A nap verse: Kecskés Béla: Add meg nekem

A nap versének írója Kecskés Béla költő, aki 71 évvel ezelőtt e napon született Somban, földműves családban. Falubelije, Sütő Kálmán költő biztatására már iskolás korában megpróbálkozott a versírással.
Közben elvégezte a Kaszonyi Középiskolát. Érettségi után egy ideig Badalóban volt könyvtáros, majd 1961-től a szülőfalujával szomszédos Papi község általános iskolájának történelemtanára lett. 1967-ben szerzett történészi diplomát az Ungvári Állami Egyetem levelező tagozatán. Ő alapította a Papi Általános Iskolában jelenleg is működő tájismereti és néprajzi múzeumot.
Első kötete Izzó parazsak címmel 1963-ban jelent meg az ungvári Kárpáti Kiadó gondozásában.
Társszerzője az 1972-ben napvilágot látott A várakozás legszebb reggelén című verseskötetnek, majd az 1980-as évek közepétől szinte valamennyi Ungváron megjelent antológiának.
1992-ben Pattog a rozsda címmel a Galéria Kiadó adta ki verseit. Ugyanennél a kiadónál jelent meg 1994-ben a Bogárbál című kötet, amelyben a Gergő unokájának ajánlott gyermekversei szerepelnek.
Kecskés Béla verseiben a természet, a beregi táj, szülőfaluja változásainak bemutatása mellett világméretű problémákkal, gondokkal is foglalkozott, az 1960-as években jelentkezett új írói nemzedék egyik legmarkánsabb képviselője volt.
1997. január 22-én hunyt el. A somi születésű költő, pedagógus emlékét a MÉKK és az Együtt Baráti Köre által a Papi Általános Iskola falán 2006-ban állított tábla őrzi. Szülőfalujában 2006-ban nyitották meg az érdeklődők előtt a Somi Irodalmárok Emlékmúzeumát. A Somi Általános Iskolában már hagyomány, hogy a költészet napján megemlékezést a falu híres szülötteiről, és évente szavalóversenyt rendeznek, ahol a jelentkezők Kecskés Béla és Sütő Kálmán verseit adják elő.

„Megadtad nekem azt a boldogságot,
hogy veled élhettem a földön én,
hajnalom lehetett a mosolygásod,
s elkísértél a tavasz zöld füvén.
Hűséged rólam a terhet levette,
voltál a minden és az egyetlen,
csillagfényekkel lett teleültetve,
e káosz-sötét világegyetem.
Add meg nekem még ezt a boldogságot:
meghalni úgy, hogy fogod a kezem,
míg némán hallgatod, a zuhogások
hogy dübörögnek át a szívemen, s
hogy oldódom a létből a nemlétbe,
mely – vigasztalj, csak annyi lesz talán,
mint mikor a táj arca hófehérbe
lényegül át a telek évszakán.”

(Együtt folyóirat 2011/4)
Forrás: kmmi.org