Nagycsaládok Kárpátalján: a Demkó család I. rész

Hétről–hétre bemutatunk egy–egy magyar nagycsaládot, akik Kárpátalján élnek, nevelik gyermekeiket, gyakorolják hitüket, őrzik hagyományaikat.
Első alkalommal egy olyan papcsaládot szeretnénk bemutatni, ahol a férj, Ferenc kárpátaljai születésű, a feleség, Anikó viszont az anyaországból, Kazincbarcikáról származik. 16. éve házasok, Tiszacsomán élnek, itt nevelik négy gyermeküket. Ismerjük meg a Demkó – családot!
– Milyen volt az első benyomásotok kárpátaljaiként Magyarországról, illetve magyarországiként Kárpátaljáról?
Ferenc atya: 9 éves voltam, amikor először, még gyerekként jártam Magyarországon, abból az időből túl sok emlékem nincs, aztán már felnőttként 1988-tól, mint a Szovjetunió katonája töltöttem el két évet a magyarországi Lőrinciben, utána pedig a nyíregyházi szeminárium következett.
Anikó: 1992-ben, 16 évesen voltam először Kárpátalján, egy osztálykirándulás során bejártuk a fő nevezetességeket. Nagyon tetszett a szép vidék, de láttam a szegénységet is.
– Ferenc atya, amikor eldöntötted, hogy pap akarsz lenni, egyértelmű volt, hogy Magyarországra mégy tanulni?
Ferenc atya: Nem volt egyértelmű, Ortutay Elemér atyához mentem, hogy szeretnék pap lenni, ő elküldött Szemedi János püspökhöz, s az ő döntése volt, hogy Nyíregyházán tanuljak.
– Mi volt az első szemináriumi élményed?
Ferenc atya: Az, hogy nem lehetett bajuszt viselni, le kellett az enyémet vágnom. Ez akkor nagyon rosszul esett.
– Összesen hány évet töltöttél Magyarországon, s milyen érzéssel jöttél haza?
Ferenc atya: Két évet a katonaságnál, aztán öt évet szemináriumban töltöttem el, de örültem, hogy hazajöhettem Kárpátaljára.
– Mit adott neked Magyarország?
Ferenc atya:  Kaptam Nyíregyházán egy rálátást a görögkatolikus papság és papcsaládok életére, az egyházközségek működésére, amit nem kaphattak meg azok, akik Kárpátalján voltak kispapok, hiszen itt a kommunizmus alatt nem voltak működő papcsaládok, egyházközségek. Gyermekkoromban számomra a pap egy megfoghatatlan, „transzcendens” személy volt.
Magyarországról hazahoztuk magunkkal azt az egyházképet, amit ott láttunk.
– A szemináriumi évek alatt milyen elképzeléseid voltak a nősüléssel kapcsolatban?
Ferenc atya:  Mindenféle. Volt, amikor azt gondoltam, hogy nős pap leszek, máskor a cölibátust fontolgattam.
– Mennyire volt fontos számodra, hogy honnan származik a leendő feleséged?
Ferenc atya:  Nem akartam magyarországi feleséget. Voltak negatív példák előttem, illetve féltem attól, hogy nagyon eltérnek a magyarországi körülmények a kárpátaljaitól, hogy ez nem felel meg egy magyarországi feleség elvárásainak, s ez gátolhatja majd a család működését.
Anikó: Számomra természetes volt, hogy ha Feri felsége leszek, akkor Kárpátalján kell majd élnem. Ennek mindig tudatában voltam. Nem féltem Kárpátaljától.
– Amikor megismerted Anikót, akkor éppen nősülni akartál, vagy azért akartál nősülni, mert megismerted őt?
Ferenc atya: Az én szememben nem így működött a dolog, nem tudom, hogy akartam vagy nem akartam-e éppen akkor nősülni, de a helyzet, azaz Anikó adta magát, így intézte a Gondviselés.
– Hogyan emlékeztek vissza az első találkozásotokra?
Ferenc atya: A sapkájára emlékszem.
Anikó: Kazincbarcikára jöttek el a kispapok egy kirándulásra, s mi középiskolás hittanosok fogadtuk őket. Egy akkor divatban lévő sapka volt a fejemen, amit Feri a buszról leszállva rögtön megkritizált. Szóval nem éppen a legbarátságosabb bemutatkozás volt.
