Nagycsaládok Kárpátalján: Birta István és Gyöngyi családja

A Beregszászban élő Birta családban öten várják a karácsonyt: a szülők – István és Gyöngyi –, valamint három gyermekük: István, Levente és Csenge.

A fiúk Gyöngyi előző házasságából születtek, a kislány pedig Istvánnal közös gyermek.

A család összecsiszolódásáról, a mindennapokról és a közelgő ünnepekről beszélgettünk.

Ismerjük meg a Birta családot!

 

– Menjünk vissza a gyermekkorig! Meséljetek a családotokról!

István: – Régi beregszászi családban nőttem fel a szüleim egyetlen gyermekeként. Édesapám több mint húsz éven át a helyi Kolhoznyik futballcsapatban játszott. Később a Beregszászi Egészségügyi Szakközépiskola igazgatóhelyetteseként dolgozott. Édesanyám 42 éven át volt tanítónő. Több mint harminc évet a kígyósi iskolában tanított, majd a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskola pedagógusa lett.

Gyöngyi: – Én nagyberegi vagyok. Ötéves koromban a szüleim elváltak, s onnantól kezdve édesanyám egyedül nevelt fel bennünket a nővéremmel és a bátyámmal.

 

– Hova jártatok iskolába?

István: – A Kossuth-középiskola tanulója voltam nyolcadik osztályos koromig. Utána ápolónak tanultam a Beregszászi Egészségügyi Szakközépiskolában. Abban az időben kifejezetten férfi ápolókat kerestek.  Még tartott a hidegháború a Szovjetunió és az USA között, bármikor szükség lehetett ránk.

Gyöngyi: – A Nagyberegi Középiskolába jártam, ott szereztem érettségi bizonyítványt.

 

– Az iskola elvégzése után hol dolgoztatok?

István: – A szakmámban helyezkedtem el: a Beregszászi Járási Kórház intenzív osztályán vállaltam munkát. Nem sokkal később besoroztak katonának. Huszonöt hónapot szolgáltam le úgy Szibériában, hogy közben egyszer sem jöhettem haza. A leszerelésem után még két éven át a korábbi munkahelyemen maradtam, majd kihelyeztek Rafajnaújfaluba. Nyolc évet töltöttem el ott felcserként. Aztán ismét Beregszászba kerültem. A kórház szövettani laborjában kaptam munkát. 2000-től pedig a Beregszászi Megyei Elmegyógyintézet intenzív osztályán vagyok ápoló.

Gyöngyi: – A beregszászi konzervgyárban volt az első állásom, majd két éven át egy patikában dolgoztam. 2005-ben kerültem át az elmegyógyintézet betegfelvevő részlegébe. Nemrég végeztem el ehhez egy szociálismunkás-képzést. Istvánnal a közös munkahelyen ismerkedtünk meg.

– Ez nem hangzik túl romantikusan…

Gyöngyi:– Pedig így volt. Korábban nem ismertük Istvánnal egymást. Amikor találkoztunk, épp egy nehéz időszakon mentem keresztül: tizenhárom év házasság után elváltunk az előző férjemmel. Egyedül maradtam az ötéves és a tízéves fiaimmal. Ekkor jött az életünkbe István.

István: – Én is elváltam, nekem is két gyermekem született az előző házasságomból, ám ők már felnőttek voltak a válásomkor. Gyöngyivel és a két kisfiúval, Leventével és Istvánnal 2012-ben költöztünk egy közös otthonba. Két év múlva, Csenge lányunk születése után esküdtünk meg Gyöngyivel.

 

– Hogy fogadták a fiúk az új családtagot, Istvánt?

István: – Magam is meglepődtem, hogy milyen könnyen megbarátkoztak velem. István bácsinak vagy nevelőapának szólítanak és tegeznek. Úgy érzem, jó a kapcsolatom a fiúkkal. Arra nagyon odafigyelünk a feleségemmel, hogy ne tegyünk különbséget Levente, István és Csenge között.

 

– Hol kezdtétek meg a közös életet?

Gyöngyi: – Az első félévben egy panelház ötödik emeletén laktunk, ám annyira zavart bennünket a bezártság és a kert hiánya, hogy hamarosan átköltöztünk egy bérelt kertes házba. A szomszédunkban áll István szülői háza, amelyet igyekszünk felújítani, hogy minél hamarabb átköltözhessünk oda.

 

– Terveztétek a közös gyermeket?

Gyöngyi: – Mindenképpen szerettünk volna, ha születik egy kisbabánk.

– Hogyan fogadták a fiúk a kistestvér érkezését?

Gyöngyi: – Levente nagyon örült Csengének, ám István nehezen barátkozott meg a húgával. Valószínűleg attól félt, hogy ezentúl nem kap annyi figyelmet és szeretetet, mint korábban. Három hónapos volt Csenge, amikor István az osztálytársak és barátok hatására elfogadta, majd megszerette a testvérét. Azóta szoros a kapcsolata a húgával.

István: – Biztattam Gyöngyit, hogy legyen türelemmel, adjon időt Istvánnak.

 

– Meséljetek a gyerekekről!

Gyöngyi: – István a Beregszászi 6. Számú Horváth Anna Általános Iskolában végezte el az első négy évet. Az ötödik osztályt már a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban kezdte meg. Idén pedig bekerült a Rákóczi-főiskola Felsőfokú Szakképzési Intézetébe, ahol turizmus szakra jár. Ezzel akar a későbbiekben is foglalkozni. Az a terve, hogy a főiskolán folytatja a tanulmányait.

 

– Levente és Csenge?

Gyöngyi: – Levente az általános iskola első osztályát Nagyberegen végezte el, majd átírattam a Kossuth-középiskolába. Most hetedik osztályos. A történelem, a régészet érdekli. Felnőttként is ezen a területen szeretne dolgozni.

Csenge óvodába jár. Magyarul tökéletesen beszél, ám az ukrán anyanyelvű ovistársaknak köszönhetően ukránul is sokat tud. Mivel ő a legkisebb a családban, ráadásul kislány, valamivel többet engedünk meg neki.

 

– István, említetted, hogy megjártad az ukrán háborús övezetet, az ATO-t. Hogyan kerültél oda?

István: – A kórházban megjelent egy felhívás arról, hogy önkénteseket keresnek az ATO-ba. Engem mindig is vonzottak a kihívások. Megbeszéltem Gyöngyivel a tervem, és jelentkeztem a katonaságon. Két éven át szolgáltam Munkácson, Ungváron és a Donyeck-medencében. Közben rövidebb szabadságokra hazajöhettem.

– Milyen szívvel engedted el a férjedet, Gyöngyi?

Gyöngyi: – Nagyon féltetettem. Csenge három hónapos volt akkor. Naponta beszéltünk Istvánnal telefonom. Időnként azonban előfordult, hogy három napon át nem tudott telefonálni. Akkor borzasztóan nyugtalan voltam, a legrosszabbra gondoltam.

 

– István, hogyan élted meg az ott eltöltött időt?

István: – Sok szörnyűséget láttam és éltem át. Az emberek megsebesültek, meghaltak mellettem; mások elveszítették a lelki egészségüket. Elég volt belőle, jobb itthon. Hazajöttem és visszamentem a régi munkahelyemre, az elmegyógyászatra. A fiunk, István is hamarosan katonaköteles lesz, de semmiképpen sem szeretnénk, ha elvinnék katonának.

 

– Mind a ketten ugyanott dolgoztok. Az elmegyógyintézeti munka sem lehet leányálom.

István: – Fontosnak tartom, hogy tisztelni kell a betegeket. Semmiképpen sem szabad elítélni őket, hiszen betegek. Van, aki bezárkózik, s van, aki agresszív. Igyekeznünk kell megtalálni velük a közös hangot.

Gyöngyi: – Igaz, hogy nem könnyű az elmegyógyintézetben, de nem tudnék máshol dolgozni. Mivel a férjemmel közös a munkahelyünk, a munkabeosztásnál odafigyelnek, hogy külön napokra osszanak be bennünket. Így felváltva tudjuk rendezni a gyerekeket. Karácsony tájékán mindig szabadságot veszek ki, hogy itthon tudjak lenni a családdal.

István: – Idén nekem sem kell bemennem a kórházba az ünnepek alatt.

 

– Várjátok a karácsonyt?

Gyöngyi: – Igen. A gyerekek kívánságlistája is kész már: Levente telefont szeretne, István egy ezüstláncot kért, Csenge pedig rózsaszínruhás babára vágyik.

Az ünnepek alatt mi is meglátogatjuk a barátainkat, s hozzánk is betérnek a rokonok, közeli ismerősök.

István: – Ekkor ünnepeljük a névnapomat is.

 

– Karácsony után pedig nemsokára megkezdődik az újév. Milyen terveitek vannak a jövő esztendőre?

Gyöngyi: – Ahogy már említettük, épp most újítjuk fel a házunkat. Nagyon szeretnénk a következő karácsonyt már ott tölteni.

 

– Így legyen! Isten áldja meg a családotokat!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma