Nagycsaládok Kárpátalján: a Juhász család

A Ráti Szent Mihály Gyermekotthonban élő és tevékenykedő Juhász házaspár, Árpád és Szilvia tizenegyedik éve foglakozik állami gondozott gyermekek nevelésével. Családtípusú otthonukban két vér szerinti gyermekük mellett másik nyolc gyermek egészséges testi-lelki-szellemi fejlődését biztosítják.

Példamutató életüket bátran ajánlom az olvasók figyelmébe!

 

– A férjeddel mind a ketten rátiak vagytok?

– Így van, itt születtünk, Ráton. Mi az öcsémmel ketten vagyunk testvérek. Keresztény családban nőttünk fel. Édesapám vámos volt, édesanyám a vasútnál dolgozott. Helyben végeztem el az általános iskolát, majd Ungváron leérettségiztem, és gépírónőnek tanultam.

 

– Hol helyezkedtél el az iskola befejezését követően?

– Az ungvári cipőgyárban kaptam munkát, ott dolgoztam tíz éven át. Később egy őrző-védő cég alkalmazott ellenőrként.

– Mit tudhatunk a párodról?

– Árpád öt évvel idősebb nálam. Neki is egy öccse van. Az eredeti szakmája szerint pincér. Az iskolai évekből nem emlékszem rá, csak később ismerkedtünk össze, amikor a vasúthoz került, s édesanyám munkatársa lett. Eljártunk szórakozóhelyekre, szüreti bálokba, s udvarolni kezdett.

 

– Mikor házasodtatok össze?

– 1988-ban kötöttünk házasságot, akkor 18 éves voltam. Ragaszkodtam hozzá, hogy az én szüleimhez költözzünk. Aztán mégis máshol telepedtünk le. A férjem nagybátyjának lettünk a gondozói, s az ő házában laktunk.

 

– Hány gyermeketek született?

– Két gyermeket vállaltunk, a nagyobbik, Róbert 1990-ben született meg, tíz év múlva követte őt a húga, Bernadett.

– Miből élt akkoriban a család?

– A párom maradt a vasútnál, én a két gyermek születése között a cipőgyárban dolgoztam, amely azonban 1997-ben bezárt. Utána csak Árpád keresetéből éltünk.

 

– Hogyan kerültetek kapcsolatba a Ráti Szent Mihály Gyermekotthonnal?

– Akkoriban Molnár Miklós jezsuita atya szolgált Ráton. A férjem volt a sofőrje, én pedig részt vettem a helyi karitász munkájában. Egyszer behívott bennünket a szobájába, s elmondta, hogy ha felépül a gyermekotthon, ő majd számít ránk.

 

– Milyen feladatra gondolt?

– Mi magunk sem tudtuk, hogy mit ért azalatt, hogy számít ránk. Arra gondoltunk, hogy a leendő intézmény olyan lesz, mint a nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthon, ahol többtagú személyzet gondoskodik a nevelt lányok igényeiről. Ráton pedig megvalósul ennek a fiú változata. Az eszünkbe sem jutott, hogy nevelőszülők legyünk.

 

– Hogyan folytatódott az otthon története?

– Már tartott az építkezés, amikor 2006-ban megjelent az a törvény, amely lehetővé tette családtípusú gyermekotthonok létesítését. A szervezéssel megbízott Bíró házaspár a feladat ellátására alkalmas házaspárokat keresett. Még az sem volt feltétel, hogy saját gyermeke legyen a párnak. Az otthon első házát a Lelekács család foglalta el. Ferenc és Georgina nagyon fiatalon vágott bele ebbe a tevékenységbe, gyermekük sem volt még. Láttuk, hogy jól boldogulnak, így amikor felkértek bennünket, mi is igent mondtunk.

 

– Hogyan fogadta a család az elhatározásotokat?

– Néhány hónappal korábban halt meg az édesapám, s az édesanyám egyedül maradt. Amikor elvállaltuk ezt a feladatot, úgy döntött, hogy ő is beköltözik hozzánk, s segíteni fog bennünket. Róbert fiunk 17 éves volt akkor, s a Munkácsi Szent István Líceumban tanult. Azt mondta, hogy mindenben támogatni fog bennünket.

A hétéves Bernadett lányunk csak annyi kikötést tett, hogy nála fiatalabb gyerekek érkezzenek hozzánk.

Érdekes módon a férjem hamarabb beleegyezett a nevelőszülői feladat elvállalásába s az ezzel járó költözésbe és életmódváltásba, mint én.

– Mikor költöztetek be az otthonba?

– 2007 karácsonyán pakoltunk át az otthonba. Már korábban megérkeztek hozzánk az első gyerekek. A beregszentmiklósi intézetből került hozzánk egy testvérpár, a tizenkét éves Miroszlava és a hétéves Ruszlán, valamint a hatesztendős Zsenya.

 

– Hogyan viselkedtek nálatok?

– Ők még a saját házunkba érkeztek meg, ahol nagyon jól érezték magukat, szerették, hogy vannak nálunk állatok. Bennünket is azonnal anyukának és apukának szólítottak. Decemberben ők elutaztak egy hónapra Olaszországba, vendégségbe. Mi közben belekezdtünk a költözködésbe.

A gyerekek később elmondták, hogy nagyon vágytak haza hozzánk.

 

– Milyen nyelven beszéltek a gyerekek, amikor megismertétek őket?

– Csak ukránul tudtak, nálunk tanulták meg a magyar nyelvet. Gyorsan elsajátították, a következő tanítási évet már a magyar tannyelvű iskolában kezdték meg.

–-Mesélj erről a három gyermekről!

– Miroszlava a középiskola elvégzése után kitanulta a fodrász mesterséget, majd kiköltözött Olaszországba. Az a család támogatta ott, amellyel gyermekként megismerkedett. Jól érzi magát, noha nem a szakmájában dolgozik, egy idős nénire vigyáz. Sohasem panaszkodik. Tartja velünk a kapcsolatot, csomagot küld az öccsének, Ruszlánnak és a többieknek is. Tervezi, hogy meglátogat bennünket.

 

– Ruszlán és Zsenya?

– Ruszlán jelenleg tizedik osztályos a Szürtei Középiskolában, jövőre ballag. Zsenya az ungvári közművelődési koledzs második osztályos tanulója. Megterhelő neki az iskola. Korán kel, vonattal jár be Ungvárra, délután pedig busszal jön haza. Hétvégén nem győzi kialudni magát.

 

– Hogyan bővült a későbbiekben a családotok?

– 2008 februárjában érkezett hozzánk Igor, Izolda, Angelika, Adrianka és Gábor Husztról. Ők testvérek, s van még két idősebb testvérük is. Amikor befogadtuk őket, Gábor még csak tíz hónapos, Adrianka kétéves, Angelika pedig hároméves volt. A gyerekek azonban gyorsan beilleszkedtek az új környezetükbe, s a már nálunk lévők is szeretettel fogadták őket. Az anyai nagyszülők is meglátogatták az öt testvért. Eleinte féltem, hogy ez felzaklatja majd őket, de nem így lett. Könnyen vették az akadályokat.

 

– Mit lehet tudni az öt testvérről most?

– Igor Szürtében tanul, idén érettségizik, és a beregszászi Rákóczi-főiskolán szeretne turisztikát tanulni. Az iskola szakképzőjébe akar jelentkezni a húga, Izolda, aki most ballagott el a ráti iskola kilencedik osztályából. Angelika és Adrianka is helyben tanulnak, mind a ketten hetedikesek. Az óvodapedagógia érdekli őket. Az öccsük pedig ötödik osztályos Szürtében. Most éppen kamionsofőr akar lenni.

 

– Gábor a legkisebb…

– Gábort elkényeztettük: köztünk aludt, többet megengedtünk neki. Vér szerinti szülőként szeret bennünket. Édesanyámhoz is nagyon ragaszkodik.

 

– Eddig leginkább arról beszélgettünk, hogy hogyan illeszkedtek be a gyerekek az új otthonukba. Arról azonban még nem esett szó, hogy ti hogyan küzdöttetek meg a kihívásokkal?

– A nevelőszülői munkára nem lehet előre felkészülni. Számos tanfolyamon vettünk már részt, de ezek sem tudtak mindenre választ adni. Arra törekedtünk, hogy az éppen aktuális problémát, feladatot oldjuk meg.

Amikor már tíz gyermek volt nálunk, nagyon sűrű volt a napunk. Egyszerre hatan mentek iskolába, míg távol voltak, főztem, takarítottam, mostam. Amikor hazajöttek, velük kellett foglalkoznom. Mivel Gábor kicsi volt, a legtöbb energiámat ő kötötte le.

 

– Kinek a segítségére számíthattatok?

– Édesanyám az első perctől velünk volt, beköltözött a lányok szobájába. Főzött, várta haza a gyerekeket. Ma már hetvenéves. Nagyon szeretik a gyerekek, mindenki – a szomszéd házakban lakók is – Erzsi mamának szólítja.

Édesanyám is sokat kapott a gyermekektől.

 

– A két vér szerinti gyermeketekről még nem beszéltünk.

– Bernadett is idén érettségizik és felvételizik egyetemre. Róbertnek már saját családja van: a szintén ráti származású feleségével Berettyóújfaluban élnek. Havonta találkozunk. Vagy ők jönnek haza, vagy mi látogatjuk meg őket.

 

– Hogyan tudtok feltöltődni, miből tudtok erőt meríteni?

– Nyaranta a gyerekek egyszerre elutaznak egy egyhetes táborba. Ilyenkor mi vagy itthon maradunk, s élvezzük a csendet, azt, hogy nem kell ágyneműket mosni, időre főzni, készenlétben lenni. Az is előfordul, hogy mi is elmegyünk nyaralni.

Emellett vallásos emberek vagyunk, s a gyerekeket is ilyen szellemben neveljük. Minden vasárnap együtt megyünk szentmisére. Nyolc órakor van a szertartás, csak utána reggelizünk.

 

– Kettőtök közül ki a szigorúbb?

– Én vagyok az erélyesebb, de ennek ellenére mindenben kikérik a tanácsomat a gyerekek. Büntetni pedig nem tudok.

 

– Hogyan tovább?

– Amikor Gábor betölti a 18. életévét, mi pont betöltjük a nyugdíjkorhatárt. Azt tervezzük, hogy felújítjuk a házunkat, s visszaköltözünk oda. Ott várjuk majd haza a gyerekeket.

 

– Így legyen! Isten áldja meg az áldozatos munkátokat és az egész családot!

 

Marosi Anita

Kárpátalja.ma