Nagycsaládok Kárpátalján: a Bodnár család

Nagycsaládok Kárpátalján: a Bodnár család

 Igazi nemzetközi koprodukció valósult meg akkor, amikor az erdélyi származású, Magyarországra kitelepült Jolenda (Jolika) férjhez ment a kárpátaljai származású Jánoshoz, akivel a Nagyszőlősi járásban, Nevetlenfaluban telepedtek le. Itt nevelik öt gyermeküket, miközben családi vállalkozást vezetnek, és keresztény hitüket gyakorolva karitatív tevékenységgel igyekeznek jobbá tenni környezetüket.

Nevetlenfalui otthonukban beszélgettem velük. Ismerjük meg a Bodnár családot!

 

– Messziről kell elindulnunk, hogy eljussunk ahhoz a ponthoz, amikor találkoztatok.

Jolika: – Így van. Erdélyben, a Kolozsvár melletti Tordán születtem. Tizenegy éves voltam, amikor 1995-ben a családom a jobb élet reményében áttelepült Magyarországra. Rövid ideig Budapesten laktunk, majd Esztergomba költöztünk. Ott ismertem meg Jánost.

János: – Jómagam itt, Nevetlenfaluban nőttem fel a húgommal. Itt jártunk általános iskolába is. A szüleink a helyi termelőszövetkezetben dolgoztak. Aztán jött a krízis: a postára betett pénzünk elúszott, a kolhoz felbomlott. Munka és kereset nélkül maradt a család. Akkor már az Ungvári Művészeti és Közművelődési Koledzsben tanultam trombita szakon. Azonban magyarként nem éreztem ott jól magam, mert ukrán nyelven tanultunk, s az osztályfőnököm is erősen ukrán érzelmű volt. Ezért otthagytam az iskolát, s egy éles váltással teljesen más szakmát választottam: Técsőre mentem, ahol TV-szerelő képesítést szereztem.

Emellett fényképészetet tanultam, és elvégeztem egy mezőgazdasági-gépjárműszerelő szakot is. Nagyapámék mezőgazdasággal foglalkoztak, tőlük sajátítottam el, hogyan kell a földet megművelni, saját zöldségeket termelni, s ezáltal egészségesebb életet folytatni.

Az iskola befejezése után letöltöttem a kötelező katonai szolgálatot, s Magyarországra mentem munkát vállalni. Ott ismerkedtem meg Jolikával.

 

– Hogyan emlékeztek vissza a találkozásotokra?

János: – Ugyanabban a háztömbben laktunk Esztergomban. Amikor megláttam, azt mondtam: „Te az enyém leszel!” Így is lett.

 

– Jolika! Mit szóltak a szüleid a választásodhoz?

Jolika: – Meglepődtek, és nem igazán örültek a döntésemnek. Ők azért hagyták el Erdélyt, hogy nekem jobb életet biztosítsanak. János pedig az erdélyinél is nehezebb helyzetben lévő vidékről származott. Eleinte emiatt több nézeteltérés is volt a szüleim és közte. Idővel azonban megszerették Jánost.

 

– Mennyi ideig tartott az udvarlás?

János: – Két évig. Utána összeházasodtunk. A nevetlenfalui római katolikus templomban tartottuk az esküvőt.

Jolika: – A határátlépéssel járó problémák – útlevél, vízum – miatt csak a szűk családom tudott jelen lenni az eseményen.

 

– Hogyan döntöttétek el, hogy hol fogjátok megkezdeni a közös életeteket?

Jolika: – Amikor összeházasodtunk, Magyarországon a Medgyessy-kormány volt hatalmon. Nagyon nem tetszett nekünk a politikájuk, s nem akartunk egy olyan országban élni és gyermeket vállalni, amelyet ők irányítanak. Ezért úgy döntöttünk, hogy Kárpátalján, Nevetlenfaluban telepszünk le. Nem bántam meg. Beleszerettem ebbe a vidékbe, otthon érzem itt magam. Megfogott az itteniek tiszta tekintete, az, hogy ragaszkodnak a hagyományaikhoz, a istentiszteleten való részvételhez és a vasárnapi ebédhez. Ezt egy magyarországi városban már nem élhetjük át. Sok barátom, kedves ismerősöm lett Kárpátalján. A gyermekeinket is nagyobb biztonságban, becsületben és lelki tisztaságban tudjuk itt felnevelni. Nincs rajtunk olyan nyomás, mint amilyet Budapesten megtapasztaltam.

 

János: – A nagyszüleimtől rám maradt házba költöztünk be, ezt újítjuk, szépítjük azóta is.

 

– Különböző vidékről, eltérő kultúrkörnyezetből származtok. Hogyan ment az összecsiszolódás?

Jolika: – Az első perctől kezdve jól megértettük egymást, megvolt köztünk az összhang.

János: – Csak a beszédünkben fedeztünk fel különbséget. Még az ízek is hasonlóak.

Jolika: – Egyes ételeket magammal hoztam, másokat itt ismertem meg. Korábban sohasem láttam grecskát. Ma az egyik kedvenc ételem.

 

– Hány gyermeket terveztetek?

Jolika: – Már a jegyesoktatáson közöltük, hogy négy gyermeket szeretnénk. Az atya, akivel beszélgettünk, helyeselte a döntésünket. Azt mondta, hogy kell egy gyermek az apának, egy az anyának, egy a hazának s egy az egyháznak.

 

– Tulajdonképpen „túlteljesítették” a tervet.

Jolika: – Igen. A legnagyobb gyermekünk, Kinga 14 éves. Őt egy gyermekkori barátom, Rácz István atya, jelenleg sárosoroszi római katolikus plébános keresztelte meg itt a családi házban. A második és harmadik lányunknak, a most 12 éves Dorinának és a 10 éves Zsófinak is ő szolgáltatta ki a keresztség szentségét. A negyedik éves Jánoshoz és hároméves Blankához azonban Majnek Antal püspök atyát hívtuk, aki vállalta, hogy a negyedik gyermektől ő keresztel.

 

– Hol jöttek világra a gyermekek?

Jolika: – Az első gyermekünk Beregszászban született, a többieket a nagyszőlősi szülészeten hoztam a világra. Kingával Magyarországra jártam terhesgondozásra, s úgy is terveztük, hogy ott fogok szülni. Ám a román állampolgárságom miatt a szülés után három hónapig az anyaországban kellett volna tartózkodnom ahhoz, hogy utána a megfelelő okmányokkal Ukrajnába hozhassam a gyermekünket. Azonban ilyen sokáig nem akartam távol lenni, így inkább a beregszászi kórházat választottam. Sírva fakadtam, amikor megláttam a szülészetet. Hála Istennek minden rendben volt. A többi gyermeknél már a nagyszőlősi kórházba mentünk, amelyet időközben felújítottak. A szülészorvosommal is elégedett voltam. A gyermekeinket természetes szüléssel hoztam világra, pedig mindegyik születési súlya meghaladta a négyezer grammot.

 

– Az apuka bent volt a szülőszobán?

János: – Amikor a nagyobbak születtek, még nem volt erre lehetőség, a legkisebb gyermekünknél pedig olyan gyorsan történtek az események, hogy mire felértem a szülészetre, meg is született Blanka.

 

– Itthon kinek a segítségére számíthattatok a gyermeknevelésben?

Jolika: – Leginkább anyósom segít nekünk, illetve János is kivette a részét a feladatokból, pelenkázta, fürdette a babákat. Emellett ő hozta a gyerekeknek a tápszert Romániából vagy Magyarországról. Mindig jól át kellett gondolnunk a bevásárlólistát, hiszen Kárpátalján nem tudtunk mindent beszerezni, amire a családnak szüksége volt.

 

– S ha a gyerekek betegek?

János: – Nevetlenben több mint tíz éve nincs orvos. Eddig, ha szükséges volt, Nagypaládra mentünk orvoshoz. Azonban akihez eddig jártunk, már nyugdíjas, nem tudjuk, hogy ezután ki kezeli majd a gyermekeket.

Jolika: – Nagyon ügyes a nevetleni felcser, ő is segít. Valóságos házi patikát tartunk itthon. Hála Istennek csak ritkán van szükség gyógyszerre, egészségesek a gyerekek. Igyekszünk megfelelően, finom házi ételekkel táplálni a gyerekeket.

 

– Milyen az étvágyuk?

János: – Mindent megesznek. Nem kell könyörögni egy-egy falat lenyeléséért.

Jolika: – Már Kinga is besegít a főzésben. A többiekre meg más házimunkában lehet számítani. Már amikor itthon vannak. Ezen a nyáron ugyanis folyamatosan úton volt a három nagylányunk.

 

– Merre jártak?

Jolika: – Táborból táborba mennek. Hazajönnek, kimosom a ruhájukat, és apuka már viszi is őket tovább. Az idei vakáció alatt eljutottak Gyertyánligetre, Aklihegyre, Tiszapéterfalvára és Kiskunfélegyháza mellé.

 

– Még néhány hét, és kezdődik az iskola. Hol tanulnak a nagyok?

Jolika: – Kinga a Tiszapéterfalvi Református Líceum tanulója, Dorina és Zsófi pedig itt, Nevetlenben jár iskolába. Dorina jövőre szeretne felvételizni a líceumba, Zsófi szeptemberben kezdi meg az ötödik osztályt. Minden érdekli, ami régi, s ami a csillagokkal kapcsolatos. Emellett zeneiskolába járnak a lányok. Kinga szaxofonozik, Dorina furulyázik, Zsófi pedig cimbalmozik. Nemrég alakult meg a Pacsirta népi zenekar, amelyben Zsófi is játszik. Legutóbb Csepében, illetve a budapesti vízi világbajnokságon léptek fel.

 

– Ami a közösségi életet illeti, ti is meglehetősen aktívak vagytok.

Jolika: – Néhány évvel ezelőtt létrehoztam egy jótékonysági szervezetet, a Magyarok Európában Közhasznú Egyesületet, melynek az a célja, hogy kárpátaljai nélkülöző magyarokat segítsen. Ennek keretében gyógyszert, pelenkát, ruhát, játékokat, iskolaszereket szerzünk be és osztjuk szét a rászorulók között. Egy másik projektben felújítottuk a nevetleni iskola egyik termét. A szatmári tűzoltóktól kaptuk a csillárokat, égőket. A Kelet-Európai Misszió adta a székeket, padokat. Mások pénzzel vagy társadalmi munkával járultak hozzá a tervünkhöz.

János: – Emellett Jolika legutóbb is 550 gyermeknek készített karácsonyi ajándékot.

Jolika: – Egy-egy csomag édességet, ruhaneműt tartalmazott. A szponzoraink amerikai fiatalok, egyetemisták. Évről évre visszatérnek hozzánk. Úgy döntöttek, hogy a karácsonyi ajándékokra szánt pénzüket inkább Kárpátaljára költik, nem magukra. A nevetleni iskolások ilyenkor egy-egy kisebb karácsonyi műsorral várják őket. Az amerikaiak is előadással készülnek, amelyet tolmács segítségével hallgatnak meg a gyerekek.

 

– Mi a következő terv?

Jolika: – Szeretnénk egy erős játszóteret felállítani a faluban. Ezt nemcsak a helyiek, hanem a környező falvak lakói is használhatnák. Korábban már volt egy fa játszóterünk, ám az már tönkrement. Ezenkívül ágyneműt akarunk varratni az óvodába, valamint jó lenne elindítani egy bábcsoportot.

– Jolika! Mi vezérel, amikor ennyi energiát fektetsz karitatív tevékenységbe?

Jolika: – Sokat imádkozom, s ez az elhívatás belülről jön. Isten akaratát követve teszem, amit teszek. Azt tapasztaltam, hogy amit tiszta szívvel végzünk, azt az Úr megáldja. Mi nem is várunk érte köszönetet.

 

– A közösségi munkátok mellett a nagycsaládosok mindennapjait élitek. Mivel foglalkoztok most?

János: – 2008-ban beindítottunk egy üzletet, melyet aztán egy időre bezártunk. Most újra megnyitottuk a boltot, művirágot, ajándéktárgyakat, szobrokat, háztartási cikkeket árulunk. A legtöbb termékünk Németországból származik. A vásárlók zöme Romániából jön, ám a környékbeliek is felkeresik a boltot. Emellett földműveléssel is foglalkozunk.

Jolika: – Amíg nem működött az üzlet, János Németországban dolgozott.

János: – Hétközben vízvezeték-szereléssel foglalkoztam, hétvégén pedig utasokat fuvaroztam haza Kárpátaljára és vissza Németországba. Azért választottam ezt a megoldást, mert nem engedhettem meg, hogy ne lássanak a gyermekeim. Most már egy hónapja itthon vagyok. A fuvarozást folytatom, ám hosszabb ideig nem akarok kint tartózkodni.

– A család is volt Németországban?

Jolika: – Igen. Tavaly ott töltöttünk két hónapot. Gondolkodtunk is azon, hogy a család jobbléte miatt kint maradunk. Aztán másképp döntöttünk. Nem akartam, hogy a gyermekeim átéljék azt, amit én gyermekkoromban. Engem gyakran csúfoltak az iskolában a származásom miatt. Az a tapasztalatom, hogy külföldön mindig bekerült és idegen leszel. Kárpátalján jó barátaink élnek, ez számunkra sokat jelent.

János: – Én is többre értékelem a jólétnél azt, ha a szomszédom megkérdezi, hogy hogy vagyok.

 

– Szívből örülök, hogy Kárpátalja mellett döntöttetek! Isten áldja meg a családotokat!

 

Marosi Anita

Kárpátalja.ma