Régi tárgyak: a pásztorbot

A népi hagyomány szerint a tavasz igazi kezdete április 24-re, azaz Szent György napjára esik. Számos népi hiedelem, szokás, mondóka és jóslat kapcsolódik e jeles naphoz. Régen e napon hajtották ki először a jószágot a mezőre. Az állatokat terelő csordás vagy juhász legfőbb kelléke, munkaeszköze a terelőbot volt. Nos, erről a botról szól az alábbi írásunk.

A pásztor, a csordás, a juhász a saját testmagasságához mérte a botot, vastagságát tetszés szerint választotta meg. Minden esetben szívós, keményfából készítette azt – olvashatjuk a Magyar Néprajzi Lexikonban. A pásztorbot több célt is szolgált: őrzés közben a pásztor botjára támaszkodott, meghajította vele a jószágot, felemelésével irányította kutyáit, leütötte vele a mezei állatot, pásztortáncot járt botjával, illetve fegyverként is használta. A pásztorbot tükrözte viselőjének társadalmi helyzetét, foglalkozását, ugyanis a bot nagysága, milyensége jelezte, hogy gulyás, juhász, csikós vagy éppen kondás volt az illető személy.

A néprajzi lexikon binkó, bunkósbot, furkósbot, görcsös bot néven is említi a pásztorbotot, melyet rendszerint maga a pásztor szemelt ki, maga vágta le és készítette el, de vásárokban is árulták, s egymás között is csere tárgyát képezte. A bot nem egyik napról a másikra készült. Nagy jelentőséggel bírt, s ennek megfelelően nagy gonddal készült is. A pásztor nyári legeltetés közben kiszemelte a faragásra alkalmas fákat. Ősszel, lombhullás után, levagdosta az alkalmas ágakat, elhasogatta, s elrakta száraz helyre, föl a padlásra vagy a házban a mester-gerenda fölé. A fa csak akkor lett tökéletesen száraz, ha legalább egy-két évig így pihent a mestergerenda fölött. A faragás és díszítés csak ezután következett.

Funkciójának megfelelően volt egyszerű, díszítetlen (ún. hétköznapi), vagy díszített, ünneplő, parádés pásztorbot.

A bot egyenessége, görcsössége, hajlékonysága szintén rangbeli különbséget jelzett a pásztorok különböző osztályai között. A gulyás botja sugáregyenes volt mindig, és csak azt a gulyást nézték gulyásnak, aki kényes volt botja egyenességére, s úgy hordta kezében, sudár teste előtt, mint ahogyan a vőfélyek virágos pálcájukat mutogatva vitték a nép előtt a lakodalom örömének és díszének növelésére.

A pásztor a botot mindig magánál hordta, ezért viselésmódja hagyományos formát öltött. Az ünneplő pásztorbotokat többnyire ünnepi alkalmakkor viselték. Funkciója elsősorban dísz, játék, tánc, szükségből önvédelmi eszköz volt. Ennek megfelelően alakították, díszítették. Hogy a bot milyen fontos volt ebben a foglalkozásban, azt már egy 1717-ből való csallóközi pásztorszabályzat megírta. S a pásztorcéh tagjaitól egyenesen megkövetelték, hogy: „Egyik kezükben legyen gyertya, a másikban juhászbot.” Továbbá a pásztorbot jelentőségét és fontosságát bizonyítja az a tény is, hogy a tulajdonban lévő botot nem voltak hajlandóak elcserélni még egy tehénre sem. Egyrészt azért, mert féltek, hogy valami átok van benne, másrészt mert nem állt hozzá a kezük az idegen ember súlyérzékéhez szokott állatirányító eszközhöz. Nem váltak meg tőle, csak akkor tették le, mikor ettek vagy aludtak. De akkor se messze maguktól, csak közel a sarokba támasztották, hogy szem előtt legyen. Mert a magyar pásztor még imaközben sem adja ki kezéből a botját!

„De minthogy semmi sem tart örökké a világon, a bunkósbot is eltörik egy nagy ütéstől, vagy mikor a pásztor utána vágja a bikának és az ráugrik. Ilyenkor mintha sötét gyász ülné meg a lelkét, még meg is könnyezi, mert hiszen valahol lehet keríteni másikat, de olyant, mint amilyen az előző volt, soha.” (Kiss Lajos)

Gál Adél
Kárpátalja.ma