Már a történelmünket is el akarják venni? – Kész Barnabás válasza egy történelemferdítő ukrán írásra

Hovatovább kezdünk immunissá válni az ukrán sajtóból áradó magyarellenes kirohanásokkal szemben, s egyre fásultabban reagálunk a belőlünk mindenáron ellenséget gyártani akaró irományokra.

Ezt talán nacionalista honfitársaink is érzékelik, legalábbis ezzel a megállapítással indítja tudományos köntössel leplezett, ám otromba hazugságokkal tarkított, nyilvánvalóan az Ukrajnában élő nemzetiségek közötti szembenállás gerjesztésének szándékával megrendelt értekezését a köztudottan nyugati finanszírozású Radio Szvoboda (Szabadság Rádió) is. Talán épp az etnikai feszültség fokozása, az ország valós problémáiról való figyelemelterelés volt a szándéka a 2017 októberében publikált „Milyen történelmet tanítanak majd Ukrajnában a nemzeti kisebbségeknek?” című cikk szerzőjének, az Osztrohi Akadémia ismert professzorának, Petro Kraljuk filozófusnak, aki soviniszta kirohanásának apropójául egy vidékünkhöz kötődő, kétségkívül páratlanul értékes történelmi forrás, a Királyházi Evangélium bemutatását választotta – ez veszélyes dezinformációs trükk, amikor némi valós értesülés közé becsempészünk jó adag hazugságot is! A professzor úr kifejezi félelmét, hogy az Ukrajnában élő magyaroknak, románoknak, oroszoknak és más nemzetiségeknek az oktatási törvény 7. cikkelyének bevezetése után is marad némi lehetőségük arra, hogy az iskolában netalán másképpen oktassák majd a történelmüket, mint ahogyan azt itt elvárják tőlük. De lássuk a részleteket!

Tény, hogy a szerző által említett, 1401-ben a jelenlegi Nagyszőlősi járás (az egykori Ugocsa vármegye) területén fekvő Királyházán (Koroleve) egy bizonyos Sztanyiszlav írnok által átírt, ószláv nyelvű Evangélium Ukrajna egyik legrégibb írásos emlékének számít (a restaurált műkincset a Kárpátaljai Honismereti Múzeumban őrzik). Nagyszőlősön, az egykori Perényi-kastélyban megszervezett nagyszabású bemutatóján néhány éve jómagam is jelen lehettem, és a vidékünkön élő nemzetiségek közös kincseként tekintettem az ereklyére. Senki sem tagadja tehát e forrás jelentőségét, mint ahogyan arra is büszkék vagyunk, hogy 1532-ben ugyancsak Királyházán készítette el Komjáti Benedek pozsonyi kanonok a Szent Pál leveleit tartalmazó első magyar részleges bibliafordítást (az 1533-ban Krakkóban nyomtatott könyv hasonmás kiadása 480 év után, 2013-ban a kárpátaljai ferencesek közreműködésével újra megjelenhetett). Mit bizonyít e két kiadvány? Számunkra azt, hogy a Magyar Királyságnak e már akkortájt is vegyes etnikumú szegletében Királyháza, a Nyaláb-vár egy sajátos kulturális központ lehetett, ahol a tudósok és művészek a Perényiek támogatását élvezve viszonylagos nyugalomban alkothattak. Ha a vidék akkori magyar urai nem lettek volna kellőképpen toleránsak más nyelvekkel és vallásokkal szemben, mára nem maradt volna fenn az ominózus Evangélium sem. Kijevi professzor „barátunk” persze nem így látja: természetesen nem említi Pál apostol leveleit, a Királyházi Evangéliumból pedig csak annyit szűr le, hogy e régióban élő „ruszinok-ukránok” már a magyarok és a románok beköltözése előtt magas szintű kultúrát hoztak itt létre. A szerző szerint ki kellene vizsgálni, volt-e egyáltalán ilyen magyar és román beköltözés, vagy csak a helyi szláv őslakosságnak a szomszédos államok általi elmagyarosításáról és elrománosításáról van szó. Ez már túltesz a szovjet történetírókon is: ők „csak” azt állították, hogy vidékünkön a magyarok a XIII. századtól vannak jelen; Kraljuk szerint viszont nem is létezünk, pontosabban elmagyarosított szlávok vagyunk.

A cikk szerzője fejcsóválva közli, hogy a Kárpátaljára látogató turisták a helyi múzeumokat meglátogatva, az idegenvezetők előadásait meghallgatva azt hihetik, hogy ez ősi magyar föld. Nyomban megkísérli eloszlatni ezt a „tévhitet”, ehhez történelmünk nagyjait próbálja megfosztani magyarságuktól. Szerinte Zrínyi Ilona, azaz a horvát Ilona Zrinszka sem azért védelmezte kemény három éven át Munkács várát a császáriaktól, mert buzgott benne a magyar öntudat, hanem mert a törökök vazallusaként erre kényszerült. Fia, II. Rákóczi Ferenc fejedelem sem volt igazi magyar, mivel latinul beszélt, kedvenc katonái pedig a „ruszinok-ukránok” voltak (a szerző itt név szerint említ Baloga és Pinzenik nevű kurucokat).

