Kopogtató: barikádok

Forrong a világ. Hetek óta demonstrálnak Franciaországban, könnygázzal és vízágyúval oszlatták fel a tömeget Brüsszelben. Tüntettek Bécsben és Rómában. A héten negyedszer vonultak az utcákra Budapesten is.

Összeszorul a gyomrom, ha vízágyúkat, füstfelhőket, rendőrökkel történő összecsapásokat látok, és nem tudok nem a Majdan eseményeire asszociálni. Mindezt annak ellenére, hogy amikor először vonultak utcára az emberek Kijevben, távolinak éreztem a történéseket. Láttam a videókat, követtem a hírösszefoglalókat, majd jöttek a sokkoló képkockák az áldozatokról. Felfogtam, hogy az országban történnek a véres események, mégis olyan volt, mintha fényévnyi távolságra lennének a mi valóságunktól.

Ez a távolság egy ungvári sebészorvossal készített interjúm után kezdett foszladozni. Daniljuk Sándor ötször utazott fel az ukrán fővárosba a Majdan-forradalom ideje alatt. Kezdetben civil tüntetőként vett részt a demonstrációkon. A – beszélgetésünkkor már a kelet-ukrajnai háború poklát is átélő – sebész még mindig csillogó szemmel mesélt az összetartozás érzéséről, amit a fővárosban megtapasztalt. A pozitív, barátságos légkörről, melyet a különböző korú és társadalmi osztályból származó tüntetők között érzett, s ami ellen a vízágyúk is hatástalanok voltak. Aztán radikalizálódott a Majdan, és a fiatal orvos egy kávézóban kialakított randomsebészeten mentett életeket, s próbálta enyhíteni az utolsó pillanatait azoknak, akiknek esélyük sem volt a túlélésre. Az orvos – elmondása szerint – nem érzett félelmet, egyszerűen hitetlenkedett, hogy a XXI. században egy európai fővárosban Molotov-koktélokat repíthetnek a tömegbe, mesterlövészek vadászhatnak le békés tüntetőket és nyakon lőhetnek egy megkülönböztető jelzéssel segédkező, sérülteket ellátó nővért…

Daniljuk Sándor később értetlenkedve figyelte a „zöld emberek” megjelenését a Krímen, én pedig szörnyülködve hallgattam beszámolóját az embertelen körülményekről, melyeket a katonákkal élt át később a frontvonalon, a magukra hagyottságról, az életmentő operációkról, amiket földalatti bunkerokban, zsákvarró tűvel kellett végrehajtania. Mintha egy háborús dráma forgatókönyvét mesélte volna, amikor egy orvosi bravúrt követően elmaradt a happy end, és menekítés közben vesztette életét a páciens, aki a sebész családtagjává avanzsált a harcok alatt.

Az orvos első kijevi élményeire asszociáltam, amikor gumiabroncsokat, sátrakat égettek a külföldi rendszámú járművek behozatalát szankcionáló törvény ellen tüntetők. A Kercsi incidenst követően, a hadiállapot bevezetéséről szavazó parlamenti ülés közvetítését nézve tudatosult bennem, hogy milyen könnyű elfelejteni, hogy háborús országban élünk, és mennyire képlékeny a béke. A világ vezető híreit látva nem csak Ukrajnában…

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma