„Hogy maga miket talál ki!”- interjú Nagy Zoltán Mihállyal

A fórumok, legyen szó kisebbségi vagy egyetemes irodalomról, mindig is jelentős szerepet játszottak egy adott nemzet irodalmának, kulturális életének fejlődésében, kialakulásában. A Kárpátalja területén élő magyarság hosszú időn át maradt fórumok és tényleges, pezsgő irodalmi élet nélkül a történelmi viszonyok kedvezőtlen alakulásának köszönhetően. Trianon és annak következményei örökre megpecsételték mind az anyaországhoz tartozó, mind pedig a térségben élő magyar lakosság sorsát. Kárpátaljának az anyaországon kívül, idegen országok keretein belül kellett, s kell életben tartania kultúráját, újjáépítenie irodalmát, s ami a legfontosabb: megtartania azonosságtudatát. Az újrakezdés időszakában jelentékeny szerepet vállaltak a különböző irodalmi körök, csoportosulások, melyek az elnyomó hatalmak szorításában sem felejtettek el magyarnak lenni, s küzdöttek a kitűzött céljaikért, fellázadtak az asszimilációs törekvésekkel szemben. Ezen csoportosulások fiatal úttörői tették lehetővé az első irodalmi fórumok megszületését a háború utáni Kárpátalján, s ezekről a fórumokról kérdeztük Nagy Zoltán Mihály József Attila-díjas kárpátaljai magyar költőt, írót, hogy saját szemszögéből láttassa az akkori eseményeket.

– 1989-ben megjelent a Hatodik Síp, a kárpátaljai magyarság első önálló irodalmi fóruma. Mit jelentett Önnek ez a folyóirat?

– Fogalmazzunk pontosan: a Hatodik Síp nem az első irodalmi fórum volt Kárpátalján, nem is az egész kárpátaljai magyarságé, önállónak pedig csak nagyvonalú megközelítéssel minősíthető. Mivel az 1944-es szovjet megszállás előtti időszakokban is voltak magyar irodalmi folyóiratok (például a Munkácson megjelenő Magyar Csillag, amelybe Illyés Gyula is írt), célszerű így fogalmazni: a Hatodik Síp az 1944 utáni (szovjet) időszak első magyar nyelvű folyóirata volt Kárpátalján. Fejlécén A kárpátaljai magyar irodalom fóruma alcímet viselte, tehát nagy fokú jóindulattal nézve is csupán az írók és költők, no meg az akkoriban szintén kevés számú olvasók kiadványa volt, nem az egész kárpátaljai magyarságé. (Bár az lehetett volna! Az általános érdeklődés hiánya azonban ezt eleve lehetetlenné tette…) Önállósága azért kérdőjelezhető meg, mert a kiadás költségeit kizárólag anyaországi támogatásból fedeztük, tehát a folyóirat megjelenése a támogatásoktól függött.
A Hatodik Sípot Balla D. Károly alapította, aki felajánlotta, hogy vállaljam el az általa megálmodott lap kárpátaljai olvasószerkesztői tisztségét. Némi szorongással ugyan, de elvállaltam, mert ez által egészen közel kerültem az irodalomhoz, sőt, az irodalom művelése, az irodalmi művek szerkesztése kenyérkereső foglalkozásommá vált. Ma is szívesen emlékszem arra a három évre, amit a Hatodik Sípnál töltöttem. Negyedévente jelent meg, viszonylag kevés oldalon, így az olvasószerkesztés mellett sokkal több időm volt saját műveim megírására, mint azelőtt, építőmunkás koromban. Ez a folyóirat tehát számomra egyfajta „kitörést” jelentett a mindennapos fizikai robot verejtékszagú világából, s ezzel egy időben élőbb, termékenyebb kapcsolatot az irodalommal.

– Miben látja a Hatodik Síp megszűnésének főbb okait?

– Mint az imént említettem, körülbelül három évig voltam a lapnál, s ez alatt az időszak alatt érzékeltem bizonyos jeleit a Balla D. Károly alapító-főszerkesztő és Németh István, a lap kiadója közötti ellentéteknek. Konkrétumokat nem tudok mondani, hiszen nem jártam be naponta a szerkesztőségbe, az itthon megírt és/vagy megszerkesztett anyagokat havonta adtam le a főszerkesztőnek; ezért nem lehettek közvetlen és konkrét információim a főszerkesztő és a kiadó közötti ellentétek mibenlétéről. Tény, hogy az ellentétek kiéleződése 1992–93 táján szakításhoz vezettek: Balla D. Károly megvált az általa alapított folyóirattól, és csakhamar új lapot, Pánsíp címmel kulturális magazint alapított, amelyhez szintén meghívott munkatársnak. A Hatodik Síp ezt követően még sok éven át megjelent Penckófer János szerkesztésében, megújult formátumban. Tudtommal az ezredforduló küszöbén szűnt meg, de a megszűnés okait nem ismerem, ezekről Penckófer János tudna beszélni.

– Nagy szerepe volt a régi-új Együtt életre hívásában. A hiánypótlás mellett milyen alapvető célokkal indították útjára az idén jubiláló folyóiratot? Volt-e olyan cél, ami kifejezetten az UngParty ellensúlyozására, valamint Balla D. Károly megváltozott világfelfogása ellen irányult volna– ha szabad ezt a témát feszegetni…?

– Mivel a Hatodik Síp megszűnésével a kárpátaljai magyar irodalom ismét fórum nélkül maradt, az itt élő alkotók számára beszűkült a publikációs lehetőség. Egyre gyakrabban vetődött fel egy új folyóirat alapításának ötlete, de másfél-két éven át csak baráti beszélgetésekben. Mivel magam is hiányoltam egy rendszeresen megjelenő irodalmi fórumot, 2002 koratavaszán levélben hívtam fel Dupka György, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége elnökének figyelmét egy folyóirat alapításának szükségességére. Kiderült, hogy „jó helyre” fordultam: Dupka György nem csupán felkarolta a kezdeményezésemet, hanem áprilisban már hónaljnyi anyagot is hozott az induló új lap első számába, ugyanakkor magyarországi kapcsolatai révén támogatást is szerzett az első évfolyam lapszámai megjelentetésének költségeire. Az ő ötlete volt az is, hogy az új lap az egykori egyetemi szamizdat, az Együtt címével jelenjen meg, s ehhez megkapta az egyetemi lap egykori főszerkesztője, S. Benedek András engedélyét. Pályatársaim túlnyomó többségének egyetértésével 2002-től 2009-ig voltam az újraalapított folyóirat főszerkesztője, leköszönésem óta Vári Fábián László jegyzi a folyóiratot szerkesztőbizottsági elnökként. Mai napig ez az egyetlen irodalmi folyóirat vidékünkön, de a viszonylag kevés kárpátaljai szerző számára elegendő publikációs lehetőséget kínál, s még többet fog, mivel a közeljövőben már nem negyedévente, hanem kéthavonta fog megjelenni.
Az újraalapításkor és azóta sem tűztünk ki olyan célokat, amelyek Balla D. Károly világfelfogása ellen irányultak volna. Érthetőbben: nem vettük fel azt a kesztyűt, amit ő dobott az arcunkba. Miután Balla D. Károly az ezredforduló táján „hithű” liberálissá és kozmopolitává lett, napi penzumként becsmérelni kezdte (és becsméreli ma is) azokat a pályatársait, akik világlátása eltért az övétől, vagyis az Együtt szerzőit és magát a folyóiratot. Lett volna rá okunk, de nem dobtuk vissza a követ, sőt, főszerkesztőként kétszer is felajánlottam Balla D. Károlynak, hogy publikáljon az Együttben, amitől mereven elzárkózott. Szó szerint ezt mondta: „Még a látszatát is kerülni akarom annak, hogy bármi közöm lenne az Együtthöz.” Tehát nem mi tőle, hanem ő határolódott el tőlünk. Személyes meggyőződésem szerint Balla D. Károly egyfajta álomvilágba, az internet virtuális világába száműzte magát, vagyis szándékosan határolódott el a valóságtól, ezen belül a szülőföldjétől, kárpátaljai nemzettársaitól stb. Kár érte, mert egyébként rendkívül tehetséges.

– Drasztikusan csökkent az irodalom, az olvasás iránti igény, amit Bagu Balázs 1999-ben még a mérhetetlen szegénységnek tulajdonított, Keresztyén Balázs ugyanakkor az analfabetizmus terjedésére hívta fel a figyelmet. Önnek mi a véleménye erről a problémáról?

– Tiszteltem, nagyra becsültem Bagu Balázst, atyai jó barátom volt, de a jelzett probléma megítélésében Keresztyén Balázzsal értek egyet. Önmagában a szegénység soha nem akadályozta az olvasás igényének kielégítését: voltak közkönyvtárak a falvakban is, bárki olvashatott, ha akart, és az emberek olvastak is, sokkal többen és többet, mint manapság, amikor szintén nehéz ugyan a megélhetés, de nincsenek annyira komoly kenyérgondok, mint például az én gyermek- és ifjúkoromban. Keresztyén Balázsnak azért van igaza, mert a népbutító szándékkal egy kaptafára készített tévéfilm-sorozatok elvonják az emberek figyelmét az igazi értékekről. Korunkban amúgy is értékválság van, az emberek sokkal inkább igénylik a tarkabarka látványosságokat, mint a gondolkodásra ösztönző verseket, novellákat, regényeket, filmeket. Fontos leszögezni, hogy ez a fajta „igény” – valójában igénytelenség – nem önmagától termett, azt a világuralmi ambíciókkal fűtött „modern” eszmék, az alapjaiból kiforgatott liberalizmus és a kozmopolita szemlélet szándékosan alakította ki az emberekben, hogy képtelenek legyenek az önálló gondolkodásra, s így könnyebben uralkodhassanak felettük. Hatalmas mulasztások vannak az iskolai oktató- és nevelőmunkában is, amire elrettentő példaként említhetem az egyik utcámbeli tanuló esetét: Miután sokadszor láttam céltalanul ődöngeni az utcán, kiszóltam neki az ablakon: „Jobb lenne, ha az állandó csavargás helyett kezedbe vennél egy könyvet és olvasnál.” A válasza megdöbbentő volt: „Ol-vas-ni? Hogy maga miket talál ki!” Itt tartunk! Biztos vagyok abban, hogy lelkiismeretes tanárok céltudatos munkája eredményeként, hatásaként jócskán csökkenne az olvasáshoz hasonló módon viszonyuló fiatalok száma…

– Hogyan telnek a mindennapjai? Milyen a kapcsolata a közösségével?

– 2009 óta nyugdíjas vagyok, állandó munkaviszonyaimat megszüntettem. Mindezek ellenére nincs időm unatkozni: írom a saját műveimet (novellák, regények, ritkábban versek), emellett alkalmanként elvállalom egy-egy kötetkézirat szerkesztését az Intermix Kiadónál. Tavasztól őszig szívesen forgolódom a kertben, ápolom a zöldségpalántákat, a szőlőt, a fákat. Mivel két évig hanyagoltam, idén ismét rászánok két-három hajnali vagy esti órát a horgászásra. Mindeközben természetesen sokat olvasok, főleg kortárs írók-költők műveit. Kapcsolatomat a közösségemmel jónak vélem, bár nyugdíjba vonulásomkor leköszöntem a helyi tanácsi képviselőségről, és azóta – kis túlzással – tulajdonképpen gyakrabban fordulok meg Budapesten, mint saját falum főutcáján. Az aktív közélettől való visszavonulás természetesen nem azt jelenti, hogy számomra érdektelenek a közösség dolgai; nagyon is érdekelnek a faluközösségemet sújtó gondok, s ha másképp nem, hát a tanácsaimmal segítem azok megoldását, amikor igénylik.