Turcsány Péter: Vereckei üzenet

I.

Ma jöttünk ott át,
hol érkeztek őseink,
a ragyogó táj
bevonta képzelmeink,
russzok kísérték
Árpád seregeit,
s ma is barát kéz,
mely jövőnkig átsegít!

Magunk mik volnánk?
Öldöklő Káinok –
ha szét nem oszt’nánk
testvéri szónk?
Ragyogj Latorca!
Kövek, habok és fenyv’ek!
Szívünk’ kínozza,
ha nem érthetünk egyet.

Lehetne itt nép:
kettőből egy nemzet,
csak osztanánk szét,
hogy kit-kit mi illet?
Esze Tamás ruszinjai
minket idehívtak,
Rákóczi úr búsongás’i
könnycseppet itt ittak.

Vereckei csöndes falvak
egymást még segítik,
magyar és russz együtt halnak,
de szép jövőnk bús sárkányát
hová is röpítik?
Jaj, de kéne itt egy ország
szép keserű békéje,
fájdalmunk’ ne porciózzák
senkinek a vérére!

Emlékezzünk, ti jó russzok,
Rákóczira, Árpádra,
Ó azok a drága szép szók
forduljanak áldásra:
Minden folyó folyik délre,
minden vízcsepp Tisza-hab lesz,
úgy–e russz és úgy–e magyar,
el nem választ semmiféle
hatalom, ha utunk egy lesz?

Egy út lesz és egy diadal.

II.
Kárpátalja két egy népe,
számoljunk el egyszer végre,
miért jöttünk – és mi végre
sikoltunk föl szörnyű égre!

Egymás mellett 1000 éve
oldódtunk fel mámorokban,
enyém, tiéd s övé vére
szétoszlott a századokban.

Egy akarat s egy szerelem
nem lesz többé lehetetlen,
„Isten velem, ki ellenem”
kit ez vezet, verhetetlen!