Kopogtató: online ítélőszék

Képzeld el, hogy valaki rosszul lesz melletted egy parkban, a járdán vagy a strandon. Hogyan reagálnál? Mentőt hívnál? Megpróbálnál segíteni, segítséget kérni?

És ha az illető kétséget kizáróan életét vesztette? Megrémülnél? Elmenekülnél? Próbálnád újraéleszteni? Megvárnád, amíg kiérkeznek a rendőrök?

Szeretnénk magunkról azt hinni, hogy hősiesen viselkednénk és maximálisan helytállnánk. Stresszhelyzetben azonban a valóság egy mozdulattal keresztülhúzhatja az elképzelt és elvárt viselkedési mintákat.

Tavaly egy baleset részleteiről próbáltam információhoz jutni. Részeg sofőr sodort el két nőt Beregszászban. Visszanéztem a videofelvételeket, és megrökönyödve láttam, hogyan nézik levegőnek az egyik földön fekvő sérültet. Elmennek mellette mindaddig, amíg a nő magához nem tér. – Azt hitték, halottak vagyunk, és féltek a közelünkbe jönni – magyarázta értetlenkedésemre az áldozat. Később, a saját balesetemnél már meg sem lepődtem rajta, hogy csak azután siettek a segítségemre a járókelők, miután biztosítottam őket arról, hogy nem szellemként válaszolgatok a kérdéseikre.

A napokban egy nagyszőlősi férfi rosszul lett a nyílt utcán, és a járdán elterülve vesztette életét. Az elhunyt tetemét csak órákkal később szállították el a helyszínről. A hatalmas víztömegben fekvő férfi fotója beégett a retinámba. Mert posztolták. A poszt alatti kommentáradat pedig végtelenül elkeserített. Olyan valós vagy annak vélt családi szálak bontakoztak ki a megboldogultról, melyek még a közeli rokonokra sem tartoznak, nemhogy a világháló boldog-boldogtalanjára. Felelősségre vonás, szidalmazás, ócsárolás. Mindenki vádol mindenkit: Csúnya mentők. Csúnya hatalom. Még csúnyább járókelők! Hát nem volt senkinek szíve kihúzni a pocsolyából? Hát ide fajult az emberiség? Te tudtad, hogy nehéz körülmények között él a férfi, hogy bajban van, mégsem segítettél rajta? Ha segítettél volna, talán még mindig élne! Te hagytad cserben! A családja hagyta cserben! A fotót készítő férfi hagyta cserben! Nem, a jóisten volt az! Valaki mindenképp hibás, de ez a valaki soha nem lehetek én. Mert, ugye, én egyenes gerincű, felelősségteljes, bátor, szókimondó, igazmondó és empatikus személyiség vagyok. Bezzeg te! Bezzeg mások…

Tragikus helyzet. Valaki személyes tragédiája. Rémült szemtanúk. Irreálisan lassú, hozzá nem értő, felelőtlen rendőri intézkedés. De mindez feljogosítana minket arra, hogy a fotelünk oltalmat adó kényelméből hozzunk ítéletet mások fölött?

Annyi düh, frusztráció, nem ritkán rosszindulat ömlik ránk vagy épp belőlünk nap mint nap, ami mellett néha nehéz szó nélkül elmenni. Úgy nevezünk hazugnak, félkegyelműnek, idiótának vadidegeneket, hogy egyébként a nevükön és profilképükön kívül semmit nem tudunk róluk.
Hogy esne nekem az, amivel másokat vádolok? Amiket másoknak írok? Én ebből próbálok kiindulni, mielőtt a klaviatúrához nyúlok, ezzel csitítom magam, ha késztetést érzek rá, hogy online beleszálljak valakibe, akinek nem osztom a véleményét.

Az a földön fekvő személy lehetnék én. Lehetne valamelyik szerettem. Vagy a kedvenc elárusítóm a helyi kisboltból. Szeretjük az ellenkezőjével álltatni magunkat, de ugyanez bármikor velünk is megtörténhet. És ha nem lenne elég fájdalmas a tragédia – csak pár kattintás, és egy másodperc alatt online ítéletet hozna az eset körülményeiről az internetes esküdtszék.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma