Nagycsaládok Kárpátalján: a Füzesi család

Három fiú, három különböző egyéniség. Legalábbis ezt állítja a nagyberegi Füzesi fiúk édesanyja, Andrea. Az egyiket nyugodtnak, a másikat sportosnak, a harmadikat huncutnak írja le, amikor a gyerekek természetét firtató kérdésemre válaszol. Mindegyiküknél egyformán büszkén csillog a szeme, s széles mosolyra húzódik a szája. Hiszen valamennyi gyermeke a szeme fénye, lehet az ilyen, olyan, vagy amolyan.

Ez már csak így van az édesanyáknál.

Ismerjük meg a Füzesi családot Andreán keresztül.

 

– Mesélj a gyermekkorodról!

– Egy beregszászi, magyar, kétgyermekes családból származom. A nővéremmel egyszerű körülmények között, ám nagy szeretetben nevelkedtünk. Édesapánk a beregszászi autóparkban dolgozott, édesanyánk pultos volt a Fácán étteremben. A szüleink mindent megtettek, hogy szép gyermekkorunk legyen.

 

– Hova jártál iskolába?

– Az ukrán tannyelvű Beregszászi 1. számú Középiskola tanulója voltam. A kilencedik osztály befejezése után Munkácson a tanítóképzőben szerettem volna folytatni a tanulmányaimat, ám a szüleimnek nem állt módjukban taníttatni engemet. A nővérem akkoriban ment férjhez, minden pénzt elvitt az esküvője.

 

– Mihez kezdtél 15 évesen?

– Munkát kerestem. Először az asztélyi óvodában dolgoztam, majd a Steffi bárban kaptam felszolgálói munkát. Később Magyarországon vállaltam különféle munkákat. Miután hazajöttem, a beregszászi rádiógyárban helyezkedtem el. 2004-ben onnan mentem szülési szabadságra az első gyermekemmel, Rolanddal. Az édesapjával nem házasodtunk össze, s miután megromlott a kapcsolatunk és szakítottunk, egyedülálló anya lettem.

 

– Hogyan boldogultál egyedül?

– A szüleim támogatására számíthattam. Náluk laktunk Rolanddal. Amikor a kisfiú másfél éves lett, beadtam az egyik helyi óvodába, s ismét munkába álltam.

 

– Hogyan ismerkedtél meg férjeddel?

– Édesanyám a piaci kávézóban dolgozott, ahová Albert gyakran betért egy-egy kávéra, teára. Időnként én is beugrottam édesanyám munkahelyére. Ott találkoztunk. Megtetszettem Albertnek, elkérte a telefonszámomat, s udvarolni kezdett. Egy év múlva, 2007-ben össze is házasodtunk.

 

– Mit lehet a férjedről tudni?

– Ő nagyberegi származású, neki is egy testvére van. Amikor megismerkedtünk, a beregszászi uszodában volt karbantartó.

 

– Hogyan viszonyult a párod Rolandhoz?

– Az első perctől kedvelte a fiamat, s miután egybekeltünk, úgy nevelte, mintha a vér szerinti gyermeke lenne.

 

– Roland tudta, hogy nem az édesapja?

– Roland hároméves volt, amikor összeházasodtunk, nem tudta, hogy Albert a nevelőapja. Sok éven át nem is beszéltünk erről vele, ám amikor kilencéves lett, úgy döntöttünk, hogy megmondjuk neki az igazságot. Nem szerettük volna, ha azt mástól tudja meg. egyedül ültem le vele erről beszélni.

 

– Hogy fogadta a bejelentéseteket?

– Meglepően jól reagált rá. Nem haragudott meg ránk, s a kapcsolata sem változott meg Alberttel. Továbbra is közel állnak egymáshoz.

 

– Térjünk vissza a házasságotok kezdetére! Hol telepedtetek le az esküvőt követően?

– Nagyberegre költöztünk a férjem szüleihez. Roland már ott folytatta az óvodát, majd ott írattuk be általános iskolába is.

 

– Nagyberegre született meg aztán a két közös gyermeketek…

– Így van. 2008-ban jött a világra István, őt követte 2010-benTamás.

 

– Mesélj a fiúkról!

– Roland az általános iskola első négy évét ukrán nyelvű osztályban végezte el, majd átkerült a magyar osztályba. Nem bántuk meg a váltást, sokkal könnyebben megy neki azóta a tanulás. Most nyolcadik osztályos. Rendkívül nyugodt természetű gyermek, sokat segít nekem.

Szeret sportolni. Korábban birkózott a beregszászi sportkomplexumban, majd Nagyberegen kezdett futballozni. Felfigyeltek rá és elvitték a beregszászi focicsapatba. Önállóan jár be az edzésekre. Most azt tervezi, hogy felnőttként is testneveléssel fog foglalkozni.

 

– Milyen a kapcsolata az öccseivel?

– Jól kijön velük. Istvánkával együtt fociznak. Tamáskát jobban elkényeztettük, vele nehezebben boldogul.

 

– Milyen természetű Istvánka?

– Alsó osztályos korában semmilyen gond nem volt vele. Negyedikes volt, amikor nagy trauma érte, meghalt a barátja. Azóta teljesen kifordult magából: nehezen kezelhető, nem akar beszélni a problémáiról.

– Tamás?

– Ő a kicsi a családban, mindig is többet engedtünk meg neki, mint a testvéreinek. Most másodikos az iskolában. Hacsak teheti, kerékpárra ül. Életrevaló gyermek, bármikor elküldhetem bevásárolni is.

 

– A férjeddel mivel foglalkoztok most?

– Albert most is az uszodában dolgozik, ám a megélhetés miatt egy időben kénytelen volt Csehországban, Magyarországon és Svájcban munkát vállalni.

Jómagam egy beregszászi óvodában vagyok dajka. Nagyon szeretem a gyerekeket. Hetente három napot dolgozom, a többi napon a háztartást rendezem.

 

– Van-e lehetőségetek kikapcsolódni?

– Sajnos csak kevés időnk jut erre. Tamás születése után csatlakoztunk a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületéhez. Időnként az általuk szervezett programon szoktunk részt venni. Tavaly ősszel például a férjemmel ott voltunk a házaspárok hétvégéjén. Rendkívül élveztük azt a két napot, amikor nem kellett a háztartásra és a gyermeknevelésre gondolni. Igaz, hogy a gyerekek hiányoztak.

 

– Jövőbeli elképzeléseitek vannak?

– Nincsenek terveink. Ami biztos, hogy minden nehézség ellenére itt szeretnénk továbbra is Kárpátalján élni. Máshol nem tudjuk elképzelni az életet.

 

– Örömmel hallom ezt! Isten áldja meg a családotokat!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma