunk, hogy az országosan ismert és kevésbé ismert, netalán pályakezdő szerzők együtt szerepelhessenek, ezáltal egyfajta műhelyt teremtve.

– Beszélgetéseink során sokszor említetted, hogy neked küldetésed van, ezért alapítottad a folyóiratot és a kiadót is, de emellett jelentős irodalomtörténeti gyűjteményt hoztál össze. Mi lesz ennek a jelentős anyagnak a sorsa?

– Igen, valóban így van. Mindig is fontosnak tartottam a magyarság tárgyi és szellemi értékének megőrzését és továbbadását. Évtizedek óta folytatom a fellelhető irodalmi értékek összegyűjtését. Levelek, kéziratok, hagyatékok képezik ezt a gyűjteményt, főként Váci Mihály, Czine Mihály, Szabó Pál, Hargitai Gyula, Jobbágy Károly, Pál József, Galambos Lajos dokumentumait gyűjtöm. Ezt a hatalmas anyagot már felhoztam Budapestre, az a tervem, hogy mint állandó gyűjtemény, alapítok egy múzeumot. Ennek helyszíne a VII. kerületben lévő Erőművház, ahol az Erzsébetvárosi Irodalmi Gyűjtemény is található. Ebben a munkában sok segítséget kaptam a művelődési ház dolgozóitól.

– Említetted, hogy már gyerekkorodban elkezdted a versírást, az első köteted mégis elég későn jelent meg. Mi ennek az oka?

– Eddig kilenc könyvem jelent meg, az első 1984-ben Nyíregyházán, Szóljatok rám címmel. Ekkor éreztem, hogy itt az idő. Még ebben az évben kijött a második verseskötet is, amelynek a Kövek szólítanak címet adtam. Nem akartam elsietni a könyvkiadást; a mennyiséggel nem lett volna gond, hiszen folyamatosan írtam és publikáltam.
Elkészült az új kézirat is, amely Balkányi elégiák címmel kiadásra vár.

– Mi ketten Füzesi Magda révén ismerkedtünk meg egymással, de te hogyan kerültél kapcsolatba a Kárpátalján művelt magyar irodalommal, szülőföldem irodalmáraival?

– Évek óta állandó szerzője vagyok az Együttnek, ez talán nem véletlen, hiszen régi barátság fűz Vári Fábián Lászlóhoz. Laci mellett szoros kapcsolatba kerültem még Füzesi Magdával, de barátságban vagyok Nagy Zoltán Mihállyal és Dupka Györggyel is. Később, főként az Ünnepi Könyvhéten megismerkedhettem a fiatalabb korosztály képviselőivel is, mint Lőrincz P. Gabriella vagy Bakos Kiss Károly. Nyíregyházi éveimben megismerkedtem a kárpátaljai irodalmi és szellemi élettel, itt találkozhattam többek között Balla Lászlóval is.
Vári Fábián Lászlóval, aki tagja a Magyar Írószövetség választmányának, évek óta együtt dolgozunk a különféle bizottságokban. Foglalkoztam többek között az ő munkásságával is, e témában legutóbb a Hitelben jelent meg egy tanulmányom.

– Az Írószövetség tavaly december 10-én megtartott tisztújító közgyűlése megerősítette helyedet a választmányban. Sajnos a magyar irodalmi élet (is) megosztott, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy egyidejűleg több szakmai szövetség is működik. Neked mi erről a véleményed?

– A megosztottság tagadhatatlan, de szerencsére megtörtént az enyhülés, van közeledés. Sőt, néhányan már vissza is léptek, de sajnos a megosztottság ezzel együtt is megmaradt, ami nagyon káros a magyar irodalomra nézve. Egyes szerzők ellenségesen viseltetnek irántunk, ami számos írásukban is tetten érhető. Ez végtelenül elszomorít, mert úgy gondolom, az irodalomnak éppen a békét, a szeretetet, az erkölcsöt kellene hirdetnie. Ezt sugallta, ezt tanította Veres Péter, Németh László, József Attila, hogy csak néhány nevet emeljek ki irodalmunk nagyjai közül.

– Szerinted mi az oka az ellenségeskedésnek? Politikai, világnézeti, vallási, lelkiismereti ellentétek vagy valami más?

– Szerintem igazi okai nincsenek. Számomra az, hogy írók, gondolkodó alkotó emberek egymásnak feszülő szekértáborokba tömörülnek, egyszerűen megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan. Hiszen az alkotó embernek, de általában az embereknek, egymást kellene segíteniük abban, hogy minél értékesebbet, szebbet, jobbat hozzanak létre. Az írónak példával kell elöl járnia, és nem rossz példával. Én mindig örülök a pályatársaim sikerének.
Szerintem ez az ellentét nem lehet szakmai, hiszen a szekértáborok minden szakmai alap és kimerítő indok nélkül mondanak negatív véleményt, és marasztalnak el írókat: Veres Péter, Váci Mihály, József Attila, Tamási Áron, Sinka István, Wass Albert, Nyírő József, hogy csak néhány fontosabb nevet említsek.
Én örömmel fogadom az önmagukat modernnek nevező írók munkáit, ha azokban akárcsak egy hiteles sor is olvasható. Számomra a hitelesség és nem más dönti el, hogy mi az írói érték. Mélységesen elítélem a személyeskedést.

– Szó esett az Írószövetség közgyűléséről: végül továbbra is Szentmártoni János maradt az elnök, viszont a választmányban számos változás történt. Mit jelent ez a jövőre nézve?

– A korábbi tagok többségét újraválasztották, de néhány esetben valóban történt személycsere, bekerült például Agócs Sándor, akinek nagyon örülök, hiszen költőként, kiadóként, a lakiteleki szellemi műhely tagjaként bizonyította tehetségét és tisztességét. Érthetetlen számomra, hogy nem kerültek be a Magyar Írószövetség választmányába a kortárs irodalom olyan neves személyiségei, mint Tari István, Babus Antal, Turczi István, Papp Endre, Bágyoni Szabó István, Benke László, Tóth Éva, Bobory Zoltán, Hegedűs Imre János, Takaró Mihály, Elek Tibor, Nagy Gábor, Németh Péter Mykola, Domonkos László, Elmer István, Tábori László.

– Te nép-nemzeti írónak vallod magad. A népi írók öröksége milyen formában van jelen a kortárs irodalomban? Mennyiben befolyásolja ez az örökség az Írószövetség irányvonalát?

– Tavaly volt az 1956-os forradalom 60. évfordulója, ami még inkább indokolttá tette és teszi a magyar értékek hangsúlyozását. Számos megemlékezés, program foglalkozik a témával, de én mégsem érzem ezt elegendőnek, mert azontúl, hogy megemlékezünk, semmi lényegeset nem teszünk. Az íróknak fontos szerepük van abban, hogy életben tartsák 56 emlékét, mindent meg kell tennünk, hogy a napjaink és a jövő nemzedékei számára megőrizzük a szabadságharc eszméit. Meglátásom szerint az Írószövetségnek sokkal többet kellene tennie annak érdekében, hogy megőrizzük és átadjuk a Németh László, Czine Mihály, Sinka István vagy akár Csoóri Sándor által képviselt eszmeiséget. S ami az Írószövetség számára a legfontosabb feladat lenne, hogy odafigyeljen valamennyi, az irodalomban jelentkező új törekvésre, megtalálja a helyes arányt, hogy a tehetség semmiképpen ne vesszen el.

– Említetted Csoóri Sándort. A tavalyi év során hatalmas veszteség érte a magyar irodalmat, hiszen Csoóri mellett elvesztettük Esterházy Pétert, Oláh Jánost is.

– Sajnálatos, de ez az élet rendje, viszont ezen nagyságok írói örökségének méltó ápolása kötelességünk.

Köszönöm a beszélgetést.

Lengyel János
Kárpátalja.ma