Mi újság, beregszászi színház?

Évadzárás a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházban

A 24 évvel ezelőtt alapított társulat az idők során számos szakmai-személyi változást ért meg. Egy mondatban, röviden összefoglalni nem is igen lehet ezeket a történéseket. Annyi bizonyos, hogy 2016 őszétől Kacsur András színész személyében új igazgatója van az intézménynek, s hogy a kárpátaljai magyarság egyik kulturális bástyájaként számon tartott színház az ő irányítása alatt is megőrizte kultúraápoló, közösségformáló szerepét. A mögöttük álló, 2016/17-es színházi évadról és a tervekről kérdeztük a színidirektort.

– Majd’ húsz éve vagy színészként tagja a társulatnak, s közel egy éve már a vezetői teendőket is te látod el az intézményben. Milyenek az eddigi igazgatói tapasztalataid?

– Nem is gondoltam volna, hogy a színház intézményként attól működik, amit az új beosztásomban, az irodai-adminisztratív részlegen tapasztaltam. Teljesen új oldaláról ismertem meg a színházat. A szövegtanulás vagy a táncpróba, a díszlet-összeállítás, a színpad körüli teendők mind-mind nagyon fontos dolgok, nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy egy színház lélegezzen, de ahhoz, hogy életben maradjon, rengeteg háttérmunkára, egyeztetésre van szükség. Jóllehet, kicsi teátrum vagyunk, kevés alkalmazottal, mégis napi szinten rengeteg odafigyelést igényel az intézmény. Az igazgatói tevékenység mellett továbbra is ellátok színészi feladatokat, ami nem túl nagy segítség az igazgatói munkában.

Úgy indultam neki az egésznek, hogy vannak ötleteim, terveim, s most már lesznek lehetőségeim is. Most pedig úgy látom, hogy az ötleteim és a terveim bizony erős korrekcióra szorulnak, mert valóban vannak lehetőségeim, de azokat a terveket több szempontból is meg kell vizsgálni, hogy helytállóak-e, nem ritkán módosítani kell rajtuk ahhoz, hogy kivitelezhetőek legyenek. Eddig nem láttam bele az igazgató munkájába. Nem tudtam, mennyi feladattal kell szembesülnie napról napra, és nemcsak a darab bemutatásáig, hanem azon túl is.

– Milyen feladatokra gondolsz elsősorban?

– A színpadi előadásnak a premierig a színész részéről van élete, az, hogy játsszuk a közönségnek. Itt, az adminisztrációs részlegen a bemutató után is folytatódik a munka, hiszen itt kell összesíteni, hogy mennyi kiadás volt, hogyan tudunk elszámolni. Emellett statisztikai adatokat kell összegyűjteni, hiszen állami színház vagyunk, illetve amint elkészül egy előadás, az irodában közben már dolgozunk a következő projekten. Átfedések jönnek létre, egymásra csúsznak a feladatok, kettő-három-öt. Klassz dolog kormányosnak lenni, mert felelősségteljes, szép munka, de állandóan viharban kormányozni nem túl vidám dolog, és én még mindig úgy érzem magam, hogy nem csitul a tenger, és nem ragyog a nap. Hol kisebb hullámok ostromolják a bárkát, hol nagyobbak. Még mindig nagyon oda kell figyelnem, mit, miért és hogyan csinálok. Egy kicsit talán könnyebb lett az elmúlt hónapok alatt, de éppen csak egy kicsit.

– Az eredmények azt mutatják, a viharban is megy a munka, hiszen az elmúlt évadban több bemutatóra is sor került Beregszászban.

– Négy bemutatóval számoltunk ősszel, ebből mind meg is született, igaz, csúszásokkal. Szeptemberben az Igazánt, novemberben a Hubertuszt, májusban a Gerendák, júniusban pedig a Remete és Hatujjú című előadást mutathattuk be. Ez még mindig több, mint a korábbi évek bemutatószáma. Kellő kisegítőszemélyzet, technikai eszközök híján ez túl nagy tempó volt a színház minden munkatársának, nemcsak a színészeknek. Hiszen az új előadások mellett a régebbi közönségdarabokat is játsszuk. Ez szabadnapokat vett el a színészektől, a munkatársaktól; vagy épp a próbafolyamatba ékelődtek, így a készülő produkciótól vették el az időt, mert mind a négy új előadásban nagyjából ugyanaz a 10-12 színész szerepel.

Az elmondottak miatt a jövő évadban kevesebb bemutatót tervezünk, már csak azért is, mert várhatóan 2017 nyarától felújítás kezdődik a színház épületében, ami nem biztos, hogy segíti a munkát, viszont mindenképpen úgy fogjuk alakítani, hogy ne is hátráltasson a színházi tevékenységben minket.

– Milyen gyakorisággal játszott Kárpátalján a színház az elmúlt évadban?

– Ebben a szezonban több mint harmincszor játszottunk itthon, és körülbelül ugyanennyi alkalommal külföldön, leginkább Magyarországon. Azaz Kárpátalján havonta átlagosan háromszor-négyszer, főként Beregszászban. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) által kért és finanszírozott turné során Ungvárra, Nagyszőlősre és Técsőre is elvihettük az Igazán című előadásunkat, a magyar kultúra napján a Hubertuszt mutattuk be Ungváron. Június végén pedig Visken zártuk az évadot.

– A korosztályt tekintve kik járnak színházba Beregszászban?

– Az előadásaink elsősorban felnőtteknek szólnak, de vannak gyermekeknek szóló darabjaink is, igaz, utóbbiból jelenleg mindössze egy van sajnos műsoron. Pedig van igény a gyermekelőadásokra, járnak színházba ők is. Az ördög három arany hajszála című mesefeldolgozást idén többször játszottuk. Számtalan iskola és óvoda jelezte, hogy szeretnének részt venni az előadáson, így szinte mindegyik beregszászi magyar tannyelvű iskola tanulói látták a darabot, illetve a Beregszászi és a Nagyszőlősi járás sok iskolása-óvodása tekintette már meg az előadást. Nem tudom, hogy milyen kelletlenül jönnek esetleg néhányan közülük színházba, hiszen mégis elég ijesztő dolog, hogy nem vidámparkba vagy fagylaltozni invitálják őket, hanem színházba, de amikor itt vannak, akkor bizony hat rájuk a varázslat. Ők még nagyon érzékenyek mindenre, ami varázslatos – és varázslatos, hiszen végigülik az előadás bő egy óráját.

Jellemző emellett az is, hogy egyházi, kulturális szervezetek, nyugdíjasklubok tagjai foglalnak csoportosan jegyet előadásainkra, így szerveznek közös programot maguknak.

A látogatottság tekintetében nincs okunk panaszra, hiszen szinte mindig teltház, sőt pótszékes teltház előtt játszunk.

– Vannak-e tervek arra nézve, hogy Beregszászon kívül más kárpátaljai helyszínen, esetleg helyszíneken is rendszeressé váljanak a színház előadásai?

– A Beregszászon kívüli helyszínek technikai felszereltsége sajnos még mindig nem kielégítő, ami korlátozza a színházi előadás élvezhetőségét. Természetesen megoldhatjuk saját fény- és hangberendezéseinkkel, de az nem olyan minőségű élményt biztosít, mint egy ottani, telepített géppark. Emellett ezen lehetséges helyszínek tulajdonosainak, fenntartóinak – lévén szó állami vagy önkormányzati ingatlanokról – sokszor arra sincs keretük, hogy az épületet megfelelően felfűtsék. És most nem a színészekre gondolok elsősorban, hanem a nézőkre, akik egy-egy esemény alkalmával odalátogatnak. Nagyszőlősön például nincs megfelelő helyszín. Be szoktunk szorulni a kultúrház elég picinyke színpadára. Általában nagyszínpadi előadásokkal szolgálunk a közönségnek, melyek megkövetelnek bizonyos színházi kereteket és technikai feltételeket. Tornaterembe nem tudunk elmenni: nem sötétíthető, visszhangos stb. Kicsi klubhelyiségben nem férünk el, hiszen díszleteink vannak. Momentán nem tudunk azzal számolni, hogy új helyszíneken jelenünk meg, akár évente egyszer, de szeretnénk, ha idővel erre is lenne lehetőség, mert a közelmúltban is érkezett hozzánk több ilyen jellegű megkeresés.

– A kárpátaljai felkérések mellett külföldi meghívásoknak is eleget tesz a színház. Hol vendégszerepeltetek az elmúlt évadban? Mit jelent ez a színház életében?

– A budapesti Nemzeti Színházban fordulunk meg, ezt említem elsőként. Mint tudjuk, annak az intézménynek az igazgatója Vidnyánszky Attila, aki egyben társulatunk alapítója, hosszú évek óta főrendezője, színházi nevelője, aki azzal is kisegíti színházunkat, hogy játszási lehetőséget biztosít a Nemzeti színpadán. Ez a tekintetben is jó, hogy a régi, 8–14 évvel ezelőtt született előadásaink ennek köszönhetően még mindig életben vannak, hiszen egy-két havonta játszunk azok közül is. Másrészt a rutin akkor marad meg, ha az ember időről időre gyakorolja azt, amit csinál. Például arra gondolok, hogy egy-egy előadás díszletét valahogy be kell legózni a buszba. Ha kétévente egyszer kell, akkor mindenki elfelejti, hogy csináltuk, mi a sorrend. Ennek a néhány kiutazásnak köszönhetően azonban fizikai kondíció és szellemi frissesség is marad a színészekben.

Emellett tavaly novemberben A szarvassá változott fiút Párizsban, a Festival de Imaginaire fesztiválon mutathattuk be, s felléptünk – a többi közt – az idei debreceni DESZKA Fesztiválon is.

– Ebben az évben színház-pedagógiai programot is indított az intézmény. Mit takar ez a fogalom?

– A kétlépcsős színház-pedagógiai foglalkozás lényege, hogy középiskolások csoportosan megtekintik valamelyik előadásunkat. Másnap-harmadnap az előadásban szereplő színészek közül ketten-hárman egy moderátorral elmennek a diákokhoz, és közösen megbeszélik az előadást. A diákok feltehetik a kérdéseiket, elmondhatják észrevételeiket. Látszólag ez egy kicsit elidegeníti, kiábrándítja a nézőt, hiszen esetleg fény derül arra, hogy az előadásbeli férj és feleség nem is férj és feleség, viszont közelebb is hozza a nézőhöz a színházat, hiszen mindig jelen van ezeken a foglalkozásokon két-három színész is, akik már nem jelmezben, nem mint szereplők nyilvánulnak meg, hanem mint hús-vér emberek, vidékünk lakosa. Van érdeklődés ez iránt a program iránt, idén eddig hat alkalommal tartottunk hasonló foglalkozást gimnáziumokban, középiskolákban.

– Mik a tervek a nyár hátralévő részére?

– Júliusban fellépünk a kapolcsi Művészetek Völgye fesztiválon, majd a Gyulai Várszínházban. Aztán pihenünk kicsit, hogy ősszel újult erővel vághassunk neki az előttünk álló évadnak.

Sin Edina

Kárpátalja.ma