Avgusztin Volosin haláltábora
Rahó mellett magasodik a festői szépségű, 1395 méter magas Dumen-, más néven Dömény-havas, melyről jó időben megcsodálhatjuk a völgy pompás panorámáját. Kevesen tudják azonban, hogy Avgusztin Volosin kormányzása idején itt koncentrációs tábor működött – méghozzá Kárpátalja története során az első.
1938. október 11-én alakult meg az autonóm ruszin kormány Bródy Andrással az élén, akit október 26-án Volosin Avgusztin váltott fel. Volosin görög katolikus kanonok, pedagógus volt, szemináriumigazgatóként került az autonóm kormány élére, melyet a hitleri Németország konzuli képviselet fenntartásával ismert el. Működése alatt többek között felszámolták a területen a politikai pártokat, betiltottak számos sajtóterméket, és más, a lakosságot negatívan érintő intézkedéseket is hoztak. Mint kiderült, bár a terület elnyerte az autonómiát, gazdaságilag önállóan nem tudott fejlődni.
A Volosin-rezsim a fokozódó bajokat terrorral igyekezett felszámolni. Ennek egyik legkirívóbb példája az volt, mikor Volosin egyik miniszterelnöki „nakáz”-ára, azaz parancsára még november 20-án a Rahó és Tiszaborkút között fekvő, 1395 méter magas Dumen-havason létrehozták Kárpátalja első koncentrációs táborát. A folyamatos, telített létszámról a Volosin-kormány fegyveres alakulata, a Szics-gárda gondoskodott, s tagjai látták el a láger biztonsági feladatait is.
Volosin ezen november 20-án kiadott rendeletében meghatározta azoknak a személyeknek a körét, akiknek a zárt intézményben a helyük. Zömmel a „másként gondolkodók” kerültek ide, akik nyíltan vagy akár szűk körben hangot adtak a Volosin kormányzásával kapcsolatos elégedetlenségüknek. A magyar és a ruszin etnikum egyszerű képviselői, illetve vezetői és értelmisége – papok, tanítók, orvosok, ügyvédek, jegyzők és mások – kerültek a dumeni lágerbe. A későbbiekben a repressziók más nemzetiségekre is kiterjedt.
Az elhurcolások és bebörtönzések a bírósági eljárások teljes mellőzésével történtek. A begyűjtési módszer hasonlított a szovjet titkosrendőrség, az NKVD által alkalmazott módszerekre. A gárdisták zömmel éjjel léptek akcióba, elfogták a kijelölt személyt, majd megkezdődött a deportálás. A láger körülményei siralmasak voltak: istállószerű barakkok, melyeket – bár mínusz 20 Celsius-fokos hidegek is voltak – nem fűtöttek. Az életkörülmények a rendszer agonizálásának súlyosbodásával, különösen 1939 január-februárjának folyamán lettek a legsúlyosabbak. A dolog pikantériája, hogy mindezen események a Kárpáti-Ukrajnában jelen lévő csehszlovák hatóságok és csapatok teljes érdektelensége mellett történtek.
1938. november 25-én a Volosin-kormány elrendelte, hogy az autonóm területen a hivatalos nyelv az ukrán legyen. Ezen rendeletet a Szics-gárda tagjai igen komolyan vették. Mint az egyik bizalmas jelentés közölte: „A gárdisták a magyar és a ruszin lakosságot állandó terror alatt tartják, nyilvános helyeken magyar és ruszin nyelven már nem szabad beszélni, sőt csehül sem, mert akit ezen tetten érnek, azt a Jasinában (Kőrösmező) felállított internáló táborba szállítják. Ez a tábor már annyira megtelt, hogy Valócon (helyesen Volóc – a szerző megj.) újabb internáló tábor felállítását kezdték meg.” A jelentés alapján arra következtethetünk, hogy az ekkor még szövetséges cseh tisztviselők is – ha nyilvánosan anyanyelvükön beszéltek – könnyen a havason találhatták magukat.
A kárpátukrán rendszer helyzetét nagyban nehezítette, hogy az 1938. november 22-én bevezetett törvényerejű autonómia után Kárpátalján még mintegy 15 ezer cseh tisztviselő maradt, akik érezve közeli elbocsátásukat vagy áthelyezésüket, a Volosin-kormány minden intézkedését szabotálták. Akit a kárpátukrán hatóságok tettlegesen vagy bűnvizsgálati eljárás során bebizonyítottan szabotázson értek, a dumeni lágerbe küldték. Tekintve a tarthatatlan helyzetet és a tömeges elbocsátásokat, a csehek közül 1939. január elsejéig közel tízezer elhagyta Kárpátalját, és nyomukban megindult a hátramaradottak átszivárgása Kelet-Szlovákiába. Tették ezt annak ellenére, hogy számos családnak lakása, vállalkozása volt, pl. a huszti cseh negyedben. Több cseh csapategységet is kivontak. Arra azonban még maradt idejük, hogy számos szicsgárdistát felfegyverezzenek, s felhecceljék őket a magyar lakosság, majd később a bevonuló magyar honvédek ellen is.
