K. Roják Angéla: Gyertyafénynél

Sötétben
bujdosó fájdalom
vagyok,

szikra, mit
felkap a szél,
lángra lobbantani
érted
a Napot.

…Éjszaka volt,
vacogtak a csillagok,
kezed érintésekor
a pillanat is
megfagyott.

Kérdezhetném újra:
felmelegítselek?…
Koppan a tudat ökle
– már nem lehet.

Tőled tanultam élni,
mert tudtad, hogyan kell
csonkig égni
– elfogytál csendesen.

Gyűjtögetem a perceket,
míg hűlt helyed
néma tekintete
rám mered, s hiába:
mint hulló dió koppanása,
elhal a tér-időben
életed.

A szikra is, mit
felkapott a szél,
halott –
sötétben
csillagod: fájdalom
vagyok.