Az édesanyák megmentője

A korábbi századokban a szülő nők rettegett betegsége volt a gyermekágyi láz, mely a vetélés, illetve az újszülött világra hozása után lép fel. Ma már tudjuk, hogy a nemi szervek bakteriális fertőzése okozza, a megfelelő megelőző intézkedéseknek köszönhetően, napjainkra 2-5 százalékra csökkent a megbetegedések száma, a gyógyszeres vagy (szükség esetén) a műtéti kezelés révén pedig 2-5 százezrelékre esett vissza a kórban elhunytak aránya.

A XIX. század utolsó harmadáig azonban ez a betegség a kórházi szülőosztályok valóságos csapása volt, egyes egészségügyi intézményekben a kismamák 25-30 százaléka is az áldozata lett. A mikrobákat még nem fedezték fel, a doktorok értetlenül álltak a kór előtt, s csak a magyar orvostudomány egyik legkiemelkedőbb alakja, dr. Semmelweis Ignác (teljes nevén Semmelweis Ignác Fülöp) ismerte fel a halál igazi okát, a vérmérgezést, majd jött rá, miként lehet megelőzni a fertőzést.

A Tabántól a Bécsi Közkórházig

A Pestet Budával összekötő hajdani hajóhíd budai hídfőjénél a korábbi századokban kereskedők és iparosok által lakott, forgalmas és egyedi hangulatú városrész terült el, a Tabán, melyet a múlt század egyik elhibázott településrendezése során bontottak le, s már csak néhány ház őrzi az emlékét, köztük a Várhegy tövében álló, copf stílusú épület, ahol hősünk – Semmelweis József jómódú fűszerkereskedő és felesége, Müller Terézia ötödik gyermekeként – 1818. július 1-jén meglátta a napvilágot. Középfokú tanulmányait a Várnegyedben álló Budai Egyetemi Királyi Katolikus Gimnáziumban végezte el, majd édesapja kívánságára, 1837-ben beiratkozott a Bécsi Egyetem jogi karára. Ám a széles érdeklődési körű fiatal joghallgató, kíváncsiságától vezérelve, többször is elkísérte egyik medikus barátját annak anatómiai előadásaira, s annyira magával ragadta az orvostudomány, hogy már a következő esztendőben átiratkozott az orvosi karra. Az első évfolyamot a császárvárosban, a másodikat és a harmadikat azonban a Pesti Egyetemen végezte el, ám a Habsburg Birodalomban az utóbbi univerzitást – akárcsak egész Magyarországot – mesterséges elmaradottságban tartották, a diákok az elméleti ismereteket még a XIX. század 40-es éveiben is latinul írt tankönyvekből sajátították el, az oktatás gyakorlati része pedig nem volt kielégítő volt, így Semmelweis visszatért Bécsbe. 1844-ben doktorrá avatták, s tanársegédként állt munkába a Bécsi Közkórházban, a szülészeti osztály I. számú klinikáján.