No itt már kinyílik a bicska az olvasó zsebében. A professzor úr tudhatná, hogy a középkori és kora újkori Európában a nemesi nemzetek, így a magyar nemzet tagjai (az újkori polgári nemzetektől eltérően) nem az országban élő, magyarul beszélő lakosokat jelentették, hanem csakis a nemeseket, bármilyen nyelven beszéltek is azok: horvátul, németül, szlovákul vagy éppen románul; a parasztságot pedig akkoriban kizárták a nemzet fogalmából. Így voltak magyar bárók Zsigmond idejében az olasz Ozorai Pipo, a lengyel Stibor vajda, de annak számított a Magyar Királyságban menedéket kapó podóliai litván herceg, Korjatovics Tódor is. Hasonlóképpen magyar főurak voltak a horvát Zrínyiek és Frangepánok is. Ami a latin nyelvet illeti, a korabeli Európa, így Magyarország hivatalos nyelve volt; ilyen alapon Rákóczit franciának, lengyelnek vagy töröknek is nevezhetnénk, mivel azokat is beszélte magyar anyanyelve vagy a német és egyéb nyelvek mellett. Nem vitatjuk el a ruszinok szerepét sem a Rákóczi-szabadságharcban, de ezt felhozni döntő érvként ebben a kérdésben éppúgy nem méltó egy tudós professzorhoz, mint Rákóczi szándékát a lengyel trón megszerzésére.

A következő célpont nemzeti költőnk, Petőfi Sándor, azaz a szláv Olekszandr Petrovics, akinek anyja szlovák, apja pedig szerb volt. Ezt mi is megtanultuk Petőfi életrajzából az iskolában, mint ahogyan azt is, hogy az ifjú Petőfi életét adta a magyarság szabadságáért. Mindemellett ha a professzor úr szíveskedne megnevezni Petőfinek egyetlen szlovák vagy szerb nyelven írt költeményét, hajlandó vagyok elfogadni állítását. Ha már az 1848–1849-es szabadságharcnál tartunk, a magyarok vezetői, például az aradi honvédtábornokok között különböző anyanyelvű hősök voltak, de ki merné megkérdőjelezni magyarságukat?

Hasonló „bizonyítékokkal” cáfolja a szerző a bukovinai (Csernyivci megye) románok, a lembergi (Lviv) lengyelek, a kelet- és dél-ukrajnai oroszok nemzeti identitását. Szerinte a nemzeti történelmük oktatása e kisebbségek részéről egyenértékű a szeparatizmussal. Sajnálkozva írja, hogy az ukrán történelem legkiemelkedőbb korszakának számító kozáksággal nem fedhető le Ukrajna teljes jelenlegi területe, ugyanakkor az országban élő nemzeti kisebbségek és az ukránok közös múltja sincs még megírva (egy ukrán–zsidó kapcsolatokról szóló monográfia kivételével). Kénytelen elismerni, hogy az „ukrán etnosz” és az ukrán állam kialakulásában a tősgyökeres ukránok mellett a térségben évszázadok óta élő, általa mégis „nem őslakosnak” titulált népek is részt vettek (türk népek, lengyelek, magyarok, szlovákok, románok, moldovánok, oroszok, görögök, örmények, németek, zsidók és mások). Példaként említi, hogy a kozák vezetők között türk és zsidó származásúak is akadtak, sőt Hrihorij Szkovoroda neves ukrán filozófus édesanyja is krími-tatár arisztokrata nő volt. Itt a kettős mérce: Szkovoroda ukránságát ettől még nem vonja kétségbe, mint ahogyan teszi azt Rákóczi vagy Petőfi magyarságával!

A szerző szerint az ukrajnai történelemírás sarkalatos problémája a következő: egyrészt az Ukrajna történetéről szóló tankönyvek „nem látják” az ország területén élő „nem őslakos” népeket, nem írnak azok megjelenéséről Ukrajnában; másrészt a kárpátaljai, bukovinai, besszarábiai kisebbségek „nem látják” a saját térségeikben az ukránokat, nem tudják, honnan kerültek azok oda. A professzor szerint e két gondolkodásmód kárára van mind a többségi nemzetnek, mind pedig a nemzeti kisebbségeknek, és nagyban akadályozza az ukrán nemzet konszolidációját.

Nos, az állítás első felével talán még egyet is érthetnénk, ha a kérdés nem lenne eleve hibásan feltéve. A szerző nem akarja megérteni, mint ahogyan az oktatási törvény 7. cikkelyét ránk erőszakoló minisztérium sem, hogy mi, kárpátaljai magyarok nem migránsok vagyunk ezen a földön (mint ahogyan a románok, lengyelek és mások sem azok). Mi őslakosok vagyunk itt, legalább annyira, mint délen a krími tatárok, akiknek tőlünk eltérően megadták az „őslakos” státust. Ebből kifolyólag ragaszkodunk jogainkhoz, nyelvünkhöz, vallásunkhoz, intézményeinkhez, egész kultúránkhoz és történelmünkhöz. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy törvénytisztelő ukrán állampolgárok legyünk, toleránsak a velünk évszázadok óta békésen együtt élő nemzetiségekkel, valamint az ukrán többségi nemzettel. Együtt akarunk élni velük ezen a földön, de nem akarjuk elveszteni nemzeti identitásunkat. Alkalmazkodni szeretnénk, nem beolvadni. Kraljuk professzor úrnak pedig ajánlhatjuk esti olvasmány gyanánt Szent István királyunk Intelmeit, amelyben már ezer évvel ezelőtt megfogalmazta, hogy minél több nemzetiségű egy állam, annál erősebb: „Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő…”

Kész Barnabás,

a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola

történelemtanára