Via Appia – második korty

Terek és idők. Valóság és képzelgések. Milyen úton járok? Miért megyek?

Léteznek jól megalapozott utak, amelyek évezredek múlva is járhatók. Ilyen a Via Appia is, a Rómát a déli országrésszel összekötő, egykor hadászati megfontolásból épített országút is. Ezen járva vonulhatott be Pál Rómába fogolyként munkatársai, Lukács és Arisztarkhosz kíséretében, és ezen gyalogolt be néhány hete zarándokcsapatunk az örök városba.

Jövetelünkről nem tudott senki, ám az apostolt és kíséretét jól szervezett római közösség várta. Puteoli kikötőjében az apostol és társai náluk vendégeskedtek néhány napot, mielőtt továbbindultak a fővárosba. A rómaiak feltehetően két csoportban fogadhatták őket, egy részük a várostól hatvan kilométerre található Appius piacánál, mások a negyvennyolc kilométerre lévő Tres Tabernae-nél. Amint Pál megpillantotta őket, „hálát adott Istennek és megtelt bizakodással” (Apostolok cselekedetei 28. fejezet, 15. rész).

Pál a Rómában letelepedett zsidóknak hirdette az evangéliumot. A hallgatóság egy része hitt neki, más része kétkedve fogadta a hírt: a Názáreti Jézus a Megváltó. Az apostol fájdalmasan jegyezhette meg, hogy míg a zsidók nem, a pogányok hallgatni fognak az evangéliumra – ugyanis az nekik is szól. A zsidók az Apostolok cselekedetei tanúsága szerint sokat vitatkoztak egymás között a hallottakról. Pál két teljes esztendeig maradt a városban bérelt szállásán egy római katona felügyelete alatt. „Teljes bátorsággal, minden akadályoztatás nélkül hirdethette itt Isten igéjét” (Apostolok cselekedetei 28. fejezet, 31. vers).

A Via Appián gyalogolva a kabócák zenéjének taktusára lüktet a tarkóm. A levegő mozdulatlan, mintha ismét plakátok között sétálnánk az idilli tájon. Körülöttünk ókori épületmaradványok az út mentén, sírok és más építmények maradványai. Senki sem őrzi az ókori romokat, azok addig maradnak itt, míg el nem kopnak. A szél elfújta azokat az időket… Ahogy a jelenlegieket is el fogja, az út menti katonai bázist és a fényűző villákat egyaránt. Memento mori – emlékezz a halálra, csengenek a fülemben az áhítat szavai.

Ahogy a forró melegben fogy alattam az út, jócskán van időm elgondolkodni azon, kinek a lábnyomát követem. Bevallom, nem sokat gondolkodtam eddig Pál apostolról. A Szentírásban olvasott események egymásutánisága azonban most megelevenedik: nemcsak az olvasás idejére, hanem valós időben élhetjük át, mit jelent megtenni egy-egy útszakaszt, vagy várakozásokkal tartani az ismeretlen felé. A helyszínek, amelyeket bejárva van időnk elmélkedni, nyitott könyvként hevernek előttünk, csak lapoznunk kell bennük.

Pál fogolyként is tisztában van küldetésével, tudja, honnan jött és hová tart. Nem azért vágott neki a római útnak, hogy jól érezze magát vagy hogy kizökkenjen a hétköznapokból, nem akart benyomásokat szerezni egy másik kultúráról, és nem is a nemzetközi kapcsolatok ápolása volt a célja. Hát akkor mi? Az evangélium biztos továbbadása. Miközben fogolyként gyalogolt, Isten megbízta őt valamivel, ez határozta meg napjait.

Dél felé jár az idő… Az itáliai éghajlat hasonló, mint Palesztinában. Ahogy Pál Róma felé közeledik, egyre nagyobb épületek szegélyezik a Via Appiát. Előképe ez a nagyváros megalomániájának, amely szintén nem lehet ismeretlen Pál számára, Nagy Heródes jeruzsálemi építkezési szokásait tekintve.