1938. december 2-án Volosin Avgusztin miniszterelnök elrendelte: minden emigránst „átvilágítani”, „kihallgatni”, mivel többek állampolgársága és politikai meggyőződése kétséges lehet, ezért valamennyiüket a koncentrációs táborba kell küldeni. A Magyar Távirati Iroda egyik jelentése szerint a huszti kormánynak nagy gondot okozott az, hogy a vidéki lakosság megállíthatatlanul áramlott a „fővárosba”, Husztra. A város lakossága a korábbi 18 ezerrel szemben mintegy 35 ezer főre duzzadt. Nem kizárt, hogy ez is hozzájárult Volosin emigránsokra vonatkozó döntéséhez.
Számos görög katolikus pap is megjárta a Dumen-lágert. Így pl. az 1938-ban kanonokká kinevezett Kohutics Tivadar. Ugyanezen évben először a nagybereznai börtönben tartották fogva, majd a dumeni koncentrációs táborba került. (1942-ben Nemzetvédelmi Kereszttel tüntették ki.) Szintén ide került Minya János feketeardói parochus, akit 1938. november 13-án tartóztattak le, valamint Paszulyka Jenő terebesfehérpataki parochus. Ő azon kevesek közé tartozik, akik innen Volosin személyes kegyelmi rendeletére szabadultak ki.
Sikerült beszélnünk a parochus Magyarországon élő fiával, Paszulyka Györggyel, aki elmondta: „Édesapámat 1938-ban fogták el a szicsgárdisták, majd azzal a váddal, hogy magyar érzelmű, miatt a Rahó melletti Dumen koncentrációs táborba vitték.” Arra a kérdésre, hogy édesapja és társai hogyan élték meg az elhurcolást, féltek-e, Paszulyka György elmondta: „Az elhurcolást senki nem vette komolyan. Mindenki abban reménykedett, hogy hamarosan úgyis minden megpróbáltatásnak vége lesz, mert bejönnek a magyar csapatok. Így ő nem is félt semmit. A szicseket – akik zömmel fiatalokból verbuválódtak – megismerve egyébként is azon a véleményen voltunk, hogy ez náluk csak egy pillanatnyi lelkesedés, idővel elmúlik. Édesapám elmondta még, hogy a helyzet elmérgesedésében nagy szerepet játszottak a csehek: amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Kárpátaljáról ki kell vonulniuk, bosszúból felfegyverezték a szicsgárdistákat, és a magyarok ellen uszították őket. Éppen emiatt vittek el számos embert, köztük édesapámat.
Éjszaka vitték el édesapámat a Dumenre. Ott volt vagy tíz napig, a pontos időt nem tudom, csak annyit, hogy Kárpáti-Ukrajna elnöke, Volosin Avgusztin, aki korábban maga is pap volt, ukázt adott ki, hogy a koncentrációs táborból engedjék ki a görög katolikus papokat. Más papok is voltak ott. Így az ő utasítására édesapámat a szicsovikok ki is engedték.”
1939. január 16-án Volosin miniszterelnöki rendeletet adott ki Kárpáti-Ukrajna Legfelsőbb Bíróságának, illetve a Legfelsőbb Ügyészségnek a felállításáról, de megszervezésük vontatottan haladt. Továbbra is hatályban maradt a rendelkezés az ún. „másként gondolkodóknak”, azaz a kárpátukrán állammal szembehelyezkedőknek a „jogi formaságok” teljes mellőzésével való internálásáról a lágerekbe, illetve a hatóságok által gyanúsnak tartott személyek kiutasítása az országból.
A retorziók folytatódtak az 1939. február 12-én tartott választások idején, melyben ismét a Szics-gárdának jutott főszerep. Terrorral, megfélemlítő intézkedésekkel igyekezték elérni, hogy az emberek a Volosin vezette egyetlen engedélyezett pártra, az Ukrán Nemzeti Egyesülésre adják voksukat. Különösen nagy hangsúlyt helyeztek a zömmel magyarlakta nagyközségekre, így pl. Viskre, Técsőre és Aknaszlatinára.
A többségében magyarlakta Aknaszlatinán a választás napján a magyar lakosság több magyar zászlót kitűzött és tüntetett az ukrán hatalom ellen. Rövid idő alatt egy zászlóalj katonaság és egy 60-70 fős Szics-gárda alakulat érkezett a községbe a rend fenntartására. Sok magyart és ruszint – köztük római katolikus papot is – elfogtak, és kivégzéssel fenyegetve ismeretlen helyre szállították.
Egyes információk szerint a magyar csapatok bevonulása előtt a Dumen-láger foglyai a nyomorúságos viszonyok és az élelemhiány miatt fellázadtak, és az őrség beletüzelt a védtelen foglyokba. A tábort végül a magyar honvédek szabadították fel. Paszulyka György úr édesapjáról szóló beszámolójából kiderül: a területet az 1944-ben érkező új hatalom, a szovjetek is fenntartották, s a szláv elődhöz, Volosinhoz „méltóan” ők is gyűjtőtáborként használták – a „változatosság kedvéért” továbbra is magyarjainkat, valamint a rendszerrel elégedetlenkedőket gyűjtve össze benne.
Fischer Zsolt