Kopogtató: a kegyelet hiánya

Meghalni könnyű, életben maradni nehéz? Azt hiszem kijelenthető, hogy egyiket sem adják könnyen Ukrajnában.

A gyász, szeretteink elvesztése feletti trauma önmagában elég, hogy padlóra kerüljünk: élőhalottként sodródunk a temetést megelőző napokban, veszteglünk az adminisztratív ügyintézés útvesztőiben és nézünk ki a fejünkből a végtelenített álomnak tűnő végső búcsún. A család, a közösség nélkül szinte elképzelhetetlen a talpon maradás. Ha nem várt események borzolják a kedélyeket, még így is a pokolban érezhetjük magunkat.

Fokozott érzékenységgel reagálunk minden külső körülményre, és reflektorszerűen égnek belénk a mozzanatok. Számomra ilyen képkocka az anyai nagymamám „hintójának” kipufogócsövéből ömlő fekete füsttömeg. A településen, ahol élek, évekig nem volt halottaskocsi, pontosabban ló és lovas, így másként kellett megoldani a szállítást: ZIL típusú teherautó platóján döcögtek ki a koporsók a temetőbe.
Nem tudtam napirendre térni a kivitelezési módszeren. Megrökönyödve konstatáltam azt is, hogy egyik-másik megboldogultat plédbe csavarva, a kék monstrumunkon vitték patológiai vizsgálatra, mert nem tudták másként megoldani a szállítást, ugyanis a mentő csak az élőké. „Szerencsésebb” esetben a rokonok, ismerősök találtak egy kombitulajdonost, aki hajlandó volt vállalni a halottszállító szerepét.

Sokáig azt hittem, hogy a füsthányó különlegességgel mi vagyunk a jéghegy csúcsa, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a beregszászi kórház magasan lepipál bennünket hiányosságok tekintetében. Pár éve hallottam először, hogy az intézményben elhalálozott személy gyermekeinek kellett az intenzív osztályról a nem épp tíz méterre található hullaházba vinni a családtagot, mert „csak idős munkások vannak, és félő, hogy elcsúsznak a jeges úton.” A család nem akart sajtónyilvánosságot, ezért nem feszegettem a témát. Valahol reménykedtem abban – naivan –, hogy egyszeri esetről volt szó.

Barátaimnak a napokban idejük sem volt felfogni tragikus hirtelenséggel elhunyt szerettük halálát, amikor a nővérkék már kiszabták számukra a harci feladatot: kapják fel a megboldogultat, és vigyék át a kórházudvar végén található hullaházba. És mielőtt az amerikai filmeket idéző fekete hullazsákokra, esetleg ízlésesen eltakaró fehér leplekre és hűtőkamrás épületre asszociálnának, gyorsan pontosítunk: lepel helyett cigánybatyu módjára átcsomózott hordágyat, hűtött helyiség helyett koszos raktárszerűséget képzeljenek el, ahol faládák szolgálnak asztal gyanánt (bizonyos létszám után már csak a földön van hely), és hírből sem ismert az együttérzés, szemérem.

Hosszú sorokat írhatnánk a terem kritikán aluli állapotáról, az elhunytak méltóságának sérelméről, de olvasóink nyugalmának megőrzése érdekében nem bocsátkozunk további részletekbe. Annak fényében pedig, hogy a kórház dolgozói bepillantást engednek a nyilvánvalóan kegyeletsértő körülményekbe, tovább sem merjük gondolni, hogyan bánnak a megboldogultakkal, miután bezárják a hozzátartozók mögött az ajtókat.

– Már csak testekről van szó – mondhatják páran. De magyarázza ezt el valaki az anyának, aki a gyermekét, a nőnek, aki a férjét, a lánynak, aki az édesapját veszítette el. S egyúttal tanácsolja neki, hogy – Istenen és a pszichiátereken kívül – kihez menjen panaszra, amiért nem az együtt töltött pillanatokra, az utolsó beszélgetésükre, a mosolyára emlékszik elsősorban, hanem a horrorfilmeket idéző jelenetek pörögnek újra és újra a gondolataiban, és térnek vissza éjszakánként a rémálmaiban.

Nincs munkaerő, értem én. Elhagyják a szakemberek a kórházakat, a fizetés pedig csapvízre sem elég. De tényleg nem lelnek egy városban két férfi alkalmazottat, akit az átszállítással bízhatnak meg? A gyászoló hozzátartozókra kell róni egy ekkora terhet, ráadásul engedni, hogy lássák a gyalázatos körülményeket?

Meghalni könnyű, életben maradni nehéz… És olybá tűnik, hogy már a kegyeletre sem telik szép hazánkban.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma