Bodor Ádám: Verhovina madarai

Tizenkét évvel Az érsek látogatása után, Verhovina madarai címmel újabb Bodor Ádám-prózakötet jelent meg. Igaz, hogy 2001-ben publikálta A börtön szaga című interjúkötetét és 2010-ben Az utolsó szénégetők című tárcagyűjteményét, de „igazi” prózára mégis több mint egy évtizedet kellett várnunk.

Verhovináról a pártállami Magyarországon mindenkinek egy kismotor jutott eszébe. A vidéki fiúk számára a hetvenes években ez az olcsó motorkerékpár a szabadság szinonimája is volt, hiszen át lehetett menni vele a szomszéd faluba csajozni, vagy a közeli nagyvárosba egy koncertre. Mégis, Bodor Ádám történetében Verhovináról nem a szabadság, hanem a magára hagyottság juthat eszünkbe.

Verhovina tájegység Kárpátalja északkeleti részén és a motorbiciklire nem is esik utalás Bodor Ádám „barnamezős” könyvében. Technológián kívül eső vidéken járunk, ugyanakkor már a regény harmadik sorában említés esik egy Stihl fűrészről. Márkanevekről aztán nem sok szó esik a verhovinai tájkonstrukcióban, annál nagyobb szerep jut a láthatatlan névgenerátornak, amit Bodor Ádám évtizedek óta nem tud kikapcsolni. Szinte belefájdul az ember feje, ha vissza akarja idézni a figurák nevét. Anatol Korkodus, Brigitta Konuvalov, Zsedu Baba, Damasskin Nikolsky, Eronim Mox… De legalább ezúttal megcsillan Bodor humorérzéke, és reflektál névadási szokására… „ Mégis, mit gondolsz, van ilyen név? Elhiszed, hogy a saját neve, vagy csak úgy kitalálták neki.” A szláv, ruszin, román hangzású neveknek nincs nyelvi identitásuk, indifferensek és nem könnyítik meg az olvasó dolgát, ha komolyan akarja venni mondjuk azt, hogy áramütött gyerekek testére valaki drótokat csavar, hogy a sikertelen villámcsapás után meghaljanak…

Ahogy érthetetlen az is, hogy a szívós romlás jeleit mutató, végtelenül szegény tájban miért olvashatunk barokkos konyhai csendéletekről, hiszen azon a vidéken, ahol egy kicsorbult rozsdás buletin sincs (csak Stihl fűrész), ott hogy a fenébe fogyasztanak olyan finomságokat, amit a Pomo D’ oróban és a Costesben is csak ünnepnapokon adnak.

„A vacsora étrendje így szólt: tejszínes vadköményes leves csurgatott galuskával, majd kakukkfüves aludttejben pácolt, roston sült pisztráng petrezselymes burgonyával és fokhagymamártással, valamint kapros-ordás rántott palacsinta vörösáfonya-öntettel.”

Persze, ahogy egyre beljebb gyalogolunk a verhovinai rengetegben, ahol a végső pusztulás küszöbén billegő figurák még szórakoztatni is képesek, és már többször képzeletbeli rituális fürdőt vettünk Anatol Korkodus hévízforrásaiban, egyre jobban megszeretjük a könyvet. Pedig csúcsra van járatva a pusztulás egzotikuma, és a brutális történetek is olyan karamellizáltak lesznek, hogy olvasás közben kedvünk támad medvecukrot szopogatni.

Meglepő, hogy többször esik említés magyarokról, a magyar identitás nyomairól.

„De Verhovinán mindig kevesen laktak magyarok, itt Jablonska Poljanán pedig alig, belőlük is mára sárguló, porladó lapokkal csak néhány régi könyv maradt.”

Az animális szinten élő szereplők élete egyszerűen csak eltelik társasjátékkal, finom étkek elfogyasztásával, felesleges vízméréssel. Tudják, hogy itt, a Közép-Európa peremén a feje tetejére állított idilljüknek egyszer véget kell érnie…

„Igazából csak az idő múlását várjuk.”

Mert nem olyan ártatlanok ők…. Például a Roswitha nevű kislány, Anatol Korkodus „házi állatkája”, akit órákig öltöztetett és babusgatott, nos erről mindenkinek a pedofília jut eszébe, nem véletlen, hogy Bodor aztán azt írja, hogy: bár egy ágyban aludtak és Anatol Korkodus csodálta a halmait, de csak nézte…

A közeli nagyvárosok hatóságai hamarosan behatolnak a brutálisan meseszerű körzetbe és betetőződik a gasztro-apokalipszis, tejszínes vadköménylevessel, zsályafüstben piruló pisztránggal.

A szándékolt ismétlésekkel és humorral átszőtt, nagyon is szerethető történet a szokásos Bodor-féle tájépítészet gesztusaival operál, a szerzőnek mégis sikerült új világot teremtenie a Kárpátokon túli, szanálásra ítélt bányavidéken, sikerült megalkotnia egy összegző, szürreális mesét, melyben az apokalipszist is Eronim Mox szakácskönyvébe írták, de a világvége helyett aztán a rozsdafarkúak jönnek el. Talán azért, mert itt az apokalipszis már korábban eljött.

Poós Zoltán

Forrás: Kultura.hu