Győzelem a Tiszánál: egy kis történelem

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Tiszaújlak határában, a folyó bal parti részén magasodó turulmadaras emlékműnél minden év júliusában megemlékezik a Rákóczi-szabadságharc első győztes csatájáról, a tiszabecsi ütközetről. De milyen előzmények után, miként zajlott le a küzdelem, s milyen kihatásai voltak a szabadságharc további menetére?

1700–1701-ben Habsburg-ellenes nemesi összeesküvés bontakozott ki Északkelet-Magyarországon, a szervezkedést azonban a császáriak leleplezték, vezetőjét, II. Rákóczi Ferencet a bécsújhelyi börtönbe hurcolták, majd halálra ítélték. Ő viszont megszökött a vérpad árnyékából, Lengyelországba menekült, s 1703 tavaszán az ország délkeleti részén, Brezán várában tartózkodott. Közben Északkelet-Magyarországon – az 1697-es tokaj-hegyaljai felkelés bukása után – újult erővel bontakozott ki a kuruc mozgalom. Az erdőkben bujdosó szegénylegények küldöttséget menesztettek Rákóczihoz, kérve őt, hogy álljon egy új szabadságharc élére. Az emigrációban élő főúr pedig igent mondott kérésükre, 1703. május 6-án kiadta a felkelést meghirdető brezáni pátenst (kiáltványt), a kurucok akkori egyik legfőbb vezetőjének, Esze Tamásnak pedig – a kiáltvány példányai mellett – több, Cum Deo pro Patria et Libertate (Istennel a hazáért és a szabadságért) feliratú zászlót is átadott, ám arra kérte a bujdosókat, hogy várjanak a harc kirobbantásával, míg ő zsoldosokat fogad fel a gyengén felfegyverzett felkelők támogatására. A császári katonák és hatóságok töméntelen túlkapása miatt azonban Esze Tamáséknál betelt a pohár, május végén kibontották zászlóikat Tarpán, Mezőváriban és Beregszászban, majd az erős császári őrséggel rendelkező munkácsi várat megkerülve, a Borzsa völgyében indultak el Verecke irányába, hogy ott találkozzanak Rákóczival. A leendő fejedelem érezte: ha a szabadságharc első lángja kilobban, a második már sohasem lehet olyan erős, így – bár még nem toborozta össze a zsoldosokat – ő is elindult a magyar határ felé. S bár a kurucok június 7-én, Dolhánál csatát vesztettek a nyomukban haladó labanc és császári hadak ellenében, ám a vereség egyáltalán nem bizonyult döntőnek, a szétugrasztott, ám hamarosan egybeverődött szabadságharcosok június 15-én, a Vereckei-hágó túloldalán, Kliniec faluban találkoztak Rákóczival, aki rendbe szedte a kis sereget, s átkelve az akkori lengyel–magyar határon, megindította szabadságharcát.

A Latorca völgyében leereszkedve, ruszin felkelőkkel is kibővült hadával megpróbálta felszabadítani Munkácsot, ám vereséget szenvedett, s visszavonult a Kárpátok bércei közt fekvő Zavadkára. Július 1-jén itt csatlakoztak Rákóczihoz az Ocskay László és a tiszakeresztúri születésű Borbély Balázs kapitányok által vezetett, a császári seregből megszökött magyar huszárok, majd megérkeztek a gróf Bercsényi Miklós által felfogadott lengyel és román zsoldosok is, a szabadságharcosok pedig – Munkácsot kikerülve – elindultak a Tisza felé.

A Csáky István bereg-ugocsai főispán által vezetett labanc és német katonák jó része a folyó bal partján állomásozott, hogy megakadályozzák Rákóczi átkelését, míg Csáky helyettese, Kende Mihály alezredes – csapataival – a jobb parton felderítésre indult Beregszász irányába, a tiszaújlaki rév Tiszabecs felé néző hídfőjénél pedig ellenséges gyalogosok sáncolták el magukat. Rákóczi csapatai azonban július 14-én, a két település között elérték a Tiszát, gyors rohammal elfoglalták a sáncot, majd a folyó egyik jobb oldali kanyarulatánál sorakoztak fel, elállva az ekkorra visszaérkező Kende Mihály útját. Az ellenséges erők több egysége a bal partról tüzelve akarta támogatni bajtársait, a kanyarulatban azonban a kurucok kikerültek a túlparti császári gyalogság lőteréből, míg ők pontosan tüzelhettek a szembenálló csapatokra. Majd zárt sorokban támadásba lendült a kuruc lovasság, s bár három támadásukat visszaverték, a negyedik, mindent elsöprő roham szétzúzta Kende seregét, a sebesülten a folyóba ugrató alezredest pedig elnyelték a hullámok. Rákócziék megannyi hadifoglyot is ejtettek, egy császári kornétás (vagyis trombitás) azonban megszökött, átúszott Csákyhoz, ám szétkürtölte azt az álhírt, mely szerint tízezer lengyel és svéd katona közeledik a felkelők megsegítésére, mire a főispán által vezetett egységek visszavonultak. A szabadságharcosok pedig átkeltek a Tiszán.

A tiszabecsi ütközet – a szabadságharc első győztes csatája – hatalmas erkölcsi hatással is bírt, a két korábbi vereség után hitet öntött a kurucokba, a diadalmas tiszántúli hadjárat pedig – a kállói vár bevételével, a fejlett kézműiparral rendelkező Debrecen, valamint a nagy katonai erőt képviselő hajdúk csatlakozásával, továbbá a császárpárti szerb határőrök által keményen védett, a kurucok által uralt vidéket fenyegető váradolaszi erődítmény felperzselésével – jelentős mértékben megerősítette Rákóczi táborát, a hátországát, s jókora területekre terjesztette ki a Nagyságos Fejedelem befolyását. Lényegében a tiszabecsi csatával indult meg a szabadságharc kibontakozása.

A roppant történelmi jelentőséggel bíró esemény emlékére 1906-ban, II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala után felállították az első, kiterjesztett szárnyú turulmadárral megkoronázott obeliszket (az alapjául szolgáló domb kialakításához Magyarország minden megyéjéből hoztak földet), mely évtizedekig – még a csehszlovák érában is! – a vidék jeles emlékhelye volt. 1945 tavaszán azonban a Kárpátalja magyar múltját eltörölni igyekvő szovjethatalom szétszedette az oszlopot, köveit beépítették a tiszaújlaki szovjet „hősi” emlékműbe, a turulmadarat pedig az ungvári várkertbe szállították (ma is ott található), s csak a peresztrojka enyhülő politikai légkörében, 1989-ben építették újjá, eredeti formájában a turulmadaras obeliszket, melyet 1989. július 16-án avattak fel.