Kárpátalja anno: a zászlóbontó Esze Tamás
A Rákóczi-szabadságharc akkor vette kezdetét, amikor 1703. május 6-án a Nagyságos Fejedelem kiadta a hadba hívó breznai kiáltványt, s átadta Esze Tamásnak a „Cum Deo pro patria et libertate”, azaz „Istennel a hazáért és szabadságért” feliratú zászlót.
A felkelők 1703. május 21-én Tarpán és Mezőváriban bontották ki zászlajukat, másnap pedig Beregszász vásárterén tartottak toborzást.
Esze Tamás itt is felolvasta Rákóczi kiáltványát.
Na de ki is volt Esze Tamás? Komáromi János így ír róla Esze Tamás, a mezítlábasok ezredese című művében:
„Ki volt hát Esze Tamás? Bizonyosat senki sem tudott felőle. Tizenegy esztendővel előbb Buda ormain forgatta még csákányát s török vértől csurogva került vissza nagynehezen Tarpára. Aztán hire veszett esztendőkre. Aztán, ahogy kétmarokkal kezdett fojtogatni a német, megint csak fölbukkant hol itt, hol amott. Egyszer a szabolcsi tanyákon keseritgette a népet, másszor tiszai sószállitódereglyéken látták állitólag s ilyenkor keresztbefont karral nézett szemközt az alkonyattal, aztán földhözvágta báránysüvegét, fölemelte vasökleit, ugy fenyegetőzött szótlanul nyugat felé. Az utolsó esztendőben pedig állhatatosan bujtogatott már Kassától Moldováig s ha a császár emberei ma megszoritották Abara vagy Deregnyő tájékán, másnap már a Szernye mocsarai közt látták békés pákásznak átöltözve s csak széles vállairól gyanakodhattak rá, meg arról, hogy este-tájban megemelte hangtalanul csontos ökleit, ugy fenyegetőzött Bécs felé. Mondták róla némelyek, hogy iszonyu-nagy csizmában jár, mert a két lába olyan, mint egy mesebeli óriás lába, meg hogy a bajuszát akár a két fülére csavarinthatná, ha jókedve lenne valamikor. De sohasem volt jókedve. Mindig dühös volt, mindig káromkodott, keselyüorra fenyegetőzve és harsogva kiabált a két lobogó szeme alatt s szüntelenül háboritgatta a népet. Az ujhelyi és pataki polgárok azt mondták ugyan, hogy Esze Tamás tisztességtelen ember, mert az urak elvették tőle a sószállitást és mivel sót nem szállithat, a parasztokat vaditgatja. Bizonyosat senki sem tudott felőle, de a tótok tudták, hogy jó szive van az ezredes urnak s tavaly ősszel is a Dargóhegy lábánál elszedvén a kassai németek lisztesszekereit s megnyomoritván a kisérő katonákat, maga köré terelte a Jesztreb Andris éhes tótjait:
»Egyetek, fiaim, eleget éheztetek már!…«
S nagy erejét, amellyel hir szerint tölgyfákat tudott kiforgatni, nótákba szedték az inséges rusnyákok s édesapjuknak szólongatták az ezredes urat… Hogy ezredes volt-e? Mit tudom én, ezredes volt-e?! Persze hogy nem volt ezredes! De ő ugy hivatta magát és ugy ismerték őt a Tiszahát magyarjai, tehát ezredes volt mégis. És rettentő hire olyan lett az utolsó tavasz óta, hogy csaknem az egekig ért. Hogy hol járt, mit csinált és merre bujkált a tavasz óta, senki se tudta volna megmondani, mert élő ember nem látta többé Esze Tamást. De beszéltek helyette a bujdosók, akik váratlanul soha nem látott karavánokban kezdtek özönleni kifelé huszesztendős rejtekeikből s a pataki meg a tokaji véres éjszakák után egyszerre csak fölviharzott az egész Felső-Magyarország: – Vivát Esze Tamás!
És az emberek egy napról a másikra – ki az örömtől tombolva, ki a rémülettől remegve – látták immár, hogy föltartóztatás nélkül közeleg az Esze Tamás napja, amikor őrjöngve ujjong fel az egész ország Esze Tamás szerencséje miatt, vagy fájdalomtól megroskadva jajgat fel Esze Tamás szerencsétlensége miatt…
– Hol késtek, beregi hajduim? Hol késtek, ugocsai rusnyákjaim?
– Itt vagyunk már, öreg! – kiáltottak fel magyarul a beregi hajduk s oroszul az ugocsai rusnyákok.
És Esze Tamás visszakiáltott reájuk:
– Hozzá az némethez, beregi hajduim! Hozzá az némethez, ugocsai rusnyákjaim!
S beregi hajduk és ugocsai rusnyákok gyalogszerrel rohantak rá ekkor a császár lovasaira. Hanem ezek tudtak is verekedni! A bocskoros rusnyákok előkapták a hadarócsépet s szemközt mentek a lovasoknak, a bitanghajduk viszont, ezek az Istentől elrugaszkodott legények, oldalról rohanták meg a császári lovasokat, miközben vonitottak. Cikázó fokosaikkal villámszerüen csapkodták fültövön a kapkodó huszárokat, egy-két szempillantás alatt lerántották őket a lovaikról, ők maguk pattantak fel a nyeregbe és amire hármat tudtak volna körülnézni a Kiss Balázs ezredes meg a Deák Pál ezredes világhires huszárjai, fele-lovaikon már az Esze Tamás bitanghajdui villogtatták a fokost és az Esze Tamás bocskoros rusnyákjai kalimpáltak a hadarócséppel. Esze Tamás maga könnyekig megindulva dicsérgette őket:
– Nem csalódtam bennetek, beregi hajduim! Kedvem telik bennetek, ugocsai rusnyákjaim!”
Marosi Anita
Kárpátalja.ma