A sárba hullott igazgyöngy – Várkastély Dolhán

A Borló-Gyíl és a Nagyszőlősi-hegység pompás hullámokat vető vonulatai között siet a Tisza felé a Borzsa, melynek völgyében – Ilosvától a folyó felsőbb szakaszánál fekvő Dolha felé haladva – vegyes érzések fogják el az embert. Minél csodálatosabbá válik a fenséges hegyvidéki táj, annál járhatatlanabbá válik az út, majd a már csak jobb híján útnak nevezhető kátyútenger következik, ahol egy rövid szakaszon autóbuszunk csak a Petőfi által is megénekelt négyökrös szekér sebességével képes döcögni. S igen groteszkül hat, hogy a teli torokból felújítás után ordító, rettenetesen lerobbant út méretes gödreit – a hidakon – ukrán nemzeti színekben pompázó hídkorlátok övezik. Mintha csak jelképeznék, mit is tart fontosnak Ukrajna jelenlegi legfőbb vezetése, és sajnos, számára nem az útjavítás, és általában a közlekedési és a gazdasági viszonyok európaiasítása a fontos, hanem a nacionalista érzések abszurdba hajló túlhajtása.

Ám minden rossz véget ér egyszer. Még az Ilosva–Dolha útszakasz is. Az ilosvai járási nagyközség központjába érve pedig szemünk előtt felbukkan az egykori Teleki-várkastély, mely történelmi műemlék a nagyközség, a járás, sőt Kárpátalja egyik legszebb ékessége lenne – ha nem úgy nézne ki, mint egy sárba hullott igazgyöngy.

Mielőtt viszont rátérnénk a várkastély könnyfacsaróan siralmas jelenére, ismerkedjünk meg jóval fényesebb múltjával. A XVII–XVIII. században épült erődített úri lak helyén a középkorban még vár emelkedett. Ugyanis a Dolhát – s mellette több más uradalmat is – birtokló Dolhay Ambrus, aki Hunyadi János keze alatt igen vitézül harcolt a török ellen, majd jó ideig Mátyás királyt is hűen szolgálta, 1460-ban várat építtetett birtokközpontjában. Ám 1471-ben az addig az oszmánok ellen harcoló Hunyadi Mátyás nyugati terjeszkedésbe kezdett, háborút indítva Csehország ellen, mivel tisztán látta, hogy az egyre erősödő Oszmán Birodalom ellenében Magyarország is csak úgy képes eredményesen küzdeni, ha nyugati hódítások révén maga is megerősödik. Több főrend viszont nem értett egyet vele, akik a török elleni küzdelem elhanyagolásával vádolták az uralkodót, s összeesküvést szőttek ellene, hogy megdöntve hatalmát, Jagelló Kázmér lengyel királyi herceget ültessék a trónra. Dolhay Ambrus is belekeveredett az összeesküvésbe, melyet azonban Mátyás egykettőre elfojtott, de a nagylelkű király csak mérsékelt erővel sújtott le a szervezkedőkre. Dolhay Ambrusnak is csupán a várát romboltatta le, neki magának egy haja szála sem görbült.

A XVII. században azután Dolhay György kastélyt építtetett a hajdani erősség területén, ám 1708-ban a főúri família férfiágon kihalt, a Habsburg-házból származó VI. Károly német-római császár, III. Károly néven magyar király pedig a Rákóczi-szabadságharc bukása után az erdélyi Teleki-családnak adományozta a dolhai uradalmat. Teleki László, Alsó-Fehér vármegye főispánja 1712 és 1722 között átépítette a kastélyt, mely egy manzárdtetővel, a főhomlokzat közepéből előreugró épületrésszel (középrizalittal) és a falsíkot különálló mezőkre tagoló, négyszögletes pillérekkel ékes, földszintes, de szép kis barokk úri lakká vált. Majd a XVIII. század folyamán várkastéllyá bővítették a kastélyt, felhúzva a lőréses erődfalat, a négy darab nyolcszögletes kapubástyát – melyek közül kettő földszintes, kettő viszont egyemeletes –, valamint a szintén kétszintes, nyolcszög alaprajzú kapubástyát, mely utóbbi külső homlokzatát a kapuzat fölött két kővázával ékesítették. Míg a kapubástya, illetve a két egyemeletes sarokbástya udvarra néző frontján zárt erkélyeket alakítottak ki, ahonnan pompás rálátás nyílt a várkastély udvarán létesített, az erődfalak, a bástyák és a kastély­épület által közrezárt, hajdan igen szép parkra.

A Telekiek azonban Trianon után elvesztették dolhai uradalmukat és várkastélyukat, mely utóbbiban a csehszlovák érában körzeti kórházat létesítettek, jelenleg pedig az Ilosvai Járási Kórház tüdőgondozója működik itt. De milyen kép fogadja ma az építmény látogatóit?

Az épületeket elavult bádogtető fedi. Az erődfal vakolata kívül-belül málladozik, itt is, ott is kikandikál a pőre tégla-, illetve terméskőfalazat. A modern időkben belevágtak a falba egy, a gépjárművek számára is használható nagy, valamint két kisebb, a gyalogosok által használt bejáratot. Az utóbbiak egyike azonban a lazuló terméskövek miatt balesetveszélyesnek tekinthető.

A kapubástya ugyanakkor már rég használaton kívül áll, kapuja kívül-belül zárva, külső homlokzatán pedig megdőlt a kapuzatot ékesítő egyik kőváza teteje. Ám a pusztuló vakolat és festés ellenére a külső front kváderköves díszítése, a míves ablakkeretek, az eresz alatt végigfutó, árkádsort formázó ékítmény, valamint a park felé néző homlokzat zárt erkélye fölötti díszítés még sejteti a kapubástya egykori pompáját. Ám ugyancsak a park felőli fronton repedések futnak végig a lassan eltűnő vakolatú falon, s az erkély mennyezetéről is helyenként lehullott a vakolat, melynek több darabja ott hever az erkély könyöklőjén. A mennyezet egy tekintélyes, valamint egy kisebb szakaszon pedig ki is lyukadt, így fel lehet kukucskálni a padlásra. A földszintes sarokbástyák belső frontját legalább lemeszelték, akárcsak az egyik emeletes bástya földszinti részét is, ám az utóbbinak az emeletre vezető csigalépcsőjét – balesetveszélyes állaga miatt – lezárták, az emeleti részen pedig megrepedezett a pusztuló vakolatú fal. Akárcsak a másik emeletes sarokbástyán is, s bár az utóbbi emeletére fel lehet menni a kanyargó csigalépcsőn, ám a lépcsőház falán és mennyezetén két hatalmas repedés fut végig. Az erkély mennyezete pedig mintha csak „lemásolná” a kapubástyáét, itt is egy nagyobb és egy kisebb résen lehet felkandikálni a padlásra. Pedig az erkélyek fölötti díszítmények jelzik, milyen szép lehetett egykor e két bástya…

A kastély lepusztult külső frontján iszonyatos repedés húzódik az eresz alól az alapzatig. A parkra néző homlokzaton viszont a megkopott festés és a több helyütt málladozó vakolat ellenére még felfedezhető az ablakkeretek, köztük a középrizalit kagylómotívumos ablakkereteinek az elrejtett szépsége. De sehol egy tábla, mely jelezné, hogy ez a várkastély, Kárpátalja múltjának és építészeti örökségének a része államilag védett építészeti műemlék!

– Pedig már 1979 óta hivatalosan is nemzeti jelentőségű műemléknek számít, az ezt jelző emléktáblát is elhelyezték a falán, s természetesen utánanézünk, mi történt vele – fejti ki Szopkó Tamás, a Kárpátaljai Megyei Állami Közigazgatási Hivatal Műemlékvédelmi Főosztályának a főmunkatársa. – Ami az épületegyüttes állagát illeti, tudjuk, hogy milyen állapotban van, ám az építmény nem hozzánk tartozik, hanem a megyei egészségvédelmi igazgatósághoz, mivel egészségügyi intézmény – tüdőgondozó – működik benne, így az említett hivatalnak, az építmény tulajdonosának kellene elvégeztetnie a szükséges felújítási munkálatokat. Megjegyezném: három évvel ezelőtt a Dolhai Nagyközségi Tanács saját tulajdonába akarta venni a műemléket, tervét máig sem adta fel, de ennek megvalósításához az szükségeltetnék, hogy a tüdőgondozót és betegeit máshová költöztessék. A megyei adminisztráció egészségügyi főosztálya pedig tervbe is vette az átköltöztetést, de még nincs más épület, ahová áttelepíthetnék az egészségügyi intézményt. Pedig ha a várkastély végre a Dolhai Nagyközségi Tanács tulajdonába kerülne, mi, a műemlékvédelmi főosztály – magyarországi segítséggel – elkészítenénk a felújítási-restaurálási munkálatok tervdokumentációját, s ugyancsak magyarországi támogatással helyreállítanánk a várkastélyt, melyben kulturális-művészeti központot szeretnénk létesíteni.

– Három évvel ezelőtt Szalipszki Endre akkori beregszászi magyar főkonzul úrral beszélgettünk arról, hogy a magyarországi Teleki László Alapítvány segítségével lehetne felújítani az épületegyüttest – fűzi hozzá Molnár Ildikó, a megyei állami közigazgatási hivatal művelődési főosztályának a vezetője. – Szerencsére a szovjetkorszakban nem építették át barbár módon a várkastélyt, a tüdőgondozó működtetéséhez szükséges, hozzá toldott épületeket, épületrészeket pedig könnyen le lehetne bontani, hogy az épületegyüttes teljesen visszanyerje eredeti arculatát. Ám amíg a tervezett Alsóapsai Tüdőgondozó fel nem épül, addig nem lehet elköltöztetni az egészségügyi intézményt. Megjegyezném: az épület park­ja, a zöld környezet tényleg jó hatással van a tébécés betegekre. Ám ha a tüdőgondozót megfelelő környezetben elhelyezett épületbe helyeznék át, a várkastély – az épületegyüttes nagymértékű fertőtlenítése után – idegenforgalmi központtá válhatna, s szeretnénk is megőrizni ezt a műemléket a jövő nemzedékei számára.

– De milyen tervek is vannak a tüdőgondozó áthelyezésére?

– Szeretnénk magasabb színvonalúvá átszervezni a tébécés betegek gyógykezelésével foglalkozó megyei intézményrendszert, de ehhez az szükséges, hogy a járási tüdőgondozók helyett a megyei ftiziátriai kórház több, felépítendő részlegében helyezzük el a tébécés betegeket, ahol magasabb szintű ellátásban részesíthetnénk őket. S az Alsóapsai Tüdőgondozó is a Kárpátaljai Megyei Ftiziátriai Kórház egyik részlege lenne (a ftiziátria az orvostudomány tébécés betegek kezelésével foglalkozó szak­ága) – tájékoztat Bíró Erzsébet, a megyei állami közigazgatási hivatal egészségügyi főosztályának igazgatóhelyettese. – A tervezett Alsóapsai Tüdőgondozót európai uniós pályázat útján akarjuk felépíteni. A pályázatot a megyei ftiziátriai kórház nyújtotta be és nyerte meg, ő lesz a kivitelező is, és a létesítmény a tervek szerint kb. 2020-ra fog felépülni. Ami viszont az Ilosvai Járási Kórház dolhai tüdőgondozójának az állagát illeti, az intézménynek – mint minden járási kórháznak is – a területileg illetékes járási tanács, jelen esetben Ilosvai Járási Tanács a tulajdonosa, és az Ilosvai Járási Állami Közigazgatási Hivatal a fenntartója, mi, a megyei egészségügyi főosztály pedig nem tudunk anyagi segítséget nyújtani a járási adminisztrációnak a tüdőgondozó, vagyis a dolhai várkastély felújításához – teszi hozzá.

Egyelőre tehát semmi javulás nem várható a dolhai várkastély felújítása terén. És csak abban bízhatunk, hogy ha végre felépül az Alsóapsai Tüdőgondozó, a várkastély tulajdonosváltása után remélhetőleg felújítják, „megmossák” ezt a sárba hullott igazgyöngyöt. De hogy mikor, ez még a jövő zenéje…

Lajos Mihály