Küldetésben a szórványvidéken
A közelmúltban Beregszász városában fellépett a técsői Glória Ifjúsági Együttes, melynek vezetője Rácz István római katolikus plébános. Az atyával beszélgetve megtudtuk, hogy koreográfusi diplomája is van. Többek között erről, valamint papi hivatásáról és az általa szolgált felső-Tisza-vidéki települések magyarságáról kérdeztük.
Az Ön útja a papi hivatásig eléggé kalandos. Mesélne erről?
– Beregszászban születtem, vallásos szülők gyermekeként, s már kora gyermekkoromtól kötődtem az egyházhoz. Rendszeresen eljártam a templomba, ministráltam a szentmiséken, nyaranta pedig hittantáborokba jártam. Ugyanakkor már nem sokkal iskolai tanulmányaim megkezdését követően, hétéves koromtól táncolni is elkezdtem. Nagyon szerettem táncolni, olyannyira, hogy a kilencedik osztály elvégzését követően sikeresen felvételiztem egy ungvári közművelődési szakközépiskolába koreográfusi szakra.
Négyéves ungvári tanulmányaimnak a felénél kezdett el komolyabban foglalkoztatni a jövőm, az, hogy a diplomát követően mit is kezdjek az életemmel. Valóban ezen a művészpályán akarok maradni? – tettem fel magamnak a kérdést. Ugyanakkor komoly hiányérzetem is volt. Az ungvári tanulmányok miatt ugyanis nem mindig volt lehetőségem a szentmiséken való részvételre. Ez a kínzó hiányérzet komolyan elgondolkoztatott: lehetséges, hogy nekem talán egyházi vonalon, esetleg papként kellene beteljesítenem a sorsom? A kérdésről tanácskoztam az akkori beregszászi plébánosunkkal, Pap Sándor atyával. Gyakran találkoztam vele, s elmondható, hogy a vele folytatott beszélgetések, valamint a ministrálás során elég jó rálátásom nyílt a papi pálya lényegére. Megfigyelhettem, mivel jár ez a hivatás, ez a tevékenység nemcsak az oltárnál, hanem a mindennapi, hétköznapi életben is. Sándor atya szigorú, nagy tudású pap volt, s a Jóistenen kívül neki köszönhetem, hogy végül is papi pályára léptem, annak ellenére, hogy négyéves tanulmányaimat sikeresen elvégeztem, és megszereztem a koreográfusi diplomát.
A későbbiekben Esztergomban végeztem el hittudományi tanulmányaimat. 2004 júniusában szenteltek fel Munkácson. Jelenleg Técső, Visk és Kerekhegy katolikusainak szolgálatát látom el.
– Mi a helyzet ezeken a településeken, s mit sikerült szolgálata alatt elérni?
– Néhol több, máshol kevesebb probléma van, de igyekszem a feladatomat ellátni, a problémákat megoldani, s a hitéleten kívül a magyar nemzeti öntudatot ápolni. Egységben az erő, tartja a mondás, és ez szerintem is így van. Ha sok ember nagyon akar valamit, meg lehet valósítani. Így pl. Técsőn nagyon sokáig nem volt a magyar hagyományokhoz tartozó szüreti bál. A fiatalokkal és a helyi Hollósy Simon Középiskola pedagógusaival aztán közösen összedugtuk a fejünket és megszerveztük a szüreti bált, ami nagyon jól sikerült. Ugyanitt, a középiskola aulájában nemrég farsangi bált is szerveztünk, melyre bárki jöhetett, vallására és nemzetiségére való tekintet nélkül. Szép számmal összegyűltek az emberek, s bár a bálozók között a vegyes házasságok következtében kulturális és nyelvi eltérések is voltak, nagyon jól érezte magát mindenki. Nagy örömmel tölt el, hogy ilyen közösségkovácsoló rendezvények szervezésében részt vehettem.
Az eredményes munkát elősegíti még, hogy a helyi református egyház lelkészével nagyon jól együtt tudunk működni, hiszen ő is az ökumené híve, vagyis azé, hogy vallástól függetlenül szeressük s tiszteljük embertársainkat.
Técsőn a plébánián belül karitász, vagyis szeretetszolgálat működik, ahol két-három szakácsnő főz a rászorulóknak. Mindennap rendszeresen 20-25 szegény ember számára viszünk ki meleg ebédet. Eredményes hittanoktatás is zajlik Técsőn.
Ami Kerekhegyet illeti: ez egy Técsőtől tizenhat kilométerre lévő, eléggé nehezen megközelíthető kis település. Az egyházközségnek csak azért van egy terepjáró Niva gépkocsija, hogy az itteni katolikusokhoz el tudjunk jutni, mivel más gépkocsival ez nem lenne megvalósítható. Volt olyan eset, hogy megálltam a Kerekhegy előtti úton a Nivával, és azon töprengtem, elinduljak-e, mivel az utat nem láttam, csak a víztömeget. De mégis mindennek ellenére minden vasárnap feljárok Kerekhegyre. 20-25, zömmel idősebb ember jár itt templomba, de nagyon lelkesek.
Visk Técsőnél is nagyobb egyházközség, annak ellenére, hogy csupán nagyközség, az utóbbi viszont város. Idekerülésemkor úgy gondoltam, a hitélet mellett lépni kellene a fiatalok kulturált szórakozása érdekében. Ehhez a helyi plébániát vettem igénybe. Mivel az épületben nem lakott senki, átalakítottam azt klubhelységgé. A plébánia mögötti öreg garázs szintén kihasználatlan volt, így szintén az ügy szolgálatába állítottam. Vettem egy pingpongasztalt, beállítottuk a garázsba és a fiatalok ide járnak pingpongozni. Most már megoldott a fűtés kérdése is. Úgy gondolom, mindennek haszna volt, hiszen jobb, ha a fiatal itt sportol és szórakozik, nem pedig valamelyik kocsmába téved be…
– Técsőn közben megalakult a Glória Ifjúsági Együttes.
– Ennek immár egy éve. Kezdetben katolikus fiatalokkal kezdtem a munkát. De ahogy az idő előrehaladt, és az együttes működésének híre a városon belül elterjedt, meglepetésként ért a református fiatalok részéről tapasztalt nagyarányú érdeklődés. Számosan megállítottak Técsőn az utcán azzal a kérdéssel, hogy nem jöhetnének-e zenélni? Miért ne? – mondtam. Úgyhogy jelenleg vegyes a társaság, reformátusok, katolikusok. Fontos megemlíteni, hogy teljes demokrácia uralkodik a csapaton belül: a kiválasztott énekeket, a fellépéseket közösen megbeszéljük.
A csoport létszáma állandóan változik: vannak olyanok, akik elmennek tanulni, és nem tudják folytatni a munkát. De azért érdeklődés van, új fiatalok jönnek, és a munka foytatódik. Minden csütörtökön délután négy órakor próbálunk a plébánián. Az alkalmakra mindig vásárolok egy kis édességet, teát, üdítőt. Miközben a szünetekben ezeket a frissítőket fogyasztjuk, jólesik a közös beszélgetés is.
Ami a repertoárt illeti: zömmel katolikus ifjúsági énekeket énekelünk. Nagyon sok dalt veszünk át Magyarországról, az ott élő híres előadóművésztől, Sillye Jenőtől és baráti körétől. Elmondható, hogy többnyire az ő énekeiket szoktuk énekelni. Amikor együtt vagyunk, és énekelünk, akkor ebben van egyfajta üzenet is: nem az számít, hogy katolikus vagy református vagy, hanem az, hogy közösen dicsőítjük az Urat zenénkkel, énekünkkel. Tényleg azt mondhatjuk – és én ezzel mindenütt szoktam is dicsekedni -, hogy mi az együttesen belül nemcsak szavakban hirdetjük, hanem éljük is az ökumenét, vagyis tényleg tiszteljük és szeretjük egymást.
– Fordultak-e már önhöz tanácsért fiatalok a papi hivatás választásának kérdésében?
– Nem is egyszer. Érdekes, hogy a legtöbb fiatal a szolgálat kapcsán a magánytól fél. Az ilyen fiatalok számára igyekszem bepillantást engedni az életemnek nemcsak a nyilvánosság előtt, a templomban zajló részébe, hanem a hétköznapjaimba is, amikor a hívekkel a templomon kívül találkozom. Elég gyakran van olyan alkalom, amikor meghívnak családokhoz ebédre, vacsorára. Az ilyen fiatalokat akkor elviszem magammal, hogy lássák: attól, hogy a katolikus pap cölibátusban, vagyis nőtlenségben él, és nincs saját családja, attól még nem érzi úgy, hogy egyedül van. Én tényleg szinte soha nem vagyok egyedül, hiszen az egész napomat lényegében az emberek között töltöm el.
– A tánctanári tudását nem kívánja kamatoztatni a fiatalok körében?
– Mindeddig még nem volt erre igény, de ha szeretnének tánccsoportot is alakítani a fiatalok, akkor lépni fogunk.