Európában élhetett a csimpánz és ember utolsó közös őse?

Egy 7,2 millió évvel ezelőtt élt emberszabású élőlény Görögországban és Bulgáriában fellelt kövületei alapjaiban módosíthatják tudásunkat az ember származásáról, megkérdőjelezve azt az elméletet, miszerint az emberi családfa Afrikában fejlődött ki.

Az emberszabású majmok és az ember egy nemzetközi kutatócsapat eredményei szerint jó néhány százezer évvel korábban vált el egymástól, mint ahogyan eddig feltételezték. A Madelaine Böhme (Tübingeni Egyetem) és Nyikoláj Szpasszov (Bulgáriai Tudományos Akadémia) vezette új kutatásban a szakemberek a Graecopithecus freybergi két kövületét vették szemügyre korszerű módszerekkel, és arra a következtetésre jutottak, hogy azok előemberekhez tartoztak.

A PLoS One folyóiratban, két tanulmányban ismertetett eredményeik továbbá azt sugallják, hogy az ember családfájának leválására a mediterrán térség keleti részén, nem pedig Afrikában került sor.

A modern csimpánz az ember legközelebbi élő rokona. A paleoantropológia egyik igen vitatott kérdésköre, hogy pontosan hol élt a két csoport utolsó közös őse. A kutatók mostanáig azt feltételezték, hogy a csimpánz és az ember 5-7 millió éve vált el egymástól, és az első előemberek Afrikában fejlődtek ki.

A csapat a Graecopithecus freybergi hominida két ismert maradványát vette szemügyre: egy alsó állkapcsot Görögországból és egy felső előzápfogat Bulgáriából. Számítógépes tomográfiával leképezték a fosszíliák belső struktúráját, és feltárták, hogy a fogak gyökere nagyrészt egyesült.

A Torontói Egyetem közleménye idézte Böhmét, akinek szavai szerint, míg az emberszabású majmoknak általában kettő vagy három különálló, esetleg szerteágazó foggyökerük van, a Graecopithecusé összetartó és részben egyesült. Ez a jellegzetesség a modern emberek, a korai emberek és számos előember, többek között az Ardipithecus és az Australopithecus ismertetőjegye.

Az El Graeco becenévvel illetett alsó állkapocs további, a foggyökeret érintő adatokat szolgáltat, azt sugallva, hogy a Graecopithecus freybergi talán az előemberek közé tartozott. A kutatók szerint ezáltal nem kizárt, hogy az emberi családfa legidősebb ismert tagja lehet.

Ezenfelül, a Graecopithecus több százezer évvel korosabb a legidősebbnek tartott, potenciális afrikai előembernél, a 6-7 millió éves, Csádban talált Sahelanthropusnál. A kutatócsapat a Graecopithecus maradványait tartalmazó görög és bolgár üledékrétegek korát fizikai módszerekkel határozta meg, és majdnem megegyező kort – 7,24 és 7,175 millió év – kapott mindkét fosszíliánál.

A tudományos közösség régóta úgy tartja, hogy a homininák Afrikában fejlődtek ki. A Balkánról származó Graecopithecus-fosszíliák viszont azt sugallják, hogy a Földközi-tenger keleti térségéből származhat az emberi családfa.

A szerzők hangsúlyozták, hogy az eredmények nem kérdőjelezik meg fajunk, a Homo sapiens eredetét: mintegy 200 ezer éve jelent meg először Afrikában, majd később hódította meg a világ egyéb területeit is. Böhme szavai szerint fajunk Afrikában fejlődött ki, viszont családfánk talán nem. Úgy hiszi, eredményeik radikálisan módosíthatják ismereteinket a korai ember/hominina származásáról.

A Homo sapiens csak a legutóbbi képviselője a hosszú fejlődést felmutató hominina családfának, amely rengeteg emberszabású fajjal kezdődött, ezeket aztán egyre inkább emberszerű jellegzetességekre szert tett fajok követték a sorban. David Begun, a Torontói Egyetem szakembere szerint a lehetőség, hogy az elválás nem Afrikában következett be, nem mond ellent annak az elméletnek, hogy a későbbi homininafajok ott fejlődtek ki.

“Tudjuk, hogy sok afrikai emlős valójában Eurázsiában fejlődött ki és körülbelül akkor hódította meg Afrikát, amikor a Graecopithecus élt” – tette hozzá.

Ami a Kelet-Afrikából kivándorlás elméletét illeti, az előemberek evolúcióját a szakemberek szerint a drámai környezeti változások segíthették elő. A Böhme vezette kutatócsapat azt is feltárta, hogy a Szahara több mint hétmillió éves. Erre azt követően jutottak, hogy geológiai elemzésnek vetették alá a fosszíliákat hordozó üledékeket.

Bár földrajzilag igencsak távol esnek a Szaharától, a vöröses színű hordalékok nagyon finom szemcsézettségűek, sivatagi porként sorolhatóak be. Az urán-, tórium- és ólomizotópokat megvizsgálva a szemcsékben 0,6 -3 milliárd évre tették korukat, eredetüket pedig Észak-Afrikára vezették vissza.

A poros üledék emellett nagy mennyiségben tartalmaz különféle sókat. A kutatók szerint adataik először dokumentálják a Szahara terjeszkedését a 7,2 millió évvel ezelőtti időszakban, amikor is a sivatagi viharok a vörös, sós port a Földközi-tenger északi partjára szállították. Ez a folyamat ma is jól megfigyelhető.

Arra is fényt derítettek, hogy a Szahara fejlődésével egyidejűleg Európában szavannabiom alakult ki. Új módszerek kombinálásával mikroszkóppal vettek szemügyre faszéntöredékeket és növényi szilikátrészecskéket, az úgynevezett fitolitokat. Ezeknek többsége a jelek szerint füvekből származik, különösképpen olyasfélékből, amelyek a C4-utas fotoszintézist követik, manapság ilyenek a trópusi füves területek és a szavannák. A C4-füvek globális terjedése nyolcmillió éve kezdődött az indiai szubkontinensen, jelenlétük Európában korábban ismeretlen volt.

Szpasszov szavai szerint a fitolitadatok bizonyítékot nyújtanak a súlyos aszályokra, míg a faszén vissza-visszatérő tüzekről mesél. Összességében rekonstruálni tudtak egy szavannás környezetet, amely megerősíti a Graecopithecus mellett fellelt zsiráf-, gazella-, antilop- és rinocéroszfosszíliák létjogosultságát.

Böhme hozzátette, az észak-afrikai sivatag kezdődő kialakulása több mint hétmillió éve, valamint a szavannás területek terjedése Dél-Európában központi szerepet játszhatott az ember és a csimpánz elválásában.

A Graecopithecus egyébiránt igen rejtélyes faj, mivel nagyon kevés kövületet találtak tőle. Testmérete nagyjából egy nőstény csimpánzénak felelt meg, viszonylag száraz, fás-füves környezetben élt, ami hasonlított a mai afrikai szavannára.