Kárpátalja anno: Rákóczi emlékei Máramarosban

A Kárpátalja anno rovat előző részében olvashattuk (itt megtekinthető), hogyan foglalták el Rákóczi katonái Huszt várát, s miként állt át a Nagyságos Fejedelem oldalára Máramaros vármegye.

Rákóczi emlékét a szabadságharc leverése után a ruszinság tovább őrizte, számos történet maradt fenn a „leghűségesebb nép” ajkán a vezérről. Ezeket foglalta össze Pap József Adalékok Máramaros történetéhez című, 1909-ben megjelent írásában.

„Urmező határában egy hatalmas tiszafa tövében sima, közönséges fakereszt őrzi Rákóczi emlékét. A fát Rákóczi fájának tartja a nép. Nyári vasárnapokon ide gyűlnek össze a falusiak s ki tudja hányszor beszélik el a fa történetét. A hagyomány azt tartja, hogy annak a fának árnyékában pihent meg Rákóczi, midőn Urmezőre ment a Pogány család látogatására.

Kövesliget és Alsókalocsa között lévő kis telepet Bóczárának nevezik az ott lakó ruthének, mintegy jelezni akarják ezzel, hogy itt járt a fejedelem. A ruthén nyelvben ugyanis az uralkodó személy nevét czár szóval illetik. Állitólag Rákóczi e telep felett emelkedő havas tövében lévő jéghideg forrás vizéből is ivott. Igaz-e vagy sem nehezen lehet megállapítani. A néphagyomány erősen tartja. 1896-ban a forrás felé márványtáblát is emeltek ily felírással:

»Itt volt II. Rákóczi Ferencz fejedelem 1711 február 18-ikán.«

A leleplezésnél összegyűlt a környékbeli ruthénség; az egykori kurucok utódai lelkesen ünnepelték a szép idők emlékét.

A jelen és múlt között lévő fátyolon keresztül aranyozva látták a letűnt időket.

A Popágya-havason lévő régi ut nyomairól „még a nyáját legeltető pásztorgyerek is azt beszéli, hogy azon az uton valamikor egy fejedelem vonult végig, aki a ruthéneket nagyon szerette.” És ez a hagyomány a havason talált minden tárgyat kedvessé tesz a lakosság előtt. A múlt század hatvanas éveiben pl. találtak itt öt küllős, nehezen megvasalt kereket. A nép mindjárt Rákóczival hozta összefüggésbe. Rákóczi ágyukerekének tette meg.

Két nevezetes sánca is van Máramarosnak, melyeket Rákóczi sáncának neveznek. Az egyiknek csak nyomai láthatók már Alsókalocsa és Kövesliget között a hegyoldalban. A másik Hidegpatakon őrzi a kuruc fejedelem emlékét. Itt különben a lakosság még a hegyoldalban lévő üregeket is Rákóczi korából származtatja. Azt tartja róluk, hogy itt állitották fel ágyúikat a kurucok. Az Alsószinevér mellett lévő Tócskatelepen volt egy rozoga kunyhó, mely úgy huszonöt évvel ezelőtt dőlt össze. Ennek mestergerendáján ez a felirat ékeskedett: „Hic fuit Rákóczi anno 1703.“

Van kuruckori zászlója is Máramarosnak. Csak néhány éve, hogy felfedezték Középapsán. A nép féltékenyen őrzi és nem adná ki kezei közül egy világért sem. Midőn Hatfaludy László felszólította a falut, hogy küldje el Dolhára az 1903 junius 7-iki ünnepély fényének emelésére, megtagadták a kérelem teljesítését. Mindenki gyanús, aki a zászló iránt érdeklődik. Azt hiszik a jó középapsaiak, hogy megakarják fosztani drága emlékétől s azért tudakozódnak utána.

A szatmári béke után a máramarosiak még nem vesztették el teljesen reményüket. Meghódoltak ugyan a „császár“-nak, de azért félénk bizalom élt bennük, hogy hátha visszatér még a szeretett fejedelem és mégis megmenti őket az elnyomástól. A parasztság között szájról-szájra terjedt Rákóczi egy állítólagos Ígérete, amelyet Máramarosban való tartózkodása alatt tett volna, hogy mihelyt értesül a parasztság sorsának rosszra fordulásáról, rögtön itt terem segítségére.

Megmaradtak a máramarosiak továbbra is kurucoknak, bár inkább csak a szegényebbek, hiszen ezek jobban érezték a terheket. Még sokáig várták vissza Rákóczit a szatmári béke után is…”

Marosi Anita

Kárpátalja.ma