A Szernye-mocsár magyarlakta településeinek népessége (1784-2001)

A Fekete- vagy Szernye-mocsár az egykori Bereg vármegye, a mai Beregszászi és Munkácsi járás tíz települését foglalta, foglalja magába, melyek a következők: Gát, Dercen, Fornos, Bárdháza, Makarja, Beregújfalu, Nagybereg, Kígyós, Beregardó és Makkosjánosi. Az említett települések közül Bárdháza és Makarja ukrán település, Beregardó pedig Beregszász város csatolt települése, ebből kifolyólag a hét fennmaradó, többségében magyarok lakta település népességi változásairól lesz szó.

A kistáj Joannes Lipszky 1808-ban Budán kiadott latin nyelvű Magyarország térképén „Paludes Szernye”, vagyis Szernye-mocsár néven szerepel. Az ingovány nagy valószínűséggel a Szernye folyóról kapta a nevét, amely a fölös vizét levezeti. Az elnevezés délszláv eredetű, a szótövében a „srna” őzet jelent. Maga a mocsár egyébként az egykori Pannon-tenger egyik földalatti vulkáni kürtőjének helyén alakult ki.

A mocsár mezőgazdasági célú hasznosítása érdekében már 1771-ben megkísérelték csatornázását és lecsapolását. Ekkor a Vérke vízrendszerében kialakított csatornák segítségével vissza akarták vezetni a vízfölösleget a Borzsába. A XX. század elején megvalósult csatornázással a mocsári talajjal együtt a tőzegtelepek is kezdtek kiszáradni. Ez utóbbiakat gyakran felgyújtották, és hosszú hónapokig sötéten füstölögtek. A tüzek után a kiégett helyek feketévé váltak. Ekkor kezdték az eredeti Szernye-mocsár helyett a Fekete-mocsár elnevezést használni.

A hatalmas, vizenyős, ingoványos vidék központi része a Nagy-tó vagy a Gáti-tó volt, amelynek az északnyugati részén fekszik Gát község. A mocsár áfonyás ingoványai, nádszigetei között évszázadokon át csak átvezető pallókon, gerendákon vagy vesszőkből készített átjárók százain, úgynevezett bürükön lehetett biztonságosan közlekedni. A most Beregújfaluhoz tartozó részét Szörnyű-tó vagy a Szörnyei-láp névvel is illették. A környező falvak lakói ugyanis féltek a mocsártól, mert az évszázadok folyamán sok beletévedő embert nyelt el könyörtelenül. A zsombékokkal szegélyezett lápi ösvényekről veszélyes volt letérni, nem csak az elmerülés miatt. A mocsár ugyanis a tavaszi és őszi esőzések következtében szinte mindig tengerré duzzadt. A sajátos táji adottságok a hagyományos életmód tovább élését, emlékeinek fennmaradását a XX. század harmincas éveiig biztosították, környezete magyar falvainak gazdálkodását, kultúráját pedig sajátossá tették.

A lenti táblázatokban a kutatott települések fontosabb, XVIII. századvégi demográfiai mutatói szerepelnek.

1. sz. táblázat. Általános népességi adatok

2. sz. táblázat. A felnőtt férfi lakosság foglalkozás szerinti megoszlása

Az 1. táblázatból látható, hogy Dercen népessége ekkoriban magasabb volt a környező településekéinél. A községben ekkor 71 házban 76 család élt, tehát majdnem minden családnak külön portája volt. Mai szemmel nagycsaládok figyelhetőek meg a fenti településeket illetően, egy család átlagosan hat főből állt.

A 2. táblázat a foglalkozásokat tartalmazza. Kitűnik, hogy településenként egy-egy pap működött, (túlnyomó többségében református egyházközségekről van szó), egyedüli kivétel Makkosjánosi, ahol a református mellett görög katolikus gyülekezet is működött, azaz két lelkész is szolgált. Dercenben, Nagyberegen és Fornoson a nemesek száma magas volt a környező településekhez képest. A kutatott településeken minden három parasztra egy zsellér, tehát földnélküli paraszt jutott.

A Szernye-mocsár partján elterülő, többségében magyarok lakta települések népességének száma a 2001-es népszámlálásig sokszorosára emelkedett. Ennek okai a demográfiai robbanáson kívül a csekély mértékű kivándorlás, az ukrán, cigány és zsidó etnikumok betelepülése, betelepítése. Gát esetében például a XIX. század utolsó harmadától megindult tömeges betelepüléssel – az érkező izraelitákat mindenekelőtt a falu kedvező földrajzi fekvése, a ruszinokat a Schönborn-uradalom ottani munkahelyei vonzották – a község népessége rohamosan gyarapodott. Az 1890. évi népszámláláskor lakossága 1035 főből állt, ebből még 98,3 % magyar (1018 fő). Az 1890-es évektől nagyobb mértékű a betelepülés a községbe, tíz év alatt 663 fővel gyarapodott a lakosság. A trianoni békeszerződés után „divattá” válik az úgynevezett lakosságkeverés, mely a mocsárparti településeket is érinti, Gát mellett főleg Nagybereget, Makkosjánosit és Beregújfalut. Dercen és Fornos napjainkig megőrizte magyar településszerkezetét. A két világháború és a „Málenykij robot” következtében a magyar települések jelentős vérveszteséget szenvedtek. Ezt a csehszlovák, majd a II. világháború után a szovjethatalom igyekezett betelepítésekkel „pótolni”.

A kutatott hét magyarlakta település összlakossága napjainkra meghaladta a 14 500 főt, melyek közül a legnépesebbek Gát (3122 fő), Dercen (2793 fő) és Nagybereg (2540 fő). A hét község összlakosságának 86 %-a magyar, 9 %-ra emelkedett az évtizedek, évszázadok során az ukrán kisebbség száma, és 5 % körül mozog a cigányság aránya. A történelmi viszontagságok ellenére a vizsgált települések megőrizték magyar többségű településszerkezetüket, s éppen a vizsgált térségben való fekvésük miatt mind néprajzi, mind pedig nyelvi szempontokból számos archaikus vonást sikerült megőrizniük.

3.sz. táblázat. A népesség számbeli változásai 1784-2001 között

Kopasz Gyula
Kárpátalja.ma