Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: ezüstmisés görögkatolikus pap

„Az Úristen lelke van rajtam, mert felkent engem az Úr, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy bekötözzem a megtört szívűeket…” – Izajás próféta ezen sorait választotta szentelési jelmondatává Egressy Miklós görögkatolikus pap 25 évvel ezelőtt.

Negyed évszázados papi tevékenysége alatt több százszor hirdette Isten Igéjét Kárpátalján; keresztelt, esketett, temetett, hitoktatott, templomot épített… Egy szó, mint száz, tette, amire elhívást kapott.

Idén augusztus 27-én tartotta ezüstmiséjét, melyen a pályatársakkal és a hívekkel együtt ünnepelte meg felszentelésének 25. évfordulóját.

Ebből az alkalomból beszélgettem vele.

 

– Beregdédából származol, ahol a mai napig az egyik legerősebb magyar görögkatolikus közösség működik.

– Beregdédának a mezőhomoki részén nőttem fel. Az utcánk egyik oldalán végig Egressy vezetéknevűek éltek. Az Egressy család a XVII. századtól rendelkezett mezőhomoki birtokokkal. Eddig tudjuk visszavezetni a felmenőinket.

Apai és anyai ágon is görögkatolikus vallású a családunk, kivéve az anyai nagymamámat, aki római katolikus volt. Ez a Margit mamám Aranyosapátiból származott, szépapja Bercsényi első számadó tisztje volt.

– Hogyan élte meg a szovjet időszakot Beregdéda?

– A mi közösségünk igen zárt volt. A fiatalok főként a falun belül kerestek házastársat maguknak. A szovjetek igyekeztek ezt megtörni, ezért ruszin családokat telepítettek be a községbe. Emellett határőrséget is működtettek.

Erős görögkatolikus közösség élt a faluban. A templom a mi utcánkban állt. Hiába mondták azt az iskolában, a munkahelyen, hogy nincs Isten, a hívek kitartottak a vallásuk mellett. Amikor a kántort elvitték a Gulágra, a nagymamám vette át a szolgálatát. Aztán 1949-ben betiltották a görögkatolikus egyházat, s az akkori pap átállt pravoszlávnak. A nagyszüleimnek azt tanácsolta, hogy ha nem akarnak pravoszláv templomba járni, menjenek be a beregszászi római katolikusba.

Így aztán 1949-től oda járt a családunk. Nehezen szokták meg a szertartást, hiszen az akkoriban még latin nyelvű volt. Engem is római katolikus pap keresztelt.

– Hogyan emlékszel vissza a gyermekkorodra?

– A helyi általános iskolába jártam. Erős közepes tanuló voltam, ugyanis a tanulásnál jobban szerettem a futballt. Emellett akkoriban szerettem meg a fotózást az iskolai szakkörnek köszönhetően. Az első gépemet a nagyapámtól kaptam. Aztán a nyári kolhozos keresetemből vettem magamnak egy Smena-7-est, ami akkoriban nagyon komoly fényképezőgépnek számított. A mai napig megmaradt az érdeklődésem a fotózás iránt.

 

– Milyen irányban indultál el az általános iskolát követően?

– Mire befejeztem a nyolcadik osztályt, határozott elképzelésem volt a jövőmről. Nem akartam kolhozista lenni, ezért a továbbtanulás mellett döntöttem. A Munkácsi 1. Számú Szakközépiskola villamosszerelő szakjára iratkoztam be. Nagyapám és édesapám is ebben a szakmában dolgozott.

Az iskolában orosz és ruszin nyelven – amit ott „kisorosznak” neveztek – tanultunk. A szakmai tudás mellett jogosítványt szereztem teher- és személygépkocsi vezetésére.

– Mi történt az iskola elvégzése után?

– Rögtön besoroztak és elvittek Karélia fővárosába, Petrozavodszkba. A két hónapos kiképzést követően Leningrádba kerültem. A két év szolgálat alatt csak egyszer utazhattam haza.

 

– Miután leszereltél, hogyan alakult az életed?