– Hol találkoztatok újra?
Anikó:  Nyíregyházán, Feri a teológián tanult, 5. éves volt, amikor 1995-ben én is odakerültem a Hittudományi Főiskolára, mint világi teológushallgató. Akkor is mindig kötekedett velem, úgyhogy eleinte nem is volt szimpatikus. Aztán év közben elkezdett udvarolni, és 8 hónap után, 1996 decemberében összeházasodtunk.
– Rögtön az esküvő után kiköltöztetek Kárpátaljára?
Anikó:  Igen, természetesen. Ferit 1997. január 14-én szentelte pappá Szemedi János püspök Alsóveresmarton (Velyka Kopánya), első Liturgiáját Karácsfalván illetve Kazincbarcikán végezte, s január 30-án iktatták be Tiszacsomán.
– Hol laktatok?
Anikó:  Először a férjem szüleinél laktunk Karácsfalván. Csomán rossz állapotban volt a parókia, a kommunizmus alatt használták óvodának, tanítói lakásnak, aztán üresen állt. Alapos felújítást igényelt, hogy be tudjunk költözni. Az évek során mi is sokat alakítottunk rajta, hogy megfeleljen egy nagyobb család igényeinek is.
Karácsfalváról mentem el 1997 szeptemberében szülni, de már ide, Csomára érkeztem haza a babával, azóta – 15 éve – itt élünk.
– Hogyan éltétek meg a kárpátaljai közös életetek első időszakát?
Anikó:  Voltak nehézségek, de ezek nem abból adódtak, hogy Kárpátalján élünk. A nehéz az volt, hogy a házasságkötés után egy éven belül lettem feleség, papné, anya, háziasszony. Hazajöttem Csomára a csecsemő Anikóval, egyedül kellett a háztartást vezetnem, közben beindult a hitoktatás, meg kellett ismerkednem a faluval is. Megannyi feladat, amihez hozzá kellett szoknom, aminek eleget kellett tennem. Érdekes és szép időszak volt.
Ferenc atya:  Világéletemben pap akartam lenni. Eljöttem ide Csomára és tettem a dolgom. Biztos voltak világmegváltó terveim, mint minden fiatalnak, de ezekre már nem emlékszem.
– Tiszacsoma mellett milyen községeket kellett még ellátni az évek során?
Ferenc atya:  Macsola az első perctől, mind a mai napig hozzánk tartozott, emellett Gecsében, Muzsalyban, Újlakon, Csetfalván, Munkácson is szolgáltam.
– Ki volt az elődötök Csomán?
Ferenc atya:  A rendszerváltás után Szabó Konstantin, akkori dédai parókus kezdett kijárni Csomára, mi tőle vettük át az egyházközséget és az új templom építésének feladatát.
– Miért kezdeményezték, hogy új templom épüljön?
Ferenc atya:  A régi épület egyházi iskolából lett átépítve templommá, a hívek már korábban is tervezték, hogy legyen helyette egy új templom. Konstantin atyával kezdték meg az építkezést 1994-ben, kb. három méteres falak álltak, amikor én átvettem az egyházközséget.
– Mennyi ideig épült a templom?
Ferenc atya: Úgy terveztük, hogy 3-4 év alatt elkészül, végül 15 év lett belőle, 2009-ben szenteltük fel a templomot.
– Milyen volt a hívek hozzáállása az építkezéshez?
Ferenc atya: Eleinte lelkesek voltak, legalábbis az elmondások alapján.
Anikó:  Aztán voltak hullámvölgyek, az idősebbek közül volt, aki azt mondta, hogy ő már meg sem éri, hogy elkészüljön az új templom. Aztán, ahogy közeledett az építkezés vége, a hívek lelkesedése is visszatért, főleg a 2009-es évben éreztük ezt.
– A gyerekek hogyan élték meg az építkezést?
Anikó: nagy élmény volt a számukra, rengeteg fényképet készítettünk. A templombelső felállványozva olyan volt, mint egy erdő, tetszett a gyerekeknek a torony építése, felmásztunk velük a gerendázatra, ahonnan kilenc falut lehetett látni.
(folytatás következik)