Egy kicsit elszakadunk egymástól. Pál az úton sosem járt egyedül. Minket nem vár hatalmas küldöttség, akik drága kincsként fogadják, amit magunkkal hozunk, és akik értékelik az értük is megtett utat. Sokkal érdekesebbek viszont azok, akik itt jönnek mellettem, előttem, utánam… Vajon mennyire ismerem őket? Szeretem őket? Hogyan tekintek rájuk?

Vajon mi járhatott Pál fejében úton a pompájáról és hatalmáról híres Rómába? Talán a zsidókért imádkozott, azokért, akik már hallottak a Názáretiről; talán számolt azzal, hogy lesznek, akik nem hisznek neki; talán örült, hogy fogsága alkalmat adhat az evangélium terjesztésére. Ő maga számos csodát átélt, legutóbb Málta szigetére hajózva hajótörést és kígyómarást élt túl bizonyságul a pogányok számára. Ő érzi a súlyát Isten hatalmának és kegyelmének. Ismeri…

Pált az érdekelte, hogy az evangélium pontosan és hitelesen eljusson a birodalom székhelyére. Meg is lett az eredménye. Itt vagyunk mi, akik általa és utódai által ismerhettük meg. – Ijesztő belegondolni, vajon nem maradt-e el belőle valami útközben… Hirtelen máshogy gondolok a saját hitemre. Kegyelem, hogy hozzám, hozzánk térben és időben eljutott az örömüzenet. Ismerhetem, vagyis megismerhetném, ha több időt szánnék rá, ha többet olvasnám a Bibliámat…

Az emigráns zsidók között lehettek olyanok, akik ott járhattak Jeruzsálemben az első pünkösdkor. A birodalom központjában élő előkelő, római polgárok viszont furcsállhatták, hogy egy leigázott nép Messiása az ő Megváltójuk is lehet – miközben e kérdésben maguk a zsidók is megosztottak. Nemcsak a Biblia ír erről, hanem a Claudius császár uralkodása idejéről fennmaradt források is, melyek szerint egy bizonyos Chrestus miatt zavargások törtek ki a városban. A történészek többsége szerint a név Krisztus nevének egy változata.

A pogányok, akik hallhattak Jézusról, talán sosem találkoztak vele, csak a tanítványaival, Péterrel vagy Pál apostollal. Anélkül, hogy szemükkel látták volna, hitüket vetették egy kortársukba, az emberként született istenbe, az egyetlen Istenbe. A zsidókból és pogányokból lett keresztyének házi csoportokat alkottak – a kutatók eltérően vélekednek arról, hogy ki alapította a gyülekezetet: Péter, Pál vagy esetleg valaki más.

A fővároshoz közel letérünk az útról, és hamarosan már keskeny, sötét járatokban kanyargunk. A földbe vájt folyosók falában kis mélyedések, az olajlámpások helye, amellyel megvilágították hosszú évszázadokkal ezelőtt a 12 kilométeres csatornarendszert. Fegyelmezetten követjük az útelágazásokban vezetőnket, csak keveset időzve egy-egy beszögellés előtt. Több mint százezer sírkamra található a Via Appia Rómához közel eső részén. A város egyébként további legalább hatvanat rejt.

Mivel már csak drágán lehetett a föld felszínéhez közel temetkezni, a rómaiak katakombákat építettek. Az, amelyikbe mi leereszkedtünk, háromszintes. A természetes barlangból kialakított és továbbfejtett sírhelyekben családi szarkofágokra lelünk. Ezeken a kőből faragott sírokon a családok bélyege található, a keresztyénekén többek között a Krisztust jelképező hal és a reményt szimbolizáló horgony.

A harmadik szinten különös emeleti teremre bukkanunk, amely a maga korábban nyitott tér volt, csak később építtetett fölé Nagy Konstantin templomot. A családtagok itt hamvasztották el a testeket, és helyezték el az urnákat végső nyughelyükre. Itt tartották azokat a közös étkezéseket is, amelyeket halottak napján rendeztek római szokás szerint. Az őskeresztyének úgy tartották, ezen a napon hagyja el a testet a lélek, és költözik az égi hazába. Derű és borzongás kerít hatalmába.

Rövid pihenő után folytatjuk utunkat az örök városba.

És nemcsak ma…

Vajon fogad-e minket valaki ott?