Kárpátalja anno: Tiszaújlaktól a perzsa miniszteri bársonyszékig

Regénybe illő életet élt a tiszaújlaki származású dr. Zsürger Imre, aki a Tisza-parti településről indult neki a világnak. Ügyvédi diplomát szerzett, harcolt a világháborúban, idegenlégiósnak állt. Tíz nyelven beszélt, vállalkozást indított, megnősült. Bejárta a fél világot: „Párizsban reggelizett, Londonban vacsorázott.”

Hogy miként végződött kalandos élete, megtudhatjuk a Kárpátalja című lap 1934. decemberi számából.

„Mint ahogyan mondani szokták, már kora ifjúságában kitűnt tehetségével. Agya pompás gépezet volt, mely játszva dolgozta föl a tanulmányait, rövidesen ügyvédi diplomát szerzett. Persze nem olyan simán, zökkenő nélkül jutott el idáig, mint más »rendes« okos fiú. Temperamentuma hol forrponton lobogott, hol jóval a zéró alatt vált jéggé, míg nem szertelensége odáig vitte, hogy öngyilkosságot követett el. Tettének oka – rendőri nyelven – nem pénz és nem nő volt. Hanem, mint búcsúlevelében megirta, tudatára ébredt annak, hogy »ő nem való e szűk világra.»

A sorstól számunkra kijelölt utat azonban be kell futni mindnyájunknak. Zsürger Imrének sem telt be még a végzete akkor, mikor kezet emelt magára. Az öngyilkosságot kiheverte és a háború kitörése már teljes egészségében találta. Békebeli főhadnagyi ranggal sietve be is vonult, a csukaszürke snájdigul állt rajta, eszes vidám, szellemes természetéért alantasai imádták, föllebbvalói pedig – meghajlottak előtte. A háborúból gyönyörűen dekorálva érkezett haza és a háború utáni idők forgataga, lehetőségei felkészülten találták Zsürger Imrét. Üzleti érzéke, svádája, egyszerűen elszéditett, lefegyverezett mindenkit. Még a háború kitörése előtti években beállt az idegen légióba. El lehet gondolni, hogy nem közönséges leleményesség kellett ahhoz, hogy onnan megszökjék de megszökött és a szó szoros értelmében gyalog, mezítláb jött haza. A légióban megtanult vagy tíz féle nyelvet, – tüneményes nyelvtehetsége volt – és most ezzel a nyelvtudásával felfegyverkezve, belevetette magát az európai lázas üzleti életbe. Legutoljára Aradon találkoztam véle, akkor már évekig nem láttam s elsirattuk már egy párszor, mert évenként kétszer, vagy háromszor hallottuk a halálhírét. A halálhír mindig megdöbbentett, de a halál módján soha nem csodálkoztunk. Istenem! Imre olyan fiú volt, akiről első percre el lehetett hinni, hogy részben mint szovjet kémet felakasztották, részben afrikai törzsfőnökök ették meg vacsorára. De mindez nem volt igaz, mert Imre jóltápláltan, széditő elegánsan elém libbent az aradi korzón. A boldog viszontlátás után előbb lehengerelt hallatlan nagy koncepció üzleteinek ismertetésével, majd váratlan fordulattal kijelentette, hogy vőlegény. Az üzletek hallatára kicsit megcsóváltam a fejemet. Szó sincs róla, Imre, mint mindenben, ebben is zseni volt. De tudja Isten, mindig volt a dolgaiban egy rossz kerék, ami nem működött rendesen, egy laza sróf, ami kihullott, azonban katasztrófára soha sem került a sor. Soha baja nem történt, minden malőrt épkézláb úszott meg. Volt valami a modorában, ami guzsbakötött, lebilincselt mindenkit. Imrére lehetetlen volt haragudni. A vőlegénységére azonban felfigyeltem. Ezt még nem próbálta. Érezte a meglepetésemet, mert szokott lenyűgöző módján sietve megmagyarázta, hogy most uj életet kezd, menten minden nagy formától haza megy feleségével szüleihez Szatmárra és mint boldog, kisvárosi ember fogja leélni napjait.

Nagyon kíváncsi voltam milyen az a nő, aki Imrénket ilyen csendes révbe tudta kormányozni. Egyszerűen nem értettem a dolgot. Mikor aztán megismertem a menyasszonyt, már tisztában voltam mindennel. Az egyszerű, naiv, apátlan-anyátlan bolgár lány, aki az aradmegyei Vingán kívül még egyebet a világból nem látott, a maga ősi primitívségével hatott Zsürger Imrére.

De azért komolyan hitte mindenki, hogy a nyughatatlan Zsürger Imre végre megpihen. Tényleg Szatmáron rendezkedett be, de távolról sem nyugalmasan. Párizsban reggelizett, Londonban vacsorázott, majd Dániával is üzleti összekötetésbe jutott. Még pedig egy rendkívül előkelő és gazdag dán ur révén, akivel a prágai gyorsvonat folyosóján ismerkedett meg. A dán ur nagy zavarban volt, németül, franciául nem tudott és valami kellemetlensége támadt. Imre elegánsan hozzálépve négy, öt európai nyelven érdeklődött, hogy mivel lehetne szolgálatára. A dán ur angolul válaszolt, Imre intézkedett, attól fogva a dán ur egy lépést sem tett nélküle. Elvitte magával Koppenhágába, belevonta mesés üzleteibe és mégis… mégis… az a bizonyos laza sróf valahol megint kihullt és Zsürger Imre egyszer csak eltűnt Szatmárról, felesége és kis gyermeke hiába várta ezentúl weekendre Angliából, vagy Berlinből, nyoma veszett. Nem sokára vezető embere lett Rotschild palesztinai kolóniájának és feleségét meg gyermekét maga után szippantotta. Nem volt rossz fiú és ezt a primitiv asszonykát igazán szerette. Sajnos innen is eltünt. Ismét szárnyrakeltek a kalandos halál hírek, fantasztikus mesék mig végre egy napon levél jött — Brazíliából. Benne fénykép, semmi több, Imre és a felesége és – a gyerekek. Mert most már kettő Volt. Most már igazán pontot tett az életére. Gondoltuk mi, nyárspolgárok… Négy év előtt Nizzában izzadtam a menetjegy irodában, nem tudtam megértetni magam. Ekkor egy jó modorú úr lépett hozzám és magyar nyelven érdeklődött, hogy miben lehetne a szolgálatomra. Te jó isten! Imre volt. Öröm, ölelkezés. Megtudom, hogy hotelportás Cannesban, jól megy a dolga. Feleség? Gyerek? Köszöni jól vannak, látogassam meg őket. Erre már nem került a sor, azonban boldog voltam, hogy otthon örömmel elujságolhattam: él és egészséges. Hogy hotelportás? Nem utolsó foglalkozás, pláne Cannesban. Szóval Imre végül mégis csak révbe jutott, nem üzletek után futkos, komoly, rendes állasa van, családja, mi kell még?

És most? Hivatalos értesítés jött Perzsiából, dr. Zsürger Imre, a perzsa politika vezető embere, perzsa miniszter meghalt. A perzsa fölkelők ölték meg.

Ha életének történetét valaki regényben írná meg, aligha kapna rá kiadót, azzal a megokolással hogy túl fantasztikus, színes »nincs eléggé az életből meritve«. És mégis, ez a fantasztikus élet egy tiszaujlaki fiatal ember élete, akit az esze, a vére és a végzete a perzsa trón árnyékából a Nirvánába sodort. Élt 46 évet.”

Marosi Anita

Kárpátalja.ma