– Már a katonaság alatt is udvaroltam, miután hazajöttem, összeházasodtunk a menyasszonyommal, Évával. Nagybégányban, az ő szüleinél telepedtünk le. Munkám is lett, ugyanis édesapámék akkoriban nyitottak egy motortekercselő vállalkozást a nagybégányi kombingyárban. Hozzájuk álltam be. 1984-től 1990-ig dolgoztam velük. Eközben elvégeztem a Szolyvai Technikumban a villamosmérnöki szakot. A kombingyár főmérnökének felkérésére elvállaltam az energetikus és főmechanikus állást. 1990-től töltöttem be ezt a tisztséget 1992-ig, amikor megszűnt a gyár.

 

– Állami munkahelyed volt. Hogyan tudtátok gyakorolni a vallásotokat azokban az években?

– A feleségemmel is a beregszászi római katolikus templomba jártunk szertartásokra. A szovjet időkben nagyon szervezett közlekedéshálózat volt Kárpátalján. Hétvégén is jártak a buszok, nem okozott problémát beutazni a városba. Később saját gépkocsink lett. Számunkra a vasárnap nemcsak a szentmiséről szólt, hanem a templom udvarán tudtunk találkozni a beregdédai rokonokkal.

– Egészen 1990 augusztusáig…

– Így van. Azon a nyáron azt vettem észre, hogy egyszer csak eltűnt a családunk a beregszászi templomból. Nem értettem, hogy mi történt, ezért kimentem Beregdédába, hogy beszéljek a szüleimmel. Édesapám örömmel újságolta, hogy legalizálták a görögkatolikus vallást. Igaz, hogy a dédai templomot még nem adták vissza a pravoszlávok, de a temetőben felállított sátorban már liturgiát végeztek a hívek a kiküldött pappal.

 

– Ki volt ez a pap?

– Szabó Konstantint küldte Szemedi János püspök a dédai hívekhez. Korábban nem ismertem őt. Miután megtudtuk, hogy szabadon gyakorolható a görögkatolikus vallás, mi is átjártunk a dédai szertartásokra. Fél éven át a temetőben végeztük a liturgiát, majd 1990 augusztusában visszavettük a templomot. Még én kértem el templomkulcsot a jegyzőtől. Egy 90 éves néni letépte a pecsétet az ajtóról és bementünk a templomba. Megszólaltak a harangok és mi elénekeltük a Boldogasszony Anyánkat és a Magyar Himnuszt. Nagy öröm volt ez számunkra.

– Mi történt ezután?

– A családunk átjárt Beregdédába liturgiára. Szabó Konstantin mellett az idősebb papok, Bendász István, Hriczinkó János és Ortutay Elemér atyák is részt vettek a szertartáson. Akkor ismerkedtem meg Ortutay Elemérrel, aki megszólított, s közölte, hogy tervei vannak velem. Megkérdezte, hogy nem akarok-e teológiát tanulni nála?

Igent mondtam, bár akkor még eszembe se jutott, hogy pap legyek. A feleségem is beleegyezett, hogy eljárjak Elemér bácsihoz. A családomon kívül senkinek sem árultam el, hogy mire adtam a fejem.

 

– Hogyan folyt a képzésed?

– 1990 szeptemberétől kéthetente fel kellett mennem Elemér bácsihoz, aki a saját lakásán tartotta az órákat. Ez nekem nem okozott különösebb gondot, ugyanis a munkakörömből kifolyólag egyébként is mindig akadt feladatom a megyeszékhelyen.

Teljes teológiai képzésben részesültem nála. A záróvizsgát 1994 augusztusában tettem le. Utána Máriapócson részt vettem egy papszentelés előtti lelkigyakorlaton.

– Ezek szerint akkor már tudtad, hogy pap akarsz lenni.

– Már 1992-ben megszületett bennem az elhatározás. A feleségem is elfogadta és támogatta a döntésemet. Jó barátságba kerültünk Szabó Konstantinnal és a családjával. Láttuk, hogy mit jelent papcsaládként élni.

 

– Mikor volt a papszentelésed?

– Egy hónappal a vizsgák letétele után, 1994. augusztus 27-én szentelt pappá Szemedi János püspök a dolgozószobájában. Még élt benne a régi megrögzöttség, hogy ezt titokban kell tartani. A feleségem, a kislányunk, a szüleim és a nagyszüleim, valamint néhány paptársam lehetett csak ott az eseményen.