Egy tragédiából született felfedezés

A nevezett osztályon 1840-ben kettéválasztották az oktatást: az I. számú klinikán medikusokat képeztek, akik természetesen meg is vizsgálták a várandós asszonyokat, s orvosok vezették le a szüléseket, a II. számú klinikán pedig szülésznők tanultak, s bábák segítették világra a csecsemőket. Ám míg az alacsonyabb képzettségű szülésznők osztályán „csak” 3-4 százalékot tett ki a fertőzöttségi és a halálozási arány, addig a felsőfokú végzettséggel rendelkező nőgyógyászok kezei közé kerülő anyák közül minden tizedik kismama megkapta az akkor még gyógyíthatatlan gyermekágyi lázat. A közvélemény értetlenül állt a jelenség előtt, s bár számos bizottság alakult a tragédiák okainak a kivizsgálására, egyikük sem ért el eredményt. Semmelweist is megdöbbentette a magas halálozási arány, s a betegségben elhunyt anyák holttestének a vizsgálatával igyekezett kideríteni a halálesetek okát. Az áttöréshez azonban egy váratlan tragédia vezette el: barátja és kollégája, Jacob Kolletschka, a törvényszéki orvostan tanára egy gyermekágyi lázban életét vesztett nő holttestének a boncolásakor szikéjével véletlenül megvágta az egyik ujját, sebfertőzést kapott, s rövid időn belül meghalt. A magyar orvos felfigyelt rá, hogy a professzornál ugyanolyan tünetek jelentkeztek, mint amilyeneket Semmelweis az általa kutatott betegség áldozatainál tapasztalt, s hogy a halálesetek kórbonctani leírása is megegyezett egymással. Rájött, hogy a gyermekágyi láz nem más, mint a vérmérgezés speciális fajtája, s felismerte, miért szedett több áldozatot a kór az I. számú klinikán, mint a II. számún, illetve miként fertőződtek meg a frissen szülő édesanyák. A medikusok osztályán bonctant is oktattak, a szülésznőkén viszont nem, a nőgyógyászok és az orvostanhallgatók pedig a boncolás után fertőtlenítetlen kézzel mentek át a klinikára megvizsgálni a várandós kismamákat és levezetni a szüléseket. Semmelweis ennek alapján arra a megállapításra jutott, hogy maguk az orvosok és a medikusok juttatják be a kezükkel a fertőzést az édesanyák szervezetébe. A mikrobákat ugyan még ő sem ismerte, úgy vélte, hogy a holttestekben jelenlévő „bomló szerves anyagok” okozzák a betegséget, a többi következtetése azonban helyes volt. Állatkísérletek révén megállapította, miszerint a klórvizes kézmosással meg lehet előzni a kórt (ma is a klórvizes oldat az egyik leghatásosabb fertőtlenítőszer, mellyel az orvosok szülés és műtét előtt bemosakodnak), s 1847 májusában arra kötelezte a nőgyógyászokat, a medikusokat és az ápolószemélyzetet, hogy a szülészeti klinikára való belépés előtt klóros vízzel fertőtlenítsék a kezüket, majd októberben kötelezővé tette az egyes betegek vizsgálata közötti klóros kézmosást is. A halálozási arány pedig 1,27 százalékra csökkent…

Harc a zsarnokság és a maradiság ellen

1848. március 13-án Bécsben is forradalom tört ki a szabad szót és a szabad gondolatokat gúzsba kötő, zsarnoki rendszer ellen. Semmelweist is magukkal ragadták az események, több kollégájával együtt nemzetőrként belépett az Egyetemi Légióba, miközben otthon, Magyarországon három fivére is Kossuth zászlai alá állt. Ám a Habsburg-hatalom 1848 őszén Bécsben, egy évre rá pedig hősünk szülőhazájában is leverte a szabadságért vívott küzdelmet. Semmelweis számára viszont még nem ért véget a maradiság elleni harc. Kollégái többsége „szakmai sértésként” fogta fel a magyar doktor azon állítását, miszerint a fertőzés átvitelével ők okozták annyi fiatal élet elmúlását, s a nyilvánvaló tények és eredmények ellenére is elutasították Semmelweis álláspontját. Tanársegédi megbízatásának lejárta után nem hosszabbították meg a Bécsi Közkórházzal kötött munkaszerződését, így 1850 októberében hazatért Pest-Budára. Vaskalapos munkatársai abbahagyták az általuk „feleslegesnek” tartott klórvizes kézmosást, s az I. számú klinikán újból növekedni kezdett a gyermekágyi lázban elhunyt édesanyák száma…

Hősünk osztályvezető főorvosként elvállalta a Pesti Szent Rókus Kórház szülészeti osztályának a vezetését, majd bevezette a klóroldatos kézfertőtlenítést, mellyel látványos eredményeket ért el, rövid időn belül 0,85 százalékra csökkent a halálozási arány, miközben Bécsben és Prágában 10-15 százalékra rúgott az áldozatok száma. 1855-ben a szülészet tanára lett a Pesti Egyetemen, a hazai orvostársadalom elfogadta nézeteit, s még a Magyarország nyakára ültetett császári kormányzat is pozitívan viszonyult elveihez: a körzeti hatóságokhoz intézett körlevélben elrendelték a Semmelweis-féle profilaktikus módszerek alkalmazását. A bécsi orvostársadalom azonban továbbra is ellenségesen viszonyult hozzá.

Ő azonban ennek ellenére sem hagyott fel törekvésével, hogy minél több kollégáját győzze meg igazáról, s ezzel segítsen megmenteni megannyi életet. 1858-ban az Orvosi Hetilapban A gyermekágyi láz kóroktana címmel publikálta felfedezését, 1861-ben pedig Bécsben, német nyelven jelentette meg „Die Aetiologie, der Begriff und die Prophylaxis des Kindbettfiebers (magyarul: A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelőzése)” című korszakalkotó művét, melynek példányait elküldte Európa minden szülészprofesszorának, ám a könyvet igen sokan ellenségesen vagy közömbösen fogadták. Ezért a következő években több nyílt levelet intézett az orvostársadalomhoz, s mivel kétségbeejtette megannyi kollégája értetlensége, mind keményebben ostorozta őket szűklátókörűségükért. 1864 után azonban lassan törni kezdett a jég, nem egy doktor elismerően nyilatkozott elképzeléseiről, s egyre több helyen kezdték alkalmazni profilaktikai módszereit. Igaza teljes körű elismerését viszont nem érhette meg.

Rejtélyes haláleset

1865 nyarán magatartásában az elmezavar jelei mutatkoztak, ezért hozzátartozói a Döblingi Elmegyógyintézetbe vitték, ahol két hét múlva, egy dührohama alkalmával, ápolói súlyosan bántalmazták, s nem sokkal az ütlegelés után életét vesztette. Miért bomlott meg az elméje? Tünetei megvizsgálása alapján utólag bebizonyították, hogy hűdéses elmezavarban szenvedett, ami szifiliszes fertőzés nyomán alakul ki. De senki se gondoljon semmi rosszra. Még felfedezése előtt, fiatal orvosként felboncolta egy vérbajos nő holttestét, s véletlenül megszúrta az egyik ujját. A seb betokozódott, de a megfertőződés bekövetkezett, a hűdéses elmezavarról pedig tudnunk kell, hogy tünetei csak évtizedek múlva kezdenek jelentkezni. S mi végzett vele? Egy elképzelés szerint az őt megfékezni akaró ápolók véletlenül roppantották össze a betokozódott sebben elhelyezkedő gennyes gócot, melynek tartalma a vérerek útján szétáradt a szervezetben, általános vérmérgezést okozva, mely halálhoz vezetett. Garamvölgyi László, az ismert bűnügyi szakíró szerint viszont egyszerűen agyonverték, amihez jó ürügyet szolgáltatott a dührohama. Tény, hogy amikor földi maradványait családtagjai 1894-ben Pestre szállították, az újratemetéséhez szükséges exhumálásakor szinte egyetlen ép csontot sem találtak a holttestében, ellensége pedig akadt bőven, akik szakmai hiúságukban érezték megsértve magukat, amikor Semmelweis keresetlen szavakkal írt róluk…

Az orvostudomány a XIX. század utolsó évtizedeiben végül elfogadta a magyar orvos álláspontját, a múlt században szülőházában alakították ki a Semmelweis Ignác Orvostörténeti Múzeumot, az ő nevét vette fel a Budapesti Orvostudományi Egyetem, majd az a bécsi klinika, ahol megtette élete nagy felfedezését. Síremléket, szobrokat emeltek a tiszteletére, könyveket írtak, filmeket forgattak róla. Az utóbbiak egyikét – „Hogy élhessenek az anyák” címmel – a világhírű rendező, Fred Zinnemann készítette, mellyel Oscar-díjat is nyert. Sőt a 4170-es számú kisbolygó is Semmelweis nevét viselve rója köreit a Nap körül.

Lajos Mihály

Kárpátalja