Kopogtató: Fogyasztói-Társad-A-Lom
A fogyasztói társadalom egy igencsak elterjedt, népszerű kifejezés különböző filozófiai, szociológiai írásokban, mely a XX. század második felében jelent meg. A kifejezést nagyon gyakran pejoratív értelemben használják a fejlett országok társadalmaira.
Nem egy szigorú tudományos fogalomról beszélünk, így a magyar nyelv szépsége és színessége által nyugodtan eljátszhadozhatunk a szóval. Így adtam az írásomnak azt a címet, hogy Fogyasztói-Társad-A-Lom. Bevallom, nem magam találtam ki, valahol olvastam és elloptam ezt az érdekes szójátékot. Érdekes és egyben elgondolkodtató.
Mi is tulajdonképpen az a fogyasztói társadalom? A termelés-elosztás-fogyasztás körén felülemelkedni nem tudó populáció. És itt vége is a definiálásnak.
A célközönség mi vagyunk, akik azt mondjuk: „Hát hogyne venném meg azt az ötödik fekete ruhát is magamnak, hiszen szükségem van rá, láthatóan a meglévő négy teljesen különböző szabású. Vagy azt a műanyag itatópoharat a gyerekemnek, amiből legalább három van már otthon, de persze mindegyiken más mesefigurával, tehát mégsem ugyanaz.” Szükséges. Ez a fogyasztói magatartás.
Abszolút klisé, de a kérdés mindig ugyanaz: szükség vagy igény ?
Aztán felvetődhet egy újabb kérdés, hogy ezek az igények a fogyasztói társadalom hatására jönnek-e létre, vagy az igények hívják életre a fogyasztói társadalom összetett szerveződését? Kicsit mind a kettő, ennyiben tyúk-tojás probléma ez is.
Ebben a közösségben a legtöbb embert csak az érdekli, hogy megteremtse a javakat, amelyeket majd elfogyaszthat és magáénak mondhat.
Felhasználók, kihasználók, elhasználók és eldobók vagyunk.
És itt nem a műanyag vs. papírzacskóra gondolok, hanem elsősorban arra, hogy van az éremnek egy másik oldala is: az, hogy ezáltal könnyen elgépiesedünk, érzelemmentes robotokká válunk. S akkor valóban elfogyaszt, felemészt bennünket a lom, amiről azt hittük, a társunk.
A társunk az ember. Az emberi kapcsolatok, amelyeket − mint anya a gyermekét − védeni, táplálni kell, gondoskodni róluk. A kapcsolat mindig egy harmadik létező, amibe energiát pakolunk. Emberek között élünk, ha akarjuk, ha nem, illetve tudomásul vesszük vagy sem − mindig kapcsolatban állunk velük. A mai kor embere mindig rohan, mindig elfoglalt, mindig stresszes. Nincs időnk, energiánk egymásra, a türelemről már nem is beszélve.
Azt hiszem, ennek egyik oka az lehet, hogy az igényeinket helyezzük előtérbe. Azokat a dolgokat, amiért rohanunk, mert meg kell keresni, majd meg kell venni, fel kell élni és újra kezdeni elölről.
Gyakran nem szükséges dolgok ezek, habár sokan azért küzdenek − különösen országunkban −, hogy egyik napról a másikra el tudják tartani magukat, családjukat, meg tudják teremteni a létfontosságú anyagiakat. De ez csak egy rövid gondolati kitérő volt…
Óvakodom attól, hogy bölcsnek tűnjek a témában, mégis azt gondolom, szükséges az előbb említett közösség, emberi, társas kapcsolat, ami épít és nem ellep vagy felemészt (elfogyaszt).
Persze ez nem mindig felhőtlen. Például a kötélhúzás is egy olyan játék, amit nem lehet egyedül játszani. Viszont ha valakivel összetűzésbe kerülsz, nemcsak a másik a hibás: az arány fele-fele, viszont a saját lelkemet, lényemet tudom csak meggyúrni, másokét nem.
Nekem az a személyes tapasztalatom, hogy nem érdemes betölteni lommal az életemet, hogy aztán azt kamuzhassam magamnak,: „Boldog vagyok, mert megvan mindenem.” Mert ez csak mélyíti a nagy kérdőjelet a lélekben. Vajon tényleg így van-e?
Talán az önsimeret értéke is azért emelkedett ennyit, mert érezzük, hogy valami nem működik, és elkezdtük keresni az okokat.
Érdemes elgondolkodni azon, mi az, ami valóban szükséges az életünkben, és mi az, ami hanyagolható, amitől többek nem leszünk, csak annak az esélye lesz nagyobb, hogy belefulladunk a saját kapzsiságunkba.
Egyedül a szembenézés visz előre, ez a belső munka része, hogy aztán teljes értékűek legyünk a társadalomban.
Szimeonov Barbara
Kárpátalja.ma