 

– A szentelést követően rögtön megkaptad a kinevezésed?

– Igen. A püspök atya az Ungvári járásba, Palágykomorócra helyezett, illetve a szomszédos egyházközségek ügyeit is rám bízta.

 

– Mikortól szolgáltál Palágykomorócon?

– 1994. szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján, a templom búcsúünnepén mentem ki először az egyházközségbe. Korábban sohasem jártam ott. Már várták az érkezésem, nagy szeretettel fogadtak.

 

– Milyen állapotban volt akkor az egyházközség?

– A szovjet éra ott is nagy károkat tett. 1949-től nem szolgált pap az egyházközségben, a templomot 1970-ben bezárták. A harangot ellopták, ám azt a hívek visszaszerezték. Később beázott a templom és egyre rosszabb állapotba került. 1989-ben a római katolikusok kapták meg, majd 1990-ben visszakérték a görögkatolikusok. A helyi kolhoz sokat segített a templom felújításában, bár maradt munka az én időmre is. A parókiát a szovjetek felcserközpontnak használták, s a rendszerváltás után hiába költözött ki onnan a felcser, az épület addigra lakhatatlan lett.

 

– Milyen teendők várták rád Palágykomorócon?

– Először is a lakhatást kellett megoldani. Egy éven át ingáztam Nagybégány és Palágykomoróc között. Egy év után kértem, hogy biztosítsanak szállást albérlet formájában. Onnantól kezdve csütörtökön kiutaztam a faluba, megtartottam a hittanórákat és elvégeztem a szertartásokat. Vasárnap este mentem haza a feleségemhez és a kislányunkhoz. Idővel a családom is jött velem.

Eldöntöttük, hogy építünk egy új parókiát. Lebontottuk a régit és helyére emeltük fel az újat. Öt évbe telt, mire elkészült. 1999 őszén költözött be a családunk.

 

– Említetted, hogy Palágykomoróc mellett más egyházközségeket is rád bízott a püspök atya.

– Megkaptam még Gálocs, Bátfa, Botfa, Téglás, Sislóc, Csap és Ungtarnóc közösségét. Ezekben a falvakban még rendezni kellett az egyházközségek és a templomok jogviszonyát. Vasárnaponként felváltva jártam ki szent liturgiát végezni a híveknek.

– Meddig szolgáltál az Ungvári járásban?

– 2000-ben köszöntem el Palágykomoróctól és a leányegyházközségektől, s vállaltam el Makkosjánosi parókusságát.

A korábban ott működő Berecz László atya már idős és beteges volt. Szeretett volna nyugdíjba vonulni, s erre 2000-ben nyílt lehetősége, amikor újabb magyar papot szenteltek az esperesi kerületünkben. A fiatal paptársam került Palágykomorócra, én pedig Makkosjánosiba és a hozzá tartozó Balazsérra és Gutra.

 

– A település a Beregszászi járásban, alig néhány kilométerre található a szülőfaludtól, Beregdédától, illetve Nagybégánytól. Mennyire ismerted az ottani közeget?

– Hiába volt közeli falu, alig ismertem néhány embert onnan. Amikor odakerültem, fel kellett mérnem az egyházközség helyzetét.

 

– Mire jutottál?

– A templomot visszaadták, a helyi közösség használhatta. Azonban a hívek között szakadást okozott a rendszerváltás. Egy részük megmaradt a korábbi, s általuk nagyra becsült pravoszláv pap mellett, míg a másik részük a görögkatolikus vallást gyakorolta. Amikor Jánosiba kerültem, arra törekedtem, hogy az elszakadtakat visszapasztoráljam az egyházközségbe. Közel 30 családot sikerült is. A hívek eleinte orroltak rájuk, de megértettem velük, hogy örömmel kell fogadnunk a visszatérőket.

A másik probléma a paplak állapota volt. Annak egyik felét az egyházközség használta, míg a másik részében egy szakközépiskola működött. A parókia egykori kertjében szintén a szakközépiskola épülete állt. A régi kántortanítói házat óvodaként használták.

A parókia az egyházmegye egyik legnagyobb paplakja volt, viszont leromlott állapotban találtam. A falakra, a nyílászárókra és a tetőre is ráfért a renoválás. Az épületben nem volt víz, megfelelő fűtés.

A leányegyházközségben, Balazséron is felújításra szorult a templom.

– Hogyan sikerült ezeket a gondokat megoldani?

– 2005-re átfedtük a parókiát. Aztán visszakaptuk a parókia másik, addig a szakközépiskola által használt részét. Ott alakítottuk ki a családunk lakóterét, s az első részt közösségi térré rendeztük be. Mindezeknek az anyagi hátterét külföldi pályázatokból és adományokból biztosítottuk.

Bevezettük az iskolákban a hitoktatást. Sok gyermek volt a 2000-es években. Szinte egész héten hitoktattam. Még szombaton is, amikor a városban tanuló gyerekeknek tartottam hittanórát.

Az egykori kántortanítói ház kérdése is megoldódott. 2014-ben olyan rossz állapotba került, hogy az óvoda már nem használhatta. Később jelezték, hogy mégiscsak szükség lenne a szobákra. Magyarországi támogatásból 2017-ben sikerült felújítanunk a régi épületet. A benne lévő óvoda pedig a templom titulusa, az október 1-jei Mária oltalma ünnep után felvette az Oltalom nevet. Azóta az intézményben keresztény szellemiségű nevelés folyik.

A parókia udvarán lévő magyar nyelvű szakközépiskola az utóbbi években számos nehézséggel küzdött. Nem volt licensze az egyes szakok tanításához, nem kapott állami támogatást az épület fenntartására és az intézmény működtetésére. A bezárás előtt álló iskolát néhány évvel ezelőtt felkaroltuk. Anyaországi támogatásból igyekszünk biztosítani a tanítási feltételeket. Most épp az étkezdét újítjuk fel.

– Milyen feladatok várnak még rád és az egyházközségre?

– Szeptembertől átvesszük a balazséri óvodát is, ahol 102 gyermek részesülhet majd keresztény nevelésben. A szakközépiskola támogatása is folytatódik: jövőre szeretnénk átadni egy görögkatolikus szakkollégiumot az intézmény részére. A jánosi és a balazséri templom is felújításra szorul, sok munka lesz azoknál is. A parókia hátsó épületében idősek napközi otthonát szeretnénk kialakítani.

Emellett kihívást jelent számunkra az egyházközség tagjainak pasztorálása. Sokan dolgoznak most külföldön, ez meglátszik a hitéleten is. Ugyanakkor sok gyermek is született a településen, ez arra ad reményt, hogy a szülők visszatérnek a szülőfalujukba.

 

– Sokat beszéltünk már a munkádról, de említsük meg a családodat is!

– Miután pappá szenteltek, a feleségem, Éva főállású papné lett. Biztosította a családi hátteret, vezette az anyakönyvet, a távollétemben tartotta a kapcsolatot a hívekkel. Emellett elvállalta az alsós gyermekek hitoktatását.

Két gyermekünk van. A nagyobbik, Marianna születése után Éva a tehéntejtől TBC-t kapott, évekbe telt, mire sikerült kikezelni a betegségből. Az orvosok nem tanácsolták, hogy ismét szüljön. Mivel szerettünk volna még gyermeket, az örökbefogadás mellett döntöttünk. Így került hozzánk Márton fiunk, aki felnőve maga is a papi hivatást választotta. Tavaly szentelték fel és Tiszaújlakon szolgál.

 

– Szentelésed 25 éves évfordulóján milyen gondolatok fogalmazódtak meg benned?

– Végigtekintve az elmúlt évtizedeken, azt tudom mondani, hogy megtaláltam a hivatásom. A papság az, ami nekem való. Szeretem a kihívásokat, a folyamatos nyüzsgést. Igaz, hogy néha elfáradok. Úgy érzem, hogy a továbbra is a jelmondatom szerint kell működjek: „…hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy bekötözzem a megtört szívűeket…”

 

– Isten áldását kívánom a további papi szolgálatodra és az életedre!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma