Nagycsaládok Kárpátalján: a Flink család

Az életben számtalanszor kell olyan kihívásokkal megküzdenünk, amelyek próbára teszik testi-lelki-szellemi erőnket. Nem egyszer úgy érezzük, hogy az elénk tornyosuló akadályokat nem tudjuk legyőzni, mert azok meghaladják a képességeinket. Sokat segít, ha ilyenkor van honnan erőt merítenünk. A hit, a család, a barátok és a szakemberek támogatása átsegíthet bennünket a legnehezebb pillanatokon, hogy aztán lélekben megerősödve lépjünk tovább.

Ám nem mindenkinek adatik meg a támogató család és környezet, sőt, előfordul, hogy pont ők húzzák le a mélybe az embert.

A Beregszász melletti Kuklyán élő négygyermekes édesanya, Flink Katalin megtapasztalhatta ezt. Nehéz gyermekkor után embert próbáló felnőttkor várt rá. Családi támasz hiányában a gondok elől az alkoholba menekült, egészen addig, amíg rá nem talált Istenre. A hit erejével letetette a poharat, munkát vállalt, s családjának legfőbb támasza lett.

Ismerjük meg élete történetét!

 

– Mit jelent az, hogy nehéz gyermekkorod volt?

– Kuklyán nőttem fel. Négyen voltunk testvérek. Egyéves voltam, amikor apám felakasztotta magát. Édesanyám az alkoholhoz fordult. Mivel nem tudott gondoskodni rólam, internátusba kerültem, ahol öt éven át nevelkedtem. Később visszakerültem Kuklyába, ahol a nagymamám vett egy időre a gondozásába. Tizenhárom éves koromtól pedig egyedül gondoskodtam magamról.

 

– Hova jártál iskolába?

– Nagymuzsalyban végeztem el az általános iskola kilenc osztályát. Jó tanuló voltam, de nem volt rá lehetőségem, hogy folytassam a tanulmányaimat. Az iskola befejezése után munkába álltam: napszámosként dolgoztam.

– Hogyan alakult a továbbiakban az életed?

– Megismerkedtem egy fiúval, s született egy gyermekünk, Norbi. 17 éves voltam akkor. Sokan elítéltek, hogy nem kötöttünk házasságot a párommal. A kapcsolatunk hamarosan véget is ért, s magamra maradtam a fiammal. Az édesapja semmilyen támogatást nem nyújtott nekünk. Visszaköltöztem édesanyámhoz, s kénytelen voltam munkát keresni.

A Beregszászi Református Idősek Otthonában lettem takarítónő. Fizetést nem kaptam, ám élelmiszert és a gyermekemnek szükséges ruhát hazavihettem.

 

– Mi történt később?

– Megismerkedtem a mostani élettársammal, Lajossal. Azt gondoltam, hogy vele végre normális családi életet élhetek. Azonban nem így történt. Hiába született három közös gyermekünk, nem voltam boldog, mert Lajos ivott, és nem gondoskodott rólunk. Pedig nagy szükség lett volna a segítségére. Lajos fiunk ugyanis 2001-ben agyvérzéssel született, s a mai napig nem tud írni-olvasni. Hároméves volt, amikor világra jött a húga, Andzselika, akinél súlyos szívelégtelenséget állapítottak meg. Két és fél éves korában életmentő műtétet hajtottak végre rajta Kijevben. A nagymuzsalyi polgármester, Ficáj László szervezett gyűjtést, hogy legyen elég pénzünk az operációra. Egy hónapot töltöttem Andzselikával a kórházban.

Nem sokkal később, 2009-ben pedig Dávid fiunkkal bővült a család.

– Hogyan tudtál megbirkózni a terhekkel?

– Nem volt elég lelkierőm, hogy szembenézzek a problémákkal, ezért az alkoholhoz fordultam. Huszonhárom éves koromtól kezdve tíz éven át voltam az ital rabja. Ezalatt egyre rosszabb állapotba kerültem. Amikor részeg voltam, nem mentem haza, hanem csavarogtam. A gyerekek rettegtek, hogy merre lehetek, s nem esik-e bántódásom. Mivel az édesanyám, a férjem és a baráti társaságom is ivott, esélyem sem volt arra, hogy megszabaduljak a függőségemtől.

 

– Hogyan tudtad mégis letenni a poharat?

– Csak a hit erejének köszönhetem. Először csak azért jártam a helyi gyülekezetbe, mert élelmiszert osztottak. Azonban idővel az Ige megérintett engem. Elhatároztam, hogy életmódot változtatok. Lemondtam az alkoholról, elkerültem azokat, akik korábban rossz hatással voltak rám.

Ezt így könnyű elmondani, de nagyon nehéz volt végigmennem ezen az úton. Sokszor kívántam az italt, s az általa nyújtott „menekvést”.

 

– Hogyan változott meg ezután az életed?

– A gyermekeimmel sokkal jobb a kapcsolatom azóta, hogy nem iszom. Ugyan a legsötétebb időszakokban is igyekeztem megfelelően gondoskodni róluk, ez nem pótolta a szeretetet és a biztonságot, amelyet most meg tudok adni nekik.

 

– A pároddal is megváltozott a viszonyod?

– Sajnos ő még mindig iszik, s emiatt nem tudunk boldogok lenni. Hiába hívtam a gyülekezetbe, nem hajlandó eljönni. Sokat imádkozom érte.

Továbbra is egyedül kell gondoskodnom a gyermekeimről, ám többé nem fordulok az alkoholhoz. Az Istenbe vetett hitem erőt ad ehhez.

 

– Beszéljünk a gyermekekről is!

– A legidősebb gyermekem, Norbi 21 éves. Nehéz élet jutott neki. Tizenöt éves korában rossz társaságba keveredett, s rajtakapták lopáson. Fiatalok börtönébe került Lembergben. Két év három hónapot kapott.

Magamat hibáztattam ezért. Úgy éreztem, hogy ha nem lettem volna alkoholista, minden másképpen alakult volna.

Abban reménykedtem, hogy Norbi tanult az esetből, s megváltozott. Ám nem így történt: miután hazakerült, ivott, és összeállt egy alkoholista nővel, majd ismét lopni kezdett.

Elkapták, s öt és fél év börtönbüntetésre ítélték. Lembergben tölti le a büntetését. Gyakran látogatom, mindennap felhívom telefonon. Azt ígéri, hogy most már tényleg megváltozik. Igyekszem mindenben támogatni őt.

Lajos fiunk idén fejezte be az iskolát, napszámosként dolgozik.

Andzselika és Dávid a Nagymuzsalyi Középiskolába jár. A lányom szeptemberben a nyolcadik osztályt kezdi meg, Dávid pedig harmadikos lesz. Mind a ketten jó tanulók. Naponta hat kilométer kell megtenniük az iskoláig és vissza. Reggel hétkor indulnak el, s háromnegyed nyolcra ér be az osztályterembe. Ha rossz az idő, akkor inkább otthon tartom őket.

 

– Hogy van most Andzselika?

– Jól érzi magát, senki sem mondaná meg róla, hogy szívbeteg. Kétévente visszajárunk Kijevbe kontrollra, illetve félévente Munkácson is megvizsgálják. Kímélnie kell magát a megerőltető tevékenységektől. Gyakran veszekszem vele, mert nem vigyáz magára. Összeszedi a kuklyai gyerekeket, és velük focizik. Mindig mondom Andzselikának, hogy tanuljon jól, mert csak az esze után tud majd érvényesülni felnőtt korában, hiszen fizikai munkát nem végezhet.

Hallgat is rám. Jól teljesít az iskolában, nagyon szereti a magyar nyelvet és irodalmat, illetve a színjátszás is érdekli.

– Említetted, hogy iskolaidőben naponta hat kilométert gyalogolnak a gyerekek. Milyen az élet Kuklyán?

– Kuklya zárt közösség, s messze van a várostól. Nincs bolt, posta, orvos. A mentő sem tud feljönni, ha kihívják. Nem egyszerű itt az élet.

 

– Te most mivel foglalkozol?

– Egy élelmiszerboltban dolgozom, az árukat címkézem és teszem ki a polcra. Emellett napszámra takarítani járok. Két nagy kertet is művelek otthon. Ősszel pedig szelídgesztenyét árulok. Mindent megteszek, hogy eltartsam a családom.

 

– Szoktál gondolni a jövőre?

– Igen. Olyankor abban bízom, hogy jobb lesz az életünk. A hitem mellett ez ad erőt nekem.

 

– Így legyen! Isten áldja meg a családodat!