Aratási szokásokról dióhéjban

„Áldja nevét százszor a jó Teremtőnek/ Hogy földjébe arany színű fejek nőnek”
Csokonai Vitáz Mihály: Az aratás

Évezredek óta az aratás a földművelők, a gazdálkodók legnagyobb ünnepe, számvetés az addig végzett munkáról, az öröm vagy a bánat pillanata. A néphagyományok aratáshoz fűződő tárházából ad ízelítőt a Hagyományok Háza összeállítása.

Az egyházi hagyomány szerint június 29-én végezték ki Péter és Pál apostolt. Péter-Pál napján szakad meg a búza gyökere, szűkülni kezd, s hamarosan kezdetét veheti az aratás. Amennyiben a gazdák úgy találták, hogy még nem érett meg betakarításra, akkor is egy kaszasuhintással képletesen kezdték meg a munkát. A paraszti étkezés egyik legfontosabb fűszernövényét, a fokhagymát is legjobb e napon felszedni. A búzát, az „életet” mindig nagy tisztelet övezte, az aratást imával kezdték, a férfiak megemelték kalapjukat. Az aratóeszközöket a pap is megszentelte. Az első kévét nagy becsben tartották, gyógyító hatást tulajdonítottak neki. A játékosság sem hiányzott a munkában, az aratókat elsőként meglátogató gazdát szalmából font kötéllel kötözték meg, s ki kellett váltania magát.

Az aratókoszorút az aratás utolsó napján fonták a marokszedők, s virágokkal, szalagokkal díszítették, majd ünneplő ruhában vitték a gazda portájára. Erdélyben a koszorú vivőjét csuromvizesre locsolták, ez a bőségre, s az esőre utalt. A gazda megköszönte az ajándékot, áldomást ittak, s étel is akadt a portán. A koszorú a mestergerendára került, az asztal fölé. A vendégségbe megérkezett a banda is, s tánccal ünnepelték a munka befejezését. Felvidéken a kepebált a tarlón tartották.

Az aratás nélkülözhetetlen eszköze volt az aratókanta, bő szájú fekete, csecs nélküli korsó, amelyből mindig hűs vízhez jutott a megfáradt munkás: a párolgása miatt maradt friss a benne lévő folyadék. Az aratóbálokon is hasznosnak bizonyult, ott már bőgőként szolgált, az üres edény száját tenyérrel csapkodták.

A szászvidéken fekvő Bürkösön népszerű volt – talán némi román hatásra – a koszorúdobás. A búzából, sárga virágokból font koszorút a háztetőre dobták, ha fennmaradt, azt jó jelnek tekintették a következő évre. Annak, akinek sikerült a tető gerincén is túlvetni a virágokat, s nem esett le a másik oldalon, ez különös szerencsét jelentett.

A Péter-Pál napjához közel esik Sarlós Boldogasszony ünnepe, a jeles nap Szűz Máriának Erzsébetnél tett látogatására emlékeztet. Mivel az aratás kezdetére esik, népies elnevezése is összeköti a betakarítással, s számos búcsút rendeznek ekkor. Viszonylag későn, a XIV. században vált kötelező ünneppé. A sarló szó egyébként török eredetű jövevényszó, már a honfoglalás előtt bekerült a magyar nyelvbe. Máshol az ünnepet az időjárással kötötték össze, ha esett – Medárdhoz hasonlóan – még negyven napig számoltak a csapadékkal, másutt tilos volt a kenyérsütés. A híres néprajzkutató, Bálint Sándor megemlékezik arról, hogy Szegeden, az e napon szedett növényeknek gyógyító erőt tulajdonítottak, elsősorban női betegségek ellen. A templomban a betegeknek szánt fodormentát is szenteltek.

Csermák Zoltán