Régi tárgyak: a miskakancsó

Amikor az agyag testet ölt egy alkotó keze alatt, már a művészetnél járunk. Talán sarkítás az előbbi megállapítás, de tapasztaltam, hogy nem is olyan egyszerű egy maroknyi „valamiből” szép alkotást létrehozni. Akinek ez sikerül, már jó úton halad.

Maga az agyag könnyen elérhető, így az ősi technika remek alap lehet az ihletett léleknek és művészhajlamnak. Pont ezért álljon itt most egy olyan tárgy, mely a keramikusok kezei közül kerül ki: a miskakancsó. A legnépszerűbb magyar fazekasmunkák és a legmagyarabb kerámiatípus darabjai között tartjuk számon. Különleges és csak Magyarországon ismert tárgyról van szó.

A Magyar Néprajzi Lexikon ólommázas cserépkancsóként említi. Emberfejű, süveges borosedény, melyen a süveg alkotja az edény száját és a kiöntőjét, amely összenyomott és lappal fedett úgy, hogy csak kerek nyílás marad rajta. Egyetlen függőleges füle van. A miskakancsó gyakori kiegészítője a kígyó, amely a néphiedelem szerint igen nagy tudású állat, ugyanis örök élettel bír: ezzel a szimbólummal kívántak a kancsó tulajdonosának hosszú életet. Karcolt és festett minta is előfordul ugyanazon a darabon. Felirata rendszerint a füle alatt van. A legtöbb miskakancsó a 19. század 40-es, 50-es éveiben készült.

Akkoriban még rendeltetésszerűen használták, vagyis bort töltöttek bele. Általában ünnepekkor került elő és az asztal éke lett.

A miskakancsó elnevezése a Mihály név becézéséből származik, előfordul „Boros Miska”, „Korhely Miska”, „Szomjas Miska” változatban is. Miskakancsót hagyományosan csak az Alföldön készítettek. Az első darab Hódmezővásárhelyről való, 1824-ből. Ezt követően terjedt el más alföldi központokban, így elsősorban Mezőcsáton, Tiszafüreden, valamint Mezőtúron.

Kárpátalján is találkozhatunk miskakancsóval idősebb Hidi Endre munkái között. A keramikus jó pár év gyakorlat után fogott bele nagyobb méretű padlóvázák, női figurák és miskakancsók készítésébe. Sőt, a miskakancsó mintájára „Mariska-kancsót” is alkotott már.

Gál Adél
Kárpátalja